Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-06-10 / 24. szám
Illetlen kérdések ? Családi beszélgetések —családi kör nélkül. Kicsit paradox helyzet. Am mégsem fölösleges, hiszen az édesanya, az édesapa tollat fog, vagy tollat foghat, hogy leírja véleményét arról a témáról, mely vitát kavart. És tollat foghat a félig felnőtt gyerek is, aki már eljutott addig, hogy gondolatait megformálja, kimondja, vállalja érte a felelősséget. De egyoldalúan vetítődne elénk a kérdés lényege, ha kimaradnának a „legilletékesebbek“, serdülőkorú lányaink, fiaink. Azok, akik végett vitánk valójában létrejött, akik arra ösztönöztek bennünket, hogy az „illetlen“ kérdésekről — igenis — nyíltan és őszintén beszéljünk. Ezért vágtunk a dolgok elébe úgy, hogy tinédzsercsaládot alakítottunk, és nyíLtan, őszintén beszélgettünk olyan kérdésekről, melyek egyik-másik szülő szerint túl koraiak, illetlenek, a gyerekek szempontjából viszont éppen a legizgalmasabbak, legidőszerűbbek. A bratislavai Duna utcai Magyar Tanítási Nyelvű Kilencéves Alapiskola tizenhárom-tizennégy éves tanulóival beszélgettünk. A felmérés alapján fele-fele arányban sem voltak tisztában azzal a biológiai, fiziológiai folyamattal, ami testükbenlelkükben mostanában végbemegy. Volt, aki a serdülőkor lényegét így határozta meg: ... ha a fiúnak tetszik egy lány...; az ember okosabb lesz..a lányok ilyenkor a fiúktól jobban félnek... régebben nyugodtan aludtam az ágyban, most meg állandóan forgolódom..én azt tapasztalom (meg az édesanyám is), hogy a lányok után forgolódom... Hézagos, szűk ismereteik mégis vannak. Annyi, amennyit a tananyag előír, az osztályfőnöki óra szűkre szabott keretei megengednek. És persze a családi könyvespolcokról „kölcsönzött“ könyvekből, a (főleg idősebb) barátoktól kapott rejtett olvasnivalókból. íme a vallomásokból : .. .Régebben a tévében láttam a gyerek születéséről egy filmet, nem volt otthon senki__ A Helga című könyvben láttam szülési képeket, a barátnőm kölcsönözte. .. Vannak titkos kérdéseim — néha lelopom a könyveket a polcról, amiről nem tud senki, és ott elolvasom magamnak... A szerelemről, a házasságról csak akkor olvastam, ha anyu nem volt otthon. A könyveket a polcokon találtam__A titkos kérdéseimet a 19 éves testvéremmel szoktam megbeszélni, de ilyen könyveket is olvastam már... Engem nagyon érdekelnek a gyerek születésével kapcsolatos kérdések, ha ezt szüleimtől megkérdezem, azt felelik, hogy „te még ehhez kicsi vagy“, ezért ha egyedül vagyok otthon, ilyen könyveket szoktam olvasgatni. .. Nem szoktam magamról otthon beszélni, nem merek. De olvastam A gólya hozza? könyvet, egyet meg közösen a barátommal, a címére már nem emlékszem... Már régebben olvastam egy könyvet, a címe: Fiúk, lányok. A könyvet a szekrényben találtam a könyveim között, csak később tudtam meg, hogy a bátyám tette oda... Én a következő könyveket olvastam: A gólya hozza? Kámaszútra... valami ABC, és még egyet egy IV éves barátommal, de annak már nem tudom a címét... Én olvastam egy szlovák könyvet, a címe: „Ako mi lovat?“ Az anyukám könyvespolcán találtam__ Lapozom a jegyzeteket, csak néhányon tűnik fel a cím: A gólya hozza? Azt szinte egyetlen gyermek sem írta, hogy ez a könyv a saját polcán van. A sehányéves kislányról pedig még csak említést sem tett egyetlen tanuló sem... Annál több olyan könyvet sorolhatnék fel, amit titokban, lopva olvastak szüleik polcáról leemelve. Arról már nem kellett kérdeznem, vajon mit jegyeztek meg ezekből a „szakköny vekből“, főként ha nem olvasták anyanyelvükön? Nem állítom, hogy nem akadtak pozitívumok, melyekkel a családi beszélgetések, a gyermeknevelés szép, követendő példáit lehetne felmutatni. De a gyerekek vallomásai szerint ez elenyészően kevés volt. Sokkal több volt az efféle válasz:... ha néha megkérdezem, hogyan születik a gyerek, azt mondják otthon, majd jövőre megtanulod az iskolában. .Erre még van időd, válaszolják a szüleim...: Titkos kérdéseimre barátaim adtak választ, már mindent tudok__! Én nem merek ilyeneket senkitől megkérdezni. Sokszor azt felelik a kérdésemre: majd ha felnősz, megmondom, most még nem tartozik rád!... Ha megkérdezem, hogyan jön a gyerek a világra, a szüleim azt mondják: te még ilyet nem érthetsz meg. A bátyám meg azt mondja, majd ha 15 éves leszel, megmondom... Sok kérdésemre azt mondja az anyukám: teneked ez még nem való. Ezért egy barátom kölcsönöz könyveket, most is várok egyre... Sok kérdésről nem szabad otthon beszélni. Ha mégis kérdezek valamit, azt felelik: Menj a fenébe: még ki se bújtál a földből, s máris ilyen dolgokon töröd a fejed?'... Nos, ha most módunkban állna valamennyi levelet elküldeni a szülőkhöz, vajon milyen válaszokat kapnánk? Tényleg túl sokat akarnak gyermekeink? Nem tartozik rájuk, majd jön az magától? Vagy álszeméremből, prüdériából mi is védekezünk, tiltakozunk ellenük? Esetleg az iskolára hárítjuk a felnőtté válás minden kérdésének tisztázását? Előző számunkban is, most is feltesszük a kérdést: ön mit szól hozzá, kedves olvasó? A gyerek felnő, kérdez, és mindenáron választ akar kapni. Ki válaszoljon, mikor és hogyan? MEGYERI ANDREA ..TANÁCSTALAN“ jeligére „Tizenkilenc éves fiunk az egyetlen gyermekünk, s eddig csak örömet szerzett nekünk. Most érettségizett. Az iskolaév elején elkezdett járni egy kislánnyal, ami ellen nem volt különösebb kifogásunk, de amikor romlott a tanulmányi eredménye, igyekeztünk mindenképpen rávenni, hogy bontsa föl ezt a kapcsolatot. A helyzet akkor fordult rosszra, amikor egyszer a szokásosnál korábban jöttem haza a munkából. Ott találtam őket a lakásban. A lányt azonnal hqzaküldtem, s a fiam engedetlensége, makacssága láttán olyan düh fogott el, hogy jókora pofont kentem le neki. Azóta megváltozott otthonunk légköre. Ismét jól tanult, kitüntetéssel érettségizett. Udvarias, szolgálatkész, mint azelőtt, de teljesen magába zárkózott, elhidegült tőlünk. A feleségem sokat sír és én iskibírhatatlannak érzem ezt az állapotot. Mit tegyünk?“ Kedves Olvasónk! Igaz, hogy létezik az a bizonyos makarenkói pofon, de ez bizony nem az volt! Kényszeríteni, kierőszakolni valamit, pláne veréssel, nem a legjobb pedagógiai eszköz, és a pofon, az arculütés egyúttal az emberi méltóság megsértése is, akár tízéves, akár tizenkilenc éves a gyerek. Levele alapján nem feltételezem, hogy apai tekintélyét sokszor érvényesítette volna ilyen módon, tehát most annál nagyobb hiba volt a tettlegesség. És mi volt az inditóok? Még csak nem is ésszerű megoldás, csupán a vak düh a kislánnyal szemben, és talán egy kis szülői féltékenység. Sértett büszkeségében a „szófogadatlan“ fiúnak meg akarta mutatni, hogy öné a hatalom, ön parancsol és dönt. Sajnos, mindennek az ellenkezőjét érte el. A fia egyébként nagyon férfiasán viselkedik. Ezzel az érett, fegyelmezett magatartásával alaposan megleckézteti önt. Mert ha gyerekesen „truccolt“, dühöngött volna, ha százféleképpen megmutatta volna, hogy azért is a maga feje után megy, akkor őri most úgy érezné, hogy a pofon nagyon is helyén való volt, mert észretéritette az engedetlen gyermeket — és nem lenne tanácstalan. Nem kérdezné önmagától és tőlem hogy valóban olyan nagy hibát követett-e el? A választ tulajdonképpen már megkapta azzal, hogy a fia ismét „jó“ gyerek lett, de más, idegen, önnek nem marad más hátra, hogy bevallja: hibázott. Nemcsak önmagának és a feleségének, hanem mindenekelőtt a fiának. Ez az egyetlen lehetőség, hogy helyrehozza megtépázott tekintélyét, visszaszerezze fia tiszteletét és bizalmát. Belátni, hogy tévedtünk, elismerni, hogy hibát követtünk el, szép, és talán a legnehezebb szülői feladat. De kölcsönösen lehet rá építeni. Üdvözlettel
