Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-09 / 2. szám

orvoslásában bízik. Dráfi Mátyás megformálásában érzékelhető, hogy a törvénytisztelő, családját féltő lócsiszár szenved is saját tehetetlenségétől, de fájdalom és indulat szülte lázadása, fegyveres elégtételvétele ugyanúgy gyötri. Elszántságában is várja, hogy leszámolását az ellene vétő báróval a törvényes igazságszolgáltatás megakadályozza. És nem hiába várja. Abban a társadalomban, melyben a hatalom az értelem helyett az értelmezést választja Kolhaas igazsága csak látszat-igazság lehet.

Kolhaas virágvasárnapja, azaz halála csak mint egyéni tragédia megrendítő, bukását öncélú ösztönös hadakozásával és következetlenségével maga idézi elő. Késői felismerése már csak arra jó, hogy élete végső perceiben felmérje a valóságot, s fiának továbbítsa üzenetét.

Nagelschmidt Kolhaas ellentéte a darabban, tudatos lázadó, jogosan bírálja az uralkodó rendet, az elnyomott, kiszolgáltatott ember szószólója, a józan ész híve, Luther tanításaival szemben Münzer követője. Kolhaasszal folytatott vitáiból kitűnik, hogy még a Biblia értelmezése is szolgálhat ellentétes meggyőződések megtámogatására. Kolhaas illúzióinak feltámadása, a kettejük szította lázadás elárulása, őt érinti mélyebben, mert ismerte, tudta a harc céljait. Ropog József dinamikus játékával, indulatainak egyenletes hőfokon tartásával kiegyensúlyozott társa Dráfinak. Sajnos, nem mondható el ugyanez a Turner Zsigmond megformálta Lutherről, akinek kulcsszerepe van Kolhaas árulásában, szürke és elmosódó, holott érvelése a dráma értelmezésekkel játszó bonyolításában döntő.

Kolhaas Mihály feleségének szerepében Ferenczy Anna naivabb és határozatlanabb a szükségesnél, Benes Ildikó pedig, aki Kolhaas fiát, Henriket alakítja, felnőtteket utánzó, komoly játékaiban nemegyszer gyermeteggé válik. Holocsy István Müller Ferencé ravasz, agyafúrt képviselője a császári igazságszolgáltatásnak, helyzeténél fogva a fennálló rend mechanizmusának működéséről neki van a legtöbb ismerete, ezért találó, hogy sajátos iróniával formálja szerepét.

Márton Miklós díszletei egyszerre idézik a reformáció puritán törekvéseit és fojtogató korlátáit, a dráma történelmi idejét és időtlenségét.

Gyurkovics Rozália

tó szimptóma az áloméval azonos élményre vezethető vissza, egészen más nézetre jut: mindkettő, a szimptómák és az álom eredete, a születési traumára vezethető vissza. Az álomban a beteg újból átéli azt.

Kruse azért kezdett oly intenzíven születési álmokkal és azok értelmezésével foglalkozni, mert pszichiáteri gyakorlatában sok betege számolt be olyan álmokról, amelyek meghökkentően emlékeztettek a tényleges születési eseményekre. Megkezdte az álmok rendszeres összegyűjtését, és ma már 2000 álom szerepel adattárában, amely igazi szülési vagy anyatesti álomnak tekinthető.

Az évek folyamán kiderítette, hogy éppen azok, akik nehéz és bonyolult szülés során jöttek a világra, nagyobb álomsorozataik folyamán ismételten reprodukáltak hasonló születési vagy anyaméhben szerzett tapasztalatokat.

Napjainkban már bizonyított ténynek tekinthetjük azt, hogy a születés tartós emlékezeti benyomásokat okozhat. A születési benyomások rögzítésének azonban előfeltétele, hogy már előzőleg valamiféle tudat létezzék.

Mindezt a prenatális pszichológiával foglalkozó nemzetközi tudományos társaság is megerősítette.

Christiane anyja egy idő múlva új partnert talál: Klaust, férje egyik barátját.

ngem zavart ez az ember, aki ettől kezdve rendszeresen eljárt hozzánk.

Az anyám újra elkezdett álmodozni. Megint arról a szobáról beszélt, amit majd kapunk a húgommal, ha Klausszal új lakásba költözünk. Olyan ágyakkal és fotelokkal, amiket másképp lehet összerakni, ahogy éppen tetszik az embernek. És sok párnával, amiken hancúrozni lehet.

De a lakás még nem volt sehol. Apám nem költözött el. Még akkor sem, amikor végre elváltak. A szüleim a hitvesi ágyban aludtak, és gyűlölték egymást. És még mindig nem volt pénzünk.

És amikor végre lakáshoz jutottunk, két földalatti állomással kijjebb, Rudowban, akkor sem volt még minden rendben. Klaus bácsi majdnem mindig ott volt, és valahogyan útban volt. Tulajdonképpen mindig kedves volt. De egyszerűen mindig anyánk és közénk, gyerekek közé állt. Nem tudtam igazán belülről elfogadni őt. Nem hagytam, hogy ez az ember parancsolgasson nekem. Sokszor össze is vesztünk. Rendszerint apróságokon. Anyám legtöbbször óvatosan mellém állt. De ez is rosszul sült el, mert akkor meg Klaus és az anyám vesztek össze, és én meg hibásnak éreztem magam miatta.

Tizenkét éves lettem, kis mellem lett, és valami egészen különös módon elkezdtem érdeklődni a fiúk és a férfiak iránt. Fura alakok voltak számomra a fiúk. Mind brutálisak voltak. A nagyobb fiúk az utcán éppúgy, mint az apám, sőt a maga módján Klaus is. Nem szerettem őket, de mégis magukra vonták a figyelmemet. Erősek voltak. Olyanok, mint amilyen én szerettem volna lenni. A hatalmuk és az erejük mindenesetre vonzott engem.

Kezdtem a hajamat néha főnnel szárítani. Elöl rövidre vágtam a körömvágó ollóval, és oldalra fésültem. Azért foglalkoztam a frizurámmal, mert mondták, hogy szép hosszú hajam van. Nem akartam többé azokat az idétlen kockás gyereknadrágokat hordani, hanem nekem is farmer kellett. Kaptam farmert. És okvetlenül magas sarkú cipőt akartam. Anyám vett nekem egy párat a következő elsején. Farmernadrágban és magas sarkú cipőben sétáltam szinte minden este az utcán.

Hatodik után elég jó bizonyítványt kaptam és ajánlást, hogy felvegyenek a gimnáziumba. A Helmholtz általános gimnáziumba kerültem. Itt nem volt olyan osztályfőnökünk, mint az általános iskolában, aki törődött volna az egyes gyerekekkel. Minden tanár sok száz diákot tanított különböző osztályokban és évfolyamokban. Ha az ember el akart iutni az érettségiig, akkor magának kellett eligazodnia az iskola dolgaiban. Hogy milyen tárgyakat hallgasson, és milyeneket ne. Vagy az embernek a szülei mondják meg, tedd ezt, tedd azt, és csinálják a felhajtást, hegy tanuljon. De én egyszerűen nem bírtam kiismerni ezt az iskolát.

Nekünk lányoknak annak idején nagyon határozott elképzelésünk volt arról, milyennek kell lennie egy szuper fiúnak. Nem járhatott akármilyen lottyos nadrágban, hanem csakis testhezálló farmerben. Ezenkívül még divatos cipője kellett legyen, lehetőleg magas sarkú, rézveretes csizmája. Különösen cikinek találtuk azokat a fiúkat, akik a szünetben az udvaron tejet ittak és fociztak. Azok voltak a menők, akik szünetben rögtön eltűntek a dohányzósarokban. És sört is kellett inni. Emlékszem, mennyire hatott rám, amikor Kessi elmesélte nekem, hogy Milán „tegnap jól beszívott”.

Olyan akartam lenni, hogy a Milánhoz hasonló fiúk velem is beszélgessenek, és talán még járjanak is velem. Azt mondtam magamnak: mit érdekelnek a tanárok, akiket csak egy órán át látsz. Nem volt igazi tekintélyük, és csak összevissza handabandáztak. Ha engem megláttak, rögtön vörös lett a fejük. Én hamarosan az egész osztályt a feje tetejére tudtam állítani, és ezzel elhúzni az egész órát. Ezzel persze kivívtam a többiek elismerését.

összekapartam minden garasomat, hogy cigarettát tudjak venni, és én is meheásek a dohányzósarokba. Kessi minden szünetben ott volt. És amikor aztán én is mindig ott voltam, láttam, hogy Kessi egyre jobban elismeri. Ettől fogva iskola után is beszélgettünk. Aztán meghívott magához, sört ittunk.

Kessi ebben az időben már hagyta, hogy a fiúk megcsókolják és megsimogassák. És lejárt a „Központba”. A Központ az evangélikus egyház ifjúsági háza volt, a pincében valami diszkóféle volt. A klubba csak a tizennégy éven felülieket engedték be. De Kessin nem lehetett észrevenni, hogy még csak most volt tizenhárom.

Addig könyörögtem, amíg anyám vett nekem egy melltartót. Nem volt ugyan rá szükségem, de nagyobbnak látszott benne a mellem. Elkezdtem festeni is magam. És aztán Kessi magával vitt a klubba, amit délután ötkor nyitottak ki.

Az első dolog, amit megláttam a pincében, egy fiú volt az iskolánkból. Még jobb fejnek látszott, mint Milán, és jobban nézett ki nála. Mindenekelőtt rettentő magabiztosnak tűnt. Minden lány odavolt érte.

A Központban úgy viselkedett, mint egy igazi sztár. Észrevehető volt, hogy mindenkivel szemben fölényben érezte magát. Pietnek hívták. Piet egy olyan csoporthoz tartozott, amelyik: mindig valahogy félrehúzódva ült vagy állt Mindenesetre úgy tűnt, mintha nem tartoznának a többi tinihez, akik ott lógtak. Az egész: csoport eszméletlen jó volt. Testhezálló nadrágot hordtak, hozzá hihetetlenül magas sarkú csizmát és hímzett farmerdzsekit vagy szőnyegből vagy más szép anyagból készült kabátot.

Kessi ismerte őket, és bemutatott nekik. Amikor egyik este lementem a pincébe, a banda egy óriási vízipipát hozott magával. Először azt sem tudtam, mi az. Kessi megmagyarázta, hogy hasist szívnak, és mondta, hogy én is odaülhetek. Meggyújtották a pipát, és körbeadták a csövet. Mindenki szívott egyet, Kessi is. Én nem kértem.

Azt mondtam, hogy ma egyszerűen csak sörhöz van kedvem. Pedig nem volt pénzem sörre. összeszedtem a szanaszét heverő sörösüvegeket. Négy üres üvegért 80 pfenniget adtak, vagy egy üveg sört. Életemben először leittam magam,' miközben a többiek a vízipipát cumizták.

(folytatjuk)