Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-09 / 2. szám
Zrínyi Ilona szeme büszkén felcsillan.- Ne bánd! Orsikám! Én Juliánkát se féltem. Megnézted, milyen a templom, amikor elmegyünk misére? Asszonyszemély nem tud utat törni magának a templom bensejében, úgy állnak sűrű sorban az úri gavallérok Rákóczi Juliánná kisasszony megcsodálására ... Szép az én Juliánkám! Tiszta lelkű, kedves, önhittség nélküli, elárvult sorsában szeretni való gyermek. Ne féltsed, nem hagyják elhervadni az Orsolyák kezén, kiragadják ót onnan!- Úgy legyen! — bólogat Orsi. - Nagyasszonyom a színigazat mondja. Sietek mán ezzel a kis tarsollyal... Készen legyen minden a menyasszonyi ládába ... Tizennyolc esztendős ippeg most lett o leiköm. Nem var az már soká. AZ UTOLSÓ GYŐZELEM Még alig kelt fel a forró nyári nap, máris tüzá. Thököly Imre fenn áll a Magúra hegylánc egyik csúcsán, megvetette lábát a vízszintes pihenőhelyen. Sziklába ereszkedett, hirtelen mélybe bukó fennsík, ahol nem jár, csak a madár, hegyi sas és dögkeselyű, s ahová felmenekülnek a nagy hegyi tolvajok. Így is hívja a havason szerte pásztorkodé kalyibás nép, hogy Padina Furilor, tolvajpihenő. Thököly háta mögött a havasalföldi lejtő, ezt mószta meg hegyi lovon az éjszaka. Három napja, hogy elindult Hosszúmezőről hadaival, kuruc és tatár lovasaival, akik még hátul rejteznek, mélyebben d cserjében. Thököly előtt elnyúlik Erdély. Erdély az ő földje, nemcsak azért, mivel a szultán néki adta a nyáron, Apafi halála után a megüresedett széket, de azért is, mivel ezt a földet szereti. Eltéphetetlen szálakkal fonódott hozzá. Ez itt a hazája, otthona, éppen úgy, mint a Felföld. És most be kell törnie Erdélybe hadakkal és hadicsellel, hogy kiűzze onnét népe nagy ellenfelét, a németek, Bádeni Lajos előreküidött zsoldosait, a császár katonáit. Csupa idegen nevű vezért, hogy a nyavalya törné ki őket... Gráf Noirquermes ... Marguese Doria ... Gróf Rabutin, gróf Castell és DÉNES ZSÓFIA isiim 1MRA 39. Herbeville — hogy az ő régi ellenfelét, gróf Heisler Hannibál tábornokot ki ne felejtse. Ezek gázolnak Erdély testén, hogy őt, a magyart, a kuruc vezért kiverjék. Még be se tette lábát, fogadkoznak halálára, és velük tart Erdélyből Teleki Mihály uram, az ő régi haragosa. Négyezer erdélyi lovasa élén csatlakozott a kancellár a császár zsoldosaihoz. Thököly összeráncolja szemöldökét. Nagy hadigondja közben is eszébe villan, hogy Teleki uram nemrégiben egy török főemberrel akarta őt megtéríteni. Millikónak hívták azt a derék törököt, aki átadta néki a méregfiolát, és kérte, ő mérgeztesse meg azzal Telekit. Nem, ő nem ... Nem így. Majd a harctéren vívják meg a döntőt. És még egy gondolatcikázás saját sorsába: lám, Bethlen Miklós uram, Zrínyi Ilona házának régi barátja, az nem akart őellene jönni, bárhogy üzent is reá Teleki. Elbújt Bethlenszentmiklóson, az udvarházában, s amikor küldött érte a kancellár, visszaüzente: beteg. Lássa csak: itt alatta a Barcaság, elsőben is a Riuvölgy a Zernyest patakkal. A havasi méfyutak — a Tölcsvári-, Bodzái-, Tömösi-szoros — mind itt o Zernyest vidékén vezetnek az ország bensejébe. ö egyiken sem mehet. Ezeket megszállták. A törcsvárit Heisler, a többit Bethlen Gergely, a gyalázatos labanc. Ahol őt várják, ott nem megy. Annyi bizonyos, mindent tud, ami odalenn történik. Jó kémei vannak. A kalyibás parasztok. Aki a háború hírére nem menekült el a vidékről, az hetek óta őt szolgálja. Ott mindenki gyűlöli a németet, a fennhéjázó zsoldost és a hitvány labancot. A székelység, a hegyi pásztorok egy szálig. Mind vele tart. Hajdúsága, a gyaloghad, már odalenn van. A Törcsvári-szorosban verekszik tegnap óta Heislerrel. Most ő rárugaszkodik Heislerre. De hogy jut le a lovassággal, ha nem megy mélyúton? És úgy is, hogy oz ellenfél ne lássa ... Pedig le kell jutnia. Le kell jutnia épségben, látatlanul éi váratlanul. Forróság száll fejébe. Alig tud szólni, belére kedt. — Mit mondott az imént kegyelmed? - mondja a melléje felkapaszkodott Daróczy kuruc kapitánynak. — Ha jól emlékszem, azt mondta, lehetetlenség itt leereszkednünk. Szeme élesen lát, mint a sasé. Lába rossz, mióta tavaly, Vidin alatt újfent megtámadta ízületeit a köszvény. A sok téli táborozás nyílt mezőn... De a feje jó. És a szeme... Szakadatlanul fürkészi az alattuk lebukó hegyoldalt, felméri szikláit, a köves, kis gödrös, boróka fedte cserjéseket a Zernyest feletti Magúra úttalan-meredek aláereszkedését. Meg tudja ezt járni ember? Ember és ló? Kapitány uram meggyőződéssel elismstli: — Ezen a meredeken nem megy le ló. Még a havasi sem, hát még a síksági, mint a mieink ... Leereszkedésben lóra csak ott lehet számítani, ahol ő magától megy. Vagy ahol kis nógatás elég. De kényszeríteni, amikor az ösztöne azt mondja, ő itt lebukik ... Minden ló ijedős. Ha a laza, esőtőlhótól porló, borókabozótos talaj meglazul lába alatt, reszketés fogja el, összeesik. Ismerem a hegyet és a lovat. Thököly ránéz fegyvertársáro. Felvidéki ember, sziklák közt született, jó kuruc, régi harcos. Két szörnyű forradás ferdíti el arcát Ordas pofája van. Soha még nem hallotta tőle ezt a szót: lehetetlenség. — És ha én mégis azt mondom, ezen a lejtőn megyünk le mindannyian a lovakkal — szól reá szenvedélyesen. — Itt, és nem másutt mert itt takar bennünket a hegyhát, és a szorosokból nem látnak ide. Itt, mert innét nem várnak. Itt, és még a mai napon, mert a Törcsvári-szorosban fel kell szabadítanom a hajdúságot. Sürgős az utam. Heisler mészárol, mint Caraffa... Se ingyen, se olcsón nem adom legényeimet... Ezt gondolja meg kegyelmed! Daróczy felszántott arcán tisztelet tükröződik. Az ilyen igazi hadvezéri percek Thököly nagy érdemei. Bátorság kell az ilyen elhatározáshoz. Bátorság és nagy szív. Thököly bátor. A csatadöntő pillanatokban lángelme. Hátha most is neki lesz igaza. — Hogyan szól okkor a rendelkezés? - kérdezi feszült figyelemmel. — Mindenki kiszáll a nyeregből, és lovát kötőféken vezeti. Utakon nem mehetünk, de maradnak az ösvények. A kalyibások ösvényei. Majd ők levezetnek. Igaza van kegyelmednek, a ló ijedős. Majd mi bátorítjuk. Egy kis bátorságért nem megyünk a szomszédba. Mi jól tudjuk, nem zuhanunk le, mert nem szabad lezuhannunk. Majd lenn a völgyben megkérdem kegyelmedtől, lehetséges volt-e vagy lehetetlen. Lehetséges volt. Thököly Imre tizenötezer lovasa a Magúra takart ösvényein ereszkedett alá, lépésben levezetett lovakkal, tarkabarka tömeg, senki a völgyekben észre nem vette őket. Erdő védelme alatt tette meg az utat hadával a tőrcsvári útig, ott szembetámadta Heislert, a tatárokat pedig elküldte a német hátába. A tatárok alapos munkát végeztek. Hogy senki hátrafelé ne menekülhessen, Ötobánt felgyújtották. A négyezer erdélyi labanc a halálszagra kitört, cserbenhagyta a zsoldosokat, hogy majd ők, bennszülöttek, ismert ösvényeken elmenekülnek. Való igaz, hogy a négy német ezred nagyrészt megsemmisült. De Thököly legényei a labancokat is összekaszabolták. Teleki Mihály is elesett. Thököly tiszta ruhát adatott reá, és holttestét biztos kísérettel hazaküldte feleségének Görgénybe. A német grófezredesek is elestek mind, csak Heislert és Doriőt ejtette foglyul Thököly. Elégedetten szemlélte tépett ruhájukat, bepiszkolódott arcukat, mikor este vezéri sátrába vezették őket. Kíméletet, jó ellátást, erős őrizetet parancsolt számukra. — Dorióért sok pénz, Heislerért Ilona jár! — mormolta büszkén. Bort rendelt tisztjeinek, dóridét és zenét. Fáradtak voltak valamennyien, de színrészegek a nagy haditettől, a sikertől, a győzelemtől. Thököly sátrában végigdőlt tábori ágyán. A sátorbejárat előtt dudás és tárogatós állt. A kuruc vezér győzelmi táncot, boldog hadirivalgást akart. A NAGY ÚT ELŐTT A nagyasszony csomagoltat. Klastromszobójában szerte a zsibvásár, melyet a nagy útra készülődés felver. Vaspántos útiládái csakúgy nyelik a sok asszonyból mit, szőnyeget, bársonyvéget, míves ezüstkancsót és -serleget, családi emlékeket. Orsi dirigál, a szolgálók engedelmeskednek. Juliánka ott kuporog a zsámolyon anyja közelében. Szótlanul nézi a készülődést. Néha megtörli szemét. Anyja elmegy messzire, valahová a rácbolgár határra. Két esztendeje folyik az alku érette Thököly Imre, a szultán és a császár között. A legnagyobb akadályt eddig a szultán gördítette: Thököly foglyaiért rabul ejtett basákat akart, nem pedig Ilonát... De Thököly nem engedett. Szívós akarattal és mindenféle fondorlattal végül is elérte, hogy a porta beleegyezett Zrínyi Ilona kiváltásába. Karácsonykor írták alá a rá vonatkozó szerződést Bécsben. Ezért készül most anyja nagy télvíz idején is lázasan az útra. Szereti hites urát - gondolja Juliánka -, a párját, akiért mindig is kész volt a legnagyobb áldozatra. Tudja az ő anyja, hogy Thökölynek ma is küzdelmes az élete, hogy mostoha a sorsa, hogy még biztonságos fedél sincsen feje felett. Talán éppen ez viszi a hűségest melléje. Mostoha sorsában, küzdelmes életében és további harcaiban kíván osztozni. Pedig Bécs városában most mór könynyebb és derűsebb élete lehetne. Mivelhogy ő, Juliánka férjhez ment. Gróf Aspremont-Reckheim Ferdinand Gobert altábornagy a férje. Juliánka szívesen látta ezt az idős kérőt, akarta a kínálkozó házasságot. Tudta, hogy ezzel belesimul az udvari főúri világba. Vége a véget nem érő üldöztetésnek! Neki elege volt belőle. Most végre a gondtalan örömnek élhet. Csak éppen anyja nem örvendezett, hogy udvari nagyúr felesége lesz. Ellenezte, amíg tehette. Végül aztán, utolsó pillanatban, mégis ő maga segítette meg Juliánkát, hogy baj ne essék az Aspremontfriggyel... Most már nem kellene anyjának zárdában laknia. Élhetne náluk — külön épületszárnyban —, az ő Himmelpfortgasse-i palotájukban. Saját embereivel — mert Zrínyi Ilonának ma is nagy módja van. Most végre ő is nyugodt napokat láthatna. De nem, az ő anyja nem marad. Juliánka kiegyenesedik. Felnéz az anyjára, talán ma is csak egyetlen szót vár tőle. amiben ott rejlik régi szeretete, vagy legalább amit a búcsú meglágyítana. De ő elnéz leánya feje felett, Orsinak mond valamit a ládákról. Ezt kell utolsó nap is tapasztalnia. A régi hang. a régi szeretet csak nem állott helyre őközöttük. Mert másként látják ők ketten az életet, Juliánka és az anyja. De azt mégis el kell ismernie, milyen csodálatra méltó nagy asszonyember őkegyelme. Eszébe jut, miként viselkedett az anyja csak nemrégiben ... és éppen az ő megvédelmezésében ... Ha történt is ellenkezés közöttük, és bizony bántották is egymást (mert Juliánka szintén mondott ám fellobbanásában néhány felhónytorgató és tiszteletlen szót!), azért a harcért, melyek ezek utón érette vívott Zrínyi Ilona: minden szülői szigorát, elítélő, kemény szavát el kell felednie! Fél éve, hogy Aspremonttal megesküdtek, sietve az Orsolyák ébersége kijátszásával, a család segítségével — mialatt Kollonics érsek pápaválasztáson Rómában járt. A bécsi püspök adta őket össze a császár beleegyezésével, aki sohasem oly gonosz, amikor a nagy jezsuiták nem ülnek nyakára. A császár egy árnyalattal emberségesebb lett, hogy Kollonics, akitől fél, eltakorodott Itáliába. No de megjött a kardinál, és sötét dühöngésbe kezdett. Rohamában meg akarta fojtani az apáco-fejedelemasszonyt, amiért ügyetlenségből kiengedte karmai közül Juliánnát. A Rákóczi-vagyon! A Rákóczi-nagyvagyon! Ez fájt a kordinálnak. Hogy a tizenkilenc éves Juliánná férjhezmenetelével nagykorú lett, és a nagy uradalmak, várak, mesés kincsek most már őt és Aspremontot törvényesen megilletik! Kollonicsot valóságos dühöngés fogta el: ezt a nagy vagyont ütötték el az egyház, a főpapság, az érsekség kezéről! És amilyen vakmerő és elvetemült volt: szemben a császár engedélyével és a püspök teljes érvényű összeadásával, a házasságkötést törvénytelennek jelentette ki, és elhurcoltatta Aspremontot a morvaországi Spielberg várába, a politikai vétkesek rettenetes hírű kazamatájába, Juliánkát pedig a tullni apácakolostorba. (folytatjuk)
