Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-03-12 / 11. szám

KERTÉSZ ERZSÉBET VILMA DOKTORASSZOHY Vilma, amikor édesanyja az ő nevét említette, még fel sem tekintett. Olyan fájó, olyan mély volt a seb, amelyet az előbb kapott, hogy a dicsérő szavak el sem jutottak hozzá. A könnyek égették a szemét, alig várta, hogy leteljék az idő, János meg­jelenjen az ajtóban, és ők el­hagyhassák a termet. Két kezét görcsösen ökölbe szorította, úgy­hogy körmei tenyerébe vésődtek. Jaj, csak megállja sírás nélkül ezt a pár percet! Azután majd elszalad. Fruli hiába kiabál utá­na, nem kerül elő egészen délig. És addig jól kisírhatja magát... Hugonnainé búcsút vett gyer­mekeitől, s mosolyogva mondta: - A viszontlátásra! — Csak akkor fagyott meg a mosoly az arcán, amikor bezárult mögötte az ajtó. Ma különösen keserű szájízzel tér vissza a kastély keleti szár­nyába. Fájdalmat okozott Vilmá­nak. Milyen becsvágyó, milyen érzékeny és milyen magányos szegény gyerek. A két nagyobbik lány nem törődik vele, együtt suttognak, együtt kacarásznak, és Vilmát, akit kicsinek tartanak, nem avatják be titkaikba. Vilma meg mindig egyedül járkál. Amíg kisebb volt, egy bábut húzott maga után, behorpadt orrú, vi­harvert baba volt, a fején jókora lyuk tátongott, amit a kislány gondosan bekötözött. Gyengéden beszélt a babához, vitte magá­val. Vilma most is, amikor elbú­csúztak édesanyjuktól, máris ki­futott az előcsarnokból. Futott le az emeletről a földszintre, onnan a kastély hátsó ajtaján ki a park­ba, mint aki menekül, szaladt, szaladt egészen a Duna partjáig. Ott egy pillanatra megállt, el­nézte a lassan folydogáló vizet, a szemben levő part üdezöld mezőit s a távolban a titokzatos kis szigetet, a vízbe hajló fűz­fákat. azután, mint aki érzi. hogy most már biztonságban van, le­vetette cipőjét, harisnyáját: ke­zébe fogta, és úgy, mezítláb lé­pegetett az agyagos parton. Tudta, hogy ha cipőben marad­na, cipője azonnal elárulná, merre járt. Körülnézett, félrehajtotta még a bokrokat is, nem jár-e erre valaki. Azután szoknyáját óvato­san felfogva, belépett a csónak­ba. A nap édesen, szelíden sü­tött, az augusztus végi délelőtt már nem perzselt. Máskor min­dig arra vágyott, hogy levegye a ruháját, és csak úgy, pruszlik­­ban, alsószoknyában élvezze a cirógató napsugarakat. Most azonban nem gondolt erre. Most csak az a fájdalmas, megalázó pillanat járt az eszében, amikor édesanyja elutasította a szava­latát. Miért tette? Azért, mert őt nem szereti... nem szereti úgy, mint a többieket. Hogyan is szerethetné? A többiek mindig olyan kedvesen, derűsen beszél­nek, ő meg alig mer szólni, csak dadog, ha válaszolnia kell. Iréné meg Irma mindig sütnek valami finom süteményt, azzal dicsek­szenek, s Fruli is magasztalja őket. Öt bezzeg nem dicséri Fruli, mert noha ő a legkisebb, ő a legengedetlenebb, legdaco­sabb. Mennyivel jobb az intézet­ben, mint otthon. Mária néni, az igazgatónő meg a többi ta­nárnő mindig kedves hozzá. És ha ott van, úgy színezi ki az otthonát, mintha igazi otthon lenne. Amikor esténként lefek­szenek, eloltják a lámpát, s tu­lajdonképpen csendben kellene maradniuk, megindul a suttogás, mindenki otthoni történeteket mesél. Vilma is úgy beszél, mint­ha .. . mintha neki is éppen olyan édesanyja lenne, mint a többieknek. Csak nem hív ide senkit, s éppen ezért ő sem fo­gadja el a többiek meghívását. Amikor magyarórán Dugonicsról tanultak, Mária néni megemlítet­te, hogy Dugonics András 1766- ban verset írt a nagytétényi kas­télyról, a kertről és a fácános­ról. A lányok szájtátva hallgat­ták, óra után Vilma köré gyűltek, s ő alig győzött válaszolni a sok kérdésre. — Majd ha édesanyám meg­engedi, meghívlak mindannyióto­­kat - mondta végül, és egy szó­val sem említette, hogy mostaná­ban nemigen fogadnak vendé­get. Mire idáig ért emlékezéseiben, a sokáig visszatartott könnyek megindultak, és folytak, végig­folytak az arcán. Zűrzavaros, kusza gondolatok kínozták, úgy érezte, nincs senki, aki szeretné, egyedül van. egészen egyedül a világon. A bokrok közül Kálmán lépett ki. A kislány arca még mindig nem enyhült meg, szorongva né­zett bátyjára. Olyan kevéssé ismerte, nem tudta, miért jött utána — barát vagy ellenség, akárcsak Iréné és Irma? — Kicsi Vilma, miért sírsz? Csak most simult el a félelem Vilma arcán. Kálmán hangja tele volt gyengédséggel. És sze­­retetre szomjas kis lénye ettől az egyetlen mondattól megtelt biza­lommal. De felelni nem tudott, csak felcsukló zokogás volt a vá­lasz. A nagyfiú odaült melléje a csónak korhadt kis ülésére, ke­zébe vette húga keskeny, hosszú ujjú kezét, amikor látta, hogy lassan elcsitul a zokogás, meg­szólalt: — Édesanya miatt sírsz, tudom. Fáj, hogy nem mondhattad el a verset. De nem volt rá idő. Mondd el hát nekem! Vilma hirtelen eltakarta arcát. Úgy érezte, bátyja keresztüllát a homlokán, meglátja mindazt, amit gondol, amit érez. Hát hogyan lehetséges ez? — Te tudod, te láttad, te ... honnan, de honnan? Hiszen én nem szóltam semmit sem.. . Nem mondtam, hogy fáj... És a többiek is látták? Édesanya is? — Igen, édesanya is. Azt hi­szem, neki is fájt, hogy meg kel­lett tagadni a kérésedet. De olyan rövid az a tíz perc... És ő mindannyiunknak akar adni belőle. Neki is nagyon nehéz lehet. — Neki is? - Vilma arcán döbbent csodálkozás futott ke­resztül, s hirtelen nagyon elszé­­gyellte magát. Hogy lehet, hogy édesanyjára sohasem gondolt? Mindig csak az fájt, az kínozta, hogy neki nincs édesanyja, ép­pen úgy, mint a többi lánynak. Eszébe sem jutott, hogy édes­anyjának sincsenek úgy gyerme­kei, mint más anyának. — De édesanya felnőtt! Neki nem parancsol senki! A felnőt­teknek sokkal könnyebb! - tört ki belőle a panasz. Kálmán ebben a pillanatban szinte öregnek érezte magát kis húga mellett. Olyan gyermekien őszinte volt Vilma fájdalma, hogy akaratlanul elmosolyodott, de egyben mélyen szánta is a kislányt. — Édesanyának is parancsol­nak. - Kálmán magához vonta Vilmát. - Hiszen te is ismered Bácskay doktor bácsit. Látod, ő parancsol édesanyának, s édesanya szót fogad neki. Vilma lehorgasztotta a fejét. Jól ismerte a doktort, hiszen nemcsak édesanyát kezelte — ha valami bajuk volt, hozzájuk is kihívták. — Én nem szeretem a doktor bácsit — mondta szenvedélyesen Vilma —, miért nem gyógyítja meg édesanyát? Kálmán búsan elmosolyodott. Ő már tudta, amit sem Vilma, sem a többiek nem tudtak még, hogy édesanyja betegségére nincsen gyógyszer. — Meg fogja gyógyítani, meg­látod, Vilma, meggyógyítja. És akkor vége lesz ezeknek a reg­geli tízperces látogatásoknak! Édesanya megerősödik, s mindig többet és többet lesz velünk! — És mikor lesz az? - Vilma szorongó tekintettel nézett báty­jára. Kálmán nagyon kényelmet­lenül érezte magát a kislány riadt, de mégis bízó pillantása alatt. — Azt én sem tudom megmon­dani — felelte végül, kis hallga­tás után. - Talán ... Talán mire hazajövök Angliából... — Oly sok idő múlva? De hi­szen az nagyon messze van! Egy év, egy teljes esztendő! Nem, nem! Hamarább kell meg­gyógyulnia, ugye, hamarább fog meggyógyulni? Hiszen ha az orvos mondta, az nem hazudhat! - Makacs reménykedés csendült ki Vilma hangjából. Mielőtt Vilma Pestre utazott, Kálmán megkérte édesapját, hadd kísérje Fruli helyett ezúttal ő a húgát az intézetbe. Hugon­­nai csodálkozva hallgatta fiát, nem értette a kérés okát, de beleegyezett. (folytatjuk) B zon a napon Vácha ösztönszerűen félt. Tudta, hogy egy nap kénytelen lesz beülni az autóba, és a fiatalokkal bekocsizni a városba. Azt akarták, hogy hagyja ott a földet, ürítse ki a házat, és költözzön végleg hozzájuk. Persze azért eljárnak majd Cer­­cicébe. Víkendre. A hétből két napot megint otthon tölthet... Foggal-körömmel védekezett. Végül is abban maradtak, hogy elmegy Bmóba. körülnézni. Egy hétre, ha majd ideje lesz rá. Körülnéz, s lehet, hogy megtetszik neki a város, mondta a fia. Lehet, hogy éppen most majd kedvet kap a városi élethez, mondta a menye. De Vácha tudta, amit tudott, jól ismerte önma­gát, nem változott meg. Azóta’ hogy szegény fele­sége lehunyta a szemét, semmit sem változott, az volt, aminek egész Ceréice ismerte — csudabogár, egy kicsit bolond, konok, de ugyanakkor kemény ember. Jó néhány éve, hogy megboldogult felesége ott fekszik a éeréicei temető alacsony falai közt. Akkortájt idegenek járták a falvakat, hogy meg­győzzék a földműveseket a szövetkezet előnyeiről. Furcsa idő volt-az. Ma már mindenki nevetve gon­dol rá vissza: milyen ostobák voltunk, csakhogy nem könnyű ám előre okosnak lenni, épp az a bök­kenő. Vácha más. Megfogadta haldokló feleségének, hogy ő a földjüket nem adja. Felesége csak nézeti rá azzal a világos nefelejcsszfnű szemével, amelyért annyi lány közül őt választotta, s kiaszott kezét az ő kérges paraszttenyerében nyugtatta. — Te nem tartasz velük, ugye, Tonda — könyör­­gött. — ígérd meg, hogy nem tartasz velük. Megígérte. Az egykori zsellérek már rég mind autón jártak, és nevettek rajta, a bolondon, ne­vettek a szakállán, az egy szál kancáján, a ké' tehénjén, a kecskéjén, a folyó fölött és a szövet­kezeti rétek mellett fekvő földjén, de Vácha nem adta be a derekát. Sok gyötrelmet szerzett konok­­ságával Toníknak, a fiának.. Nem akarták fölvenni a főiskolára, a tanfelügyelő minden utat eltorlaszolt előtte, ám Tonik nem adta fel a harcot. Átrágta magát a kásahegyen, dolgozott s közben főiskolára is járt, elvégezte — és ma valaki. Brnóban háza van, tisztességes munkahelye ... Mindezt Vácha ezerszer átgondolta. De mit tehe­tett? Nem szökhetett meg a faluból, ahol ő maga. az apja meg a nagyapja született... Megboldogult felesége ott fekszik a szérűkön túl, a temetőben, hát hogy járhatna ő haza a faluba vasárnapra, hogyan állhatna oda a felesége sírjához? Ezért félt attól az egy héttől is, melyet majd Brnóban kell töltenie. Lelke mélyén árulásnak tar­totta ezt az utazást. Annak ellenére, hogy szerette volna már látni Tonik házát, hogy hogyan van berendezve, milyen a kert... Eddig csak egyszer járt ott, akkor még épülőfélben volt a ház, a falak malterszagot árasztottak, és sok helyen még kiállt belőle a tégla. Csakhogy miután visszatért Bmóból, és az autóbuszról leszállva a háza felé tartott, meg­állította őt Tonca, a szomszédasszony, és a kezébe nyomott egy levelet. Beidézték a járási hivatalba a föld miatt. Hétfőn reggel ott állt a templomtéren, és a szá­mára túlságosan bonyolult menetrendet tanul­mányozta. Sohasem volt rá szüksége, az autóbusz naponta háromszor járt be a városba meg vissza, a többi járatra ügyet se vetett. Megállt mellette a fiatal Dolák. — Hova ilyen ünneplősen, Vácha bácsi? Unneplősen, ünneplősen. Hát igen. A fekete öltönye volt rajta, melyben templomba járt, a csí­kos inge és felkötött egy régi nyakkendőt. Ritkán látták így, többnyire csak kék munkaruhát és gumi­csizmát hordott... Talán ezért mondta Dolák, hogy „ünneplősen”. — Hová készül? Elviszem. Valószínűleg tudta, hogy a járásra megy, aligha­nem tudta azt már az egész falu. Ha nem is mon­dott senkinek semmit, náluk semmi sem marad titokban. Dolák a járási székhelyen dolgozott, így hát a járási nemzeti bizottság előtt tette le Váchát, és szerencsés ügyintézést kívánt neki. Vácha sokáig bolyongott a végtelen folyosókon, gyűrögetve markában a kalapját és törölgetve ve­rejtékező homlokát, végül egy kicicomázott leányzó megmutatta, melyik ajtón kell belépnie. Az előadó

Next

/
Thumbnails
Contents