Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-09 / 2. szám
Egyedül HI. Kényelmetlen helyzetben vagyok. N. huszonnyolc .éves, egészen friss diplomával tulajdonképpen csak most kezdi az életet. Mondom, korai még a magányról, egyedüllétről beszélni, hiszen eddig nem is lehetett ideje magára. <5 azonban nem kis iróniával a vénlány-jelöltek közé sorolja magát. Érvei és önáltató álérvei is vannak. — Huszonnyolc évesen, előre megfontoltan, vállalhatod-e a későbbi évek, esetleg az öregkor magányát? — Miért ne? A lehetőségeimet is vállalnom kell, s ez is egy lehetőség, amelyre már elég rég készülök. Olyan nehéz szembenézni ézzel? Ha húsz évvel előbb szülétek, helyre kis parasztmenyecske lett volna belőlem, nem tanító. De a születés, a környezet, amelyben élni kezdtem is egy lehetőség, az adott társadalom meg a másik. Tanulhattamtanultam, megtaláltam a lehetőséget, hogy belső igényeim szerint válasszak hivatást, más legyek mint a környezetem. Elszakadtam tőlük, mégis kötődöm hozzájuk. Jobban, mint hittem. De ők is elszakadtak tőlem. Idegen lettem. Megdöbbenek, ha falumbeli idős emberek beszélgetés közben magáznak, merthogy „magasiskolát“ végeztem. A fiatalok meg beszélgetni még leállnak velem, de búcsúkor a bálban táncolni csak sógoraim kérnek, hogy ne áruljak «gész éjjel petrezselymet. És nyíltan a -szemembe mondták már: a fővárosban biztosan van szeretőm, nem is egy, ők tudják, mert ilyen a fáma. Aki a fővárosba kerül, csak rossz lány lehet. Szép ház, autó, technika, civilizáció, meg -sem állunk a csillagokig, de a szokásaink, az előítéleteink sokkal nehezebben változnak. Aztán az életmód, a mindennapos utazgatások. Vonaton ismerkedjen az ember? Reggel mindenki álmos, -este mindenki fáradt, inkább -olvasok, vagy bámulok ki az ablakon, hogy ne halljam a „finom“ megjegyzéseket. Az az igazság, hogy közöttük aligha találnék magamhoz valót. Még diák koromban lett volna lehetőségem, de szerelemben, párválasztásban is vannak igényeim, csak egyenrangú partner tudnék lenni. — Milyen érzés hiányával küzdöttél leginkább? — Még soha nem mondtam ki. talán a megértés hiányzott, és egy kis elismerés a hozzám legközelebb állóktól. Hogy ne csak megbízható eszköz, parancsvégrehajtó legyek, hanem én magam is. A korábbi felismerések, a másoktól óhajtott s bennem épp ezért túltengő mindent-megértés kiszolgáltatottá tett. Csupa szenvelgés, szenvedés voltam, és kínosan ügyeltem, nehogy észrevegyék. Túl a tizenötön, az első örök szerelmek idején, már volt egy — talán cinizmusnak is nevezhető — páncélom, mely megkímélt a látványos csalódásoktól. Persze az átérzett érzelmektől is. Végül ezt a tulajdonságomat sikerült annyira „tökéletesíteni“, hogy bár tisztelem, becsülöm az embereket, nem engedek közel magamhoz senkit. — A választott magányosság önzéssel párosul... — Egyszer-kétszer megkíséreltem ugyan, de az önzésem valóban pontot tett a játék végére. Most meg már mérem, mit miért. Mert megszoktam a relatív függetlenséget, helyre tettem kötelességeimet, nehéz lenne (és úgy vélem, kár is) felborítani ezt az önmagam féltése szülte rendet. Szerelmet, házasságot pedig így alapozni nem lehet. S az ilyen ember — mint én — sokat fontolgat, aztán ha kedvezően alakulnak a dolgai, túl sokat akar, elragadtatja magát. És befolyásolják az elidegeníthetetlen tapasztalatai. Bár érti a másikat, nehezen viseli is, hogy nem olyan fából faragták, mint őt. Csak rombolni tud. Ha meg véletlenül ilyennel találkozik, az elviselhetetlen. Ezért aztán — jobb -egye-dül. .MEGYERI ANDREA Középkorú nő válogat az áruban. Újat kér, visszaadja, megint az előzőt veteti elő. A mögötte sorakozók türelmetlenül topognak. Az elárusítónő hangján már érezni a feszültséget, egyre fanyarabb a mosolya. Negyedórás válogatás után a vevő hirtelen dönt; nem puplininciet, flanellt akar. Az elárusító megáll. Elvörösödik mielőtt megszólalna, nagyot nyel, s keményen ejti ki: sajnos, nincs. A nő a pult előtt mintha csak erre várt volna, rikácsoló hangon szidja az üzletet, az eladót, mindenkit, aki éppen eszébe jut, hogy micsoda dolog, nincs flanelling! A nő a pult mögött elsápad, szólni szeretne de hangja elcsuklik . . . — Ezt már nem lehet idegekkel bírni .. . Beadom a felmondást. — Prokopová Mária, a bratislavai Február utcai „Pokrok" textilüzlet elárusítója nehezen tartja vissza könnyeit. — Miért minket szidnak, ha nem tudjuk azt adni, amit ■kérnek? A férfifehérnemű osztályon én választom az árut. Aszerint amit a vevők keresnek. De ha a mintateremben sincs belőle, honnan rendeljem meg? Prokopová Mária eladónak tanult. Most telik le a hároméves szerződése. Elmegy innen. Hogy hová, azt még nem tudja. De az biztos, nem lesz elárusító többet. Legjobb lenne otthon maradni, a szövetkezetben. Nem kellene naponta ingáznia. Mert most sok idő telik el az utazással. Az üzem nem ad szállást, az albérlet drága. Az ezerötszáz korona fizetésből nem futja. Havliková Mária üzletvezető most hallja először, hogy újra kevesebben lesznek. — Kár érte. ügyes, készséges kislány. Szükségünk van rá. Dehát nem mindenki bírja ezt a munkát. Két műszakban dolgozunk, negyven munkaerő helyett harminchétén vagyunk, és mindig hiányzik valaki. A vásárlót ez nem érdekli. Jó és gyors kiszolgálást igényel. Dolgozóink hatvan százaléka vidéki, a napi utazás, várakozás sok időt és «rőt elrabol, s bizony nem mindig sikerül a bosszúságot, az otthoni gondokat az ajtó mögött hagyni. A mi munkánkat az is nehezíti, hogy a város szélén vagyunk. Ha a vevő nem kapja meg, amit a belvárosban keres, hozzánk jön. S ha mi sem tudjuk kielégíteni, mérgét rajtunk fújja ki. Havliková Mária negyvenegy éve elárusító. Ebben az üzletben Pék Erzsébet pénztárossal törzstagok. Jól ismeri a vásárlókat, az igényeket, amelyek az évek múlásával arányosan növekedtek. Sok fiatalnak adta át tapasztalatát, szakmaszeretetét. Ezt a munkát nem lehet hivatástudat nélkül végezni. Akiből ez hiányzik, az két-három évnél tovább nem bírja.
