Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-16 / 3. szám

életekkel fizetnek o most mór egyeduralkodó vallási főember demagógiájáért. Az ozerbajdzsáni krízist Khomeini köre az amerikai ügynökök ténykedéseként kezeli, hiába tiltakozik Sariatmadari, mondván, hogy az „iráni nép iszlám köztársasági pártja, amely a felkelők szervezete, elkötelezett muzulmánokból és két-hárommilliós tagságból áll". Khomeini nem hajlandó olyan lépésekre, amelyek a bel- és külpolitikai helyzet legkisebb enyhülését eredményeznék. Nem lép fel Montozeri ajatolloh fia ellen — igaz, nincs bizonyíték, hogy támogatná —, aki libanoni önkénteseket szervez. Pedig a Palesztin Felszobadítási Szervezet, melynek állítólagos megsegítésére indulnának a csapatok, egyetlen nyilatkozatban sem igazolta a segítségkérést.

Washingtonban pedig egyre inkább a konzervatívok, sőt a jobboldal-erőinek hangja hallatszik. Néhány héttel ezelőtt még úgy nyilatkoztak az amerikai politikai körök vezető személyiségei — Carter, Vance, Brzezynski —, hogy nem folyamodnak az olyan zsarolási, erőszak-módszerekhez, mint az élelmiszer-embargó, még inkább a teljes gazdasági embergó Irán ellen. Ma már a katonai akció lehetőségét sem tudják kizárni nyilatkozataikban — a jobboldal nyomására.

Ez pedig a nemzetközi helyzet feszültségének állandósulását, sőt további növekedését eredményezheti. Nemcsak Iránban és a Perzsa-öböl környékén (a Perzsa-öböl bejáratától, a Hormuzi-szorostól mindössze ötszáz kilométerre állomásoznak az amerikai hadihaiók, megerősítve több repülőgép anyahajával), hanem a világon. Az iráni kérdés eltereli a figyelmet a SALT—2 ratifikálásáról, s meggyorsíthatja a brüsszeli NATO- határczat rakétatelepítési tervének végrehajtását. Hiszen az amerikai liberális körök teljesen háttérbe szorulhatnak, ha Khomeini beváltja legújabb fenyegetőzéseinek egyikét: kémkedéssel az amerikai kormányt vádolják, a bíróság azt fogja elítélni. S mindezt akkor jelenti ki, amikor elmondja, hogy „az USA és Irán közötti bárminemű konfrontálás háborúhoz vezethet“, mert a két állam kczt olyan „politikai és gazdasági konfliktus alakult ki, amely katonai összeütközésbe torkollhat". S teszi ezt olyan körülmények közt, amikor a túszokat fogva tartó diákok teljesen önálló politikát folytatnak, és Khomeini köreinek minden túszokkal kapcsolatos kijelentésére „nem"-mel válaszolnak. Amikor Khomeininek tulajdonképpen semmi befolyása sincs a túszok életére. Vagyis a túszokat fogva tartó diákságban Khomeini újabb politikai ellenfelekre lelt. Hogy csődöt mondtak volna belpolitikájának diplomáciai manőverei?

Január 25-re tűzték ki az elnökválasztást Iránban. Jelenleg közel negyven jelöltje van. Hogy mi lesz az eredmény, nehéz megjósolni. Khomeini viszont a decemberi népszavazáson elfogadott iszlám alkotmány alapján, mint a vallás főembere, szinte abszolutisztikus világi jogokkal bír. Mire használja majd? A jelenlegi helyzet túlságos optimizmust nem sugall. Persze a mondás történelmi érvénye marad: „Éljen a király! Vesszen a király!"

Az azonban már bizonyos, hogy a nemzetközi helyzetben az amerikaiiráni válság további feszültséget okozott, s bár hangzatoson hadakozik ellenük Khomeini és közvetlen környezete, az amerikai katonai-imperialista körök malmára hajtja a vizet.

NESZMÉRI SÁNDOR

legint ellógtam az iskolából Kessivel. A metróállomáson ácsorogtunk, vártuk Milánt, ‘

és közben lestük a tanárokat is, akik ebben az időben már feltűnhettek.

Kessi éppen rágyújtott egy cigarettára, amikor megláttam Pietet és ba-rátját, Kathit. Ez volt az a pillanat, amiről gyakran álmodtam. Mindig szerettem volna Piettel vagy valakivel a galeriből nappal is találkozni, hogy beszélgetni is lehessen velük. Szóltam Kessinek: — Menjünk oda a fiúkhoz, és dumáljunk velük egyet. — Dobogott a szívem. De már pár perc után nagyon magabiztosan kérdeztem Piettől: - Nincs kedvetek feljönni hozzám? Senki sincs otthon. És anyám barátjának van néhány igazán frankó lemeze: Led Zeppelin, David Bowie, Ten Years After, Deep Purple és a Woodstock Fesztivál albuma.

Piet és Kathi rögtön benne voltak. Szörnyen örültem. És nagyon magabiztos voltam. Otthon meg azt mondtam: — Srácok, nagyon ciki, de nincs mit inni. — Akkor összedobtuk a filléreket, és Kathival leszaladtam. Egy márka 98-ért vettünk egy liter vörös bort.

Megittuk az üveg bort, és dumáltunk. Főleg“ a rendőrségről volt szó. Piet azt mondta, hogy pokolian kell vigyázni a zsarukra a drog miatt. A hasist és a többi kábítószert hívták drognak. Szidták a zsarukat, és azt mondták, hegy ez egy rendőrállam.

Amikor elfogyott a bor, Piet azt mondta, nálam van még otthon fű. A többiek ujjongásba törtek ki. Piet az erkélyen át ment ki. Most ugyanis a földszinten laktunk, és legtöbbször én is az erkélyen át jártam. Ez őrült jó' volt a tizenegyedik emelet utón.

Piet egy tenyérnyi darabbal jött viszszo, ami tízmárkás, grammos adagokra voit csztva. Rájöttem, hogy most, amikor Piet és Kathi az én vendégeim, nem mondhatok nemet. Tehát lazán azt mondtam: — Ma nekem is jól jönne

egy kis fű. — És úgy tettem, mintho az egészen természetes lenne. Leeresztettük a redőnyt. A redőny résein átszűrődő fényben füst gomolygott. Föltettem egy David Bowie-lemezt, megszívtam a jointot (kábítószeres cigaretta), és addig tartottam a füstöt a tüdőmben, amíg köhögési rohamot nem kaptam. Mindenki egészen csöndben volt, maga elé bámult.

Este együtt elmentünk mind a moziba. Én Kessi és egy ismeretlen srác közé akartam ülni, de Kathi közénk tolakodott. Miközben a film ment, újra elkezdett simogatni.

A Kathival történtek ellenére végleg a banda tagja lettem. Igaz, hogy a többieknek én voltam a kicsi. De hozzájuk tartoztam. A fiúk közül senki sem próbált meg hozzám nyúlni.

Fielen, Kessin és rajtam kívül a többiek mór mind dolgoztak. Mind hasonló helyzetben voltak. Egy csomó bajuk volt otthon és a munkahelyükön. De a piósokkol ellentétben, okik magukkal hozták a stresszt a klubba, és agresszíven viselkedtek, a magunkfajta bandatag teljesen kikapcsolt. Munka után belevetették magukat a saját frankó dolgukba, szívtak, hallgatták a laza zenét, és tökéletes nyugi volt. Ilyenkor megfeledkeztünk az egész rohadt életről.

Annak, hogy ennyire belebonyolódtam a banda életébe, persze megvolt az otthoni oka is.

Azzal kezdődött, hogy Klaus állandóan balhézott, hogy egy ilyen kis lakásban nem lehet ennyi állattal élni.

Elajándékozták a kutyámat. Egy aszszonyhoz került, amit még egészen rendben is találtam volna, mert ő igazán szerette a kutyát. De a nő hamarosan rákos lett, és tovább kellett adnia. Azt hallottam, hogy egy kocsmába került.

Miután a kutya elkerült, semmi okom sem veit többé ró, hogy otthon legyek. Nem volt semmi dolgom ott. Sétálni sem szerettem már egyedül. Csak arra vártam, hogy öt óra legyen, és kinyisson a klub. Néha már a délutánt Is Kessivel és a bandával töltöttem.

Majdnem minden délután elmentem az evangélikus ifjúsági központ klubjába, és hasist szívtam. A bandából azok, akiknek volt pénzük, adtak a többieknek is. Már nekem sem volt nagy ügy a hasisszívás. A dolog teljesen nyíltan folyt a klubban. Az egyház szociális gondozói, akik felügyeltek a klubban, néha ránk szóltak, ha szívtunk. Ezek különböző pofák voltak. De a legtöbben elismerték, hogy ők is szívtak már. Az egyetemről jöttek, a diákmozgalomból, és ett a hasisszívós teljesen normális dolog volt.

Nemcsak szívtam, hanem bort és sört is ittam, ha éppen nem jutottam fűhöz. Valahogy mindig fel kellett dobnom magam. Állandóan totál be voltam szíva. Éppen ezt akartam: hogy ne kelljen szembenéznem az egész rohadt élettel az iskolában és otthon. Az iskola különben is teljesen közömbös volt nekem. Az átlagom nagyon gyorsan leromlott.

A külsőm is teljesen megváltozott. Totál lefogytam, alig ettem már valamit. Egyre inkább hasonlítottam a többiekhez a bandában. Végre megszabadultam ártatlan gyerekképemtől.

Egyik este Piet megkérdezte tőlem a klubban, hogy nem akarnék-e egy utazást bedobni. Erre azt mondtam: — Hát persze, öreg.

Piet adott egy darabka cigarettaoapírt, amibe egy picike pirula volt becsomagolva. De nem tudtam csak úgy bevenni a többiek előtt. Eszméletlen izgatott voltam. És féltem is. hogy valahogy észre ne vegyék. Azonkívül szerettem volna a dolgot ünnepélyesen lebonyolítani. Kimentem hót a mosdóbo, bezárkóztam, és lenyeltem a pirulát.

Amikor visszajöttem, Piet azt hitte, heg az LSD-t a vécébe dobtam. Türelmetlenül vártam, hogy végre történjen velem valami, és a többiek elhiggyék, hogy lenyeltem a pirulát. De amikor este tízkor becsukott a klub, még semmit sem éreztem.

A metróhoz mentünk Piettel. Beszálltunk, és amikor a metró elindult, majdnem eldobtam magam. Teljes őrület volt. Ügy éreztem, egy bádogdobozta dugtak, amiben valaki egy óriási kanállal kavargót. A metró zaja az alagútban totói őrület. Azt hittem, nem bírom ki ezt a zajt. Az embereknek a metróbanccsmány pofájuk volt.

Arra gondoltam: „Boldog lehetsz, hogy másmilyen vagy. Hogy benne vagy a bandában. Hogy bevetted a pirulát és átlátsz a dolgokon, és látod, hogy milyen rohadt kispolgárok utaznak a metrón." Valami ilyesmit gondoltam. A későbbi utazásokon is.

Aztán félni kezdtem a pofáktól. Pietre néztem. Valahogy ő is csúnyább volt, mint máskor. Az ő arca egészen kicsi lett a disznófejűekhez képest. De ő azért valahogy mégis normálisan nézett ki.

Amikor Rudowban kiszálltunk, boldog voltam. Minden fény eszméletlenül raayogett. Az utcai lámpa a fejünk felett fényesebb volt, mint a legragyogóbb napsütés. A metróban még fáztam. Most meg baromi melegem volt.

Piet, aki szintén fel volt töltve, megkérdezte. - Na, hová tüntetted a pirulát? — Aztán rám nézett, és egy időutón megszólalt: — Ember, gyerek, egy szót sem szóltam! Hiszen akkorák a pupilláid, mint egy csészealj.

Leültem a fűre. Az egyik hóz fala olyan narancssárga volt, mintha éppen a felkelő nap tükröződne benne. Az árnyékok mozogtak, mintha mindenütt helyet akarnának csinálni a fényeknek. A háza fala hullámzott, és úgy nézett ki, mintha mindjárt föllángolna.

(folytatjuk)

EH 51