Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-16 / 3. szám

S 4

i ll-VI 1

í HT TT 6 6

L MM xfML JT

m

L M A

;;::::::s£/rs2ss8

í::::::Ssísss=ss

^anlfílL’Mí

»Hssaasj

SS&SSSHHSS

ssaaasnB

—>~7yf I*-4M

I»«' itti*

ti 1 ■“

t T

Éljen a

király! Vesszen a király!

Nem tudom pontosan, melyik korból, melyik országból származik a mondás, lényege viszont óbban rejlik, hogy a tömeg hangulata, a közvélemény megfelelő ráhatással, tömegpszichológiai manőverezéssel befolyásolható, végletekbe kormányozható.

Az iráni fejleményekről — a belpolitikai zűrzavarról és az amerikaiiráni kapcsolatokról, vagy inkább válságról — jutott eszembe a mondás, s úgy érzem, találó. Irán belpolitikai helyzete Reza Parlavi sah uralkodásának megdöntése után áttekinthetetlen volt, még akkor is, ha az eseményeket kül- és belpolitikai szempontból haladónak ítélhettük. A legnagyobb kérdőjel a nemzetiségiek mozgalmának erőteljes fellángolása, de az ország gazdasági helyzetének belső változásai — nemzeti ipar megteremtésének vágya, tervezete - is olyan bonyolultak voltak, hogy előrelépésről csak a kezdeményezés kapcsán lehetett szólni. Az ország gazdasági és politikai irányítása egyre inkább az iszlám vallás képviselőinek kezében összpontosult, ami azonban egy pillanatra sem tudta egységesíteni az irányelveket, az országépítés modelljét. Az ellentmondások — legalábbis a hozzánk érkező hírek ellentmondása — antagonisztikus jellegről vallottak továbbra is. A jelenlegi külpolitikái válság — ha háttérbe szorította is a belső antagonizmusokat — végeredményben a „sah-korszak" útvesztőinek maradványa s e maradvány meqoldatlanságának szüleménye.

A november 4-i diákakció, az amerikai nagykövetség elfoalalása, a túszeités nem volt a hivatalos iráni körök terve, még akkor sem, ha röviddel utána, s azóta Khomeini ajatollah többször is kijelentette, hogy a diákok akcióiát helyesnek tartia, támogatja, mert Irán nemzeti érdekeit szolgálja, s oz amerikai nagykövetség „kémtanya, amely mindaddig megszállva marad, és a túszok mindaddig fogságban maradnak, amíg Mohammed Reza Pahlavi vissza nem tér, hogy bíróság elé állíthassuk, és amíg viszsza nem szolgáltatják mindazt, amit elrabolt". Khomeini ajatojlahnak és környezetének nem volt a terve az akció, csak éppen jól jött a Bazargan miniszterelnök megbuktatását gyorsító esemény, mert ez már az iszlám képviselőinek céljai között szerepelt,

S jó arra is, hogy az ország kül- és belpolitikájának irányító szerveibe Khomeini a legközelebbi, a „legkeményebb" munkatársait ültesse. így lett Szadegh Ghotbzadeh a külügyminiszter, miközben a Biztonsági Tanács november 28-án a határozat ióváhagyását december elsejére napolta, várva Baniszadr külügyminisztert. Csakhogy Baniszadr hibát követ el: bizonyos szerény komprommisszumos hajlamot mutat. Ghotbzadeh végül nem utazik a Tanács ülésére.

Miközben dúl a külpolitikai vita, s az amerikaiak a. kémkedés vádját próbálják háttérbe szorítani, a nemzetközi diplomáciai jogok és az ENSZ- határozatok megsértését ismételgetik, alig válaszolva sok éves bábjuk, a sah kiadását követelő felszólításokra, Iránban is, mintegy háttérben,

dúlnak a pozícióharcok. Elkészül az iszlám alkotmánytervezet, s olyan stádiumba jut, hogy népszavazást hirdetnek. Kurdisztánban és Beludzsisztánban, ahol a nemzetiségi ellentétek sok emberéletet követelnek, a nemzeti kisebbségek a lakosságot a népszavazás bojkottálására szólítják fel. Közben Sariatmadari ajatollah, Irán második számú vallási vezetője több főpap nevében elutasítja az alkotmánytervezetnek azt q koncepcióját, amely a legfőbb vallási vezetőnek gyakorlatilag egyeduralmi helyzetet biztosít. Egyúttal elítéli az amerikai nagykövetség megszállását, a túszok fogva tartását. Mindez — mert a népszavazás megtörtént, s jóváhagyatott az alkotmány, amely a legfőbb papi vezetőnek szinte korlátlan világi hatalmat ad — Sariatmadari számára majdnem végzetes. Kumban, a szent városban megtámadják házát. A támadás két halálos áldozatot követel és egy felkelést eredményez. Mert Azerbajdzsánban — Észak-lrán legjelentősebb és legfejlettebb tartományában — Sariatmadari tekintélye szinte abszolútnak mondható. Tabrizban, az említett tartomány fővárosában tízezres tömeg tünteti az alkotmány ellen (egyébként a szavazásra jogosultak harmincöt százaléka maradt távol a népszavazástól), s miután a tüntetőkhöz katonák, rendőrök is csatlakoznak, elfoglalják a kormányzóság épületét. Khomeini és környezete ehhez mindössze ennyit fűz: „ne az imperialisták és főként ne vezetőjük, a nagy sátán, az Egyesült Államok malmára hajtsák a vizet". És fenyegetőzik, hogy ez az állapot tűrhetetlen, súlyos szankciók alkalmazásához vezethet. Egyre inkább világossá válik a tény: Khomeini és legközvetlenebb környezete a túszügyet és a szenvedélyek felkorbácsolását belpolitikai nehézségeik háttérbe szorítására akarja felhasználni.

Közben a külpolitikai helyzet éleződik. Irán nem válaszol a Biztonsági Tanács sorozatos felhívására a túszok szabadon bocsátásával kapcsolatban, az amerikai kémszolgálat elítélését, résztvevőinek és Pahlavi sahnak bíróság elé állítását követeli.

Trojanovszkij szovjet küldött a Biztonsági Tanács egyik ülésén így nyilatkozik: „Az iráni kormánynak az az óhaja, hogy az előző rezsim által eltiport igazságosságot visszaállítsák, megérdemli hogy megfelelőképpen számoljanak vele és figyelembe vegyék. A teheráni amerikai nagykövetség elfoglalásának kérdésében a Szovjetunió elvi álláspontra helyezkedik, amely szerint a diplomáciai előjogokat és védettséget tiszteletben kell tartani."

De a sah-kérdés egyre másodrangúbbá korcsosul. Hogy kezelése befejeződött és elhagyta az Államokat, nem enyhíti a helyzetet. Irán ignorálja q Biztonsági Tanács határozatait, sőt Ghotbzadeh kijelenti, országa azért nincs jelen a Biztonsági Tanács ülésén, mert „ha részt venne, akkor a tanács határozatai kötelező érvényűek lennének Iránra". Csak az történik, hogy Párizsban halántékon lövik az ex-sah ikertestvérének, Asraf hercegnőnek 34 éves fiát. Khalkali ajatollah, aki korábban az úgynevezett „iszlám forradalmi bíróságokat" irányította, úgy nyilatkozik, hogy a merényletet az ő megbízottai hajtották végre. Mert a vallási fanatizmus (vagy politikai demagógia) nem riad vissza az anarchisztikus megnyilvánulásoktól sem.

A fenyegetőzés pedig kenyere. Khomeini százezrek ellen folytat harcot, már nemcsak a nemzetiségek, hanem a politikai ellenfelei is ember-