Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-03-12 / 11. szám
Ladislav Borodáé illusztrációja maga sem volt a legfiatalabb, keze vaskos, arca pirospozsgás, a hangja barátságos. Csakhogy Vácha sehogyse értette a szavait. — Értse meg, Vácha úr, nem a maga néhány ár földjéről van szó. Attól a maguk szövetkezete nem lesz gazdagabb. És azt sem akarjuk, hogy most majd agyondolgozza magát a szövetkezetben. Meg kell végre pihennie, hisz eleget gürcölt életében. Ma egészen más időket élünk, hiszen láthatja, nézzen csak körül: korszerű gépek, nagyüzemi termelés, hol vannak már azok a nadrágszijföldek. amiken valamikor dolgoztunk, de maga még... legyintett. — Nos, hát hogy döntött? A meggyőzés már több mint egy órája folyt. Vácha izzadt. Az előadó, akinek arcán vékony erecskékben folyt a verejték, kezdett méregbe jönni. Dühítette ennek a fura öregembernek a megátalkodott konoksága, hiszen folytonosan hallgathatja miatta az osztályvezető szemrehányásait. Vácha és még öt másik bolond kedvéért bonyolult nyilvántartást vezettek, mindenféle jelentéseket és indoklásokat írtak... Vácha már nem tudta, mit mondjon. Letérdelt az előadó előtt, és úgy könyörgött, mint még soha senkinek. Hogy hagyják meg a földjét, az istenért. Neki muszáj a maga útját járnia, ezt senki más meg nem értheti, csak ő, csak ő egyedül. Elbúsulva tért akkor haza. Győzött, de egyszersmind el is vesztette a csatát. Örökre. Tudta ezt. Am kötötte őt a földje, kötötte a faluja, nem cselekedhetett másként. Még ha őrültség volt is, amit tett. Innen eredt a félelme. Ösztönszerűen félt attól a naptól, amikor majd beül a fiatalokkal az autóba. Egy hét csak egy hét, azt kibírja valahogy, csakhogy mi lesz ... Annak idején a járási székhelyre is autóval ment. És mi lett az eredmény. Nos, itt LUDVlK 5TEPÄN vannak, eljöttek érte, Tonca, a szomszédasszony vállalja egy hétre a gazdaságot. Van mit visszafizetnie. Vácha minden tavasszal felszántotta a kertjét, aztán segített neki a krumplit betakarítani, lekaszálta a füvet a háza előtti réten. Vácha egész úton hallgatott. Csak akkor szólalt meg, ha menye vagy a fia kérdezett valamit. Azután ide-oda járkált a lakásban. Simogatta a csempét a fürdőszobában, és egymás után tízszer is lehúzta a vizet, megnyomva a különös kis gombot, és elbűvölten nézte az ablakon át a száz meg száz háztetőt. Látni akarta a folyót, amelyen a faluból jövet átmentek. Tonik úgy döntött, hogy kedden estefelé kiruccannak a folyóhoz. Szép napos idő volt. Az út mentén nyúlánk komócsin tekintgetett fölfelé, és pihés ecsetpázsit kellette magát. Vácha a Svratka piszkos vizét nézte, és azon gondolkodott, hogy lehetséges az, hogy odahaza még csak most öltöztek rózsaszínbe az almafák, itt pedig már pirosodni kezd a cseresznye. Le-lehajolt egy-egy marék földért, morzsolgatta a tenyerében, s közben szakértőn bólogatott, majd a rögöket önkéntelenül leszórta a földre. Sokáig álldogáltak a hatalmas zsilipnél. A Svratka fel volt duzzadva, a zsilip zúgott, dübörgött, a víz szilajon zúdult alá a mélybe, s odalent mintha millió szilánkra tört volna. Vácha felemelte a fejét. A fák között egy fura alkotmányt pillantott meg, amely valami boszorkányszög formájú talapzaton állt. — Mi a csuda az? — kérdezte Tóniktől. — Betonhíd. Az autópálya fölött vezet majd, hogy a szövetkezeti tagok kijuthassanak a földekre meg az üvegházakhoz. Az autópályán nem járhatnak. Aztán felmentek a folyó ideiglenes hídjára és onnan néztek körül. Átellenben kis félsziget terült el, melynek hegyes csücskét minden oldalról nyaldosta a víz, majd csendes csobogással sietett tovább. — Édesapám, itt folyik össze a Svratka a Svitavával. Vácha legalább tízszer végigjártatta szemét a vízen. De ebben a pillanatban szinte alig fogott fel valamit. Merőn nézett a fák közé, a Svitava bal partján két lovas közeledett feléjük. Váchának földbe gyökerezett a lába. Az ifjú lovasok lassan ügettek a folyóparton. A lovak ütemesen taposták a magas füvet, a lovasok himbálóztak a nyeregben, s a folyón tompán áthallatszott a beszélgetésük. Tonik szólni akart: nézd, apa, lovak, akárcsak otthon. De nem szólt. Észrevette apja figyelő tekintetét. Nem volt most ez a tekintet sem dacos, sem kemény, csak elmélyült és súlyos. A lovasok átkocogtak a hídon, és a folyó túlsó partján, az árral szemben indultak visszafelé. Nemsokára eltűntek az égerfák között. — Lehet, hogy átgázolnak a folyón — mondta csendesen Tonik. — A zúgó alatt sekély a víz. Mondania sem kellett volna. Az első lovas már fel* is tűnt a Svratka medrében. Begázolt a víz közepére, egészen a kis homokzátonyig, s ott megvárta a társát. A pejkanca kirúgott a mellső lábával, mintha a víz erejét próbálta volna, aztán megállt, lehajtotta karcsú nyakát és inni kezdett. Ezt a koszos vizet issza, gondolta Tonik. Milyen szép karcsú pejkanca, mondta magában Vácha. A nap vörös tűzgolyóként égett a láthatóm a folyómeder közepén két hátasló állt, pofái-' a sötét vízbe merítve. A hídon, amely a két folyó összefolyásán túl ívelt át, már csak két férfi álltmozdulatlanul, apa és fia, s a lovakban gyönyörködtek. Mikor este hazamentek és Vácha nyugovóra tért a sárga padlásszobácskában, valami különös kékes sötétség lebegett a város fölött. Vácha nem tudott elaludni. Egyre a lova járt az eszében. Azon tűnődött, mennyire nem hasonlít ahhoz a két szép lóhoz, amit láttak. Az ő lova is pej, de öreg, nehézjárású, agyonhajszolt. Akárcsak én, futott át Vácha agyán. Nem illünk ide, ehhez a különös folyóhoz, melynek partját sűrűn benőtte a csalán, a zsilip fölött halmokban hever a korhadó tönk és gally, s a víz tükrén olaj csillog. A pataknak, amely a mi kertünk alatt csobog, álmos a hangja. De a vize jószagú. Épp olyan jószagú, mint a mező és a rét, mint a kertben a fák. Miről álmodnak az öreg lovak? Az ő pejlova? Illatos fűről, zabról, tiszta vízről, esti úsztatásról? Egy álomról bizonyosan tudott Vácha. De hallgatott. Amikor reggel Tonik felesége fölment a padlásszobába, hogy reggelizni hívja az apósát, üresen találta az ágyát. Sem a ruhája, sem a kalapja nem volt sehol, sem pedig a kopott aktatáska. Vácha egész éjjel utazott. Vasútállomásokon várakozott, az utolsó tíz kilométert gyalog tette meg. Amikor a völgyben végre megpillantotta Cercicét, a nap már jó magasan állt az égen. A völgyből virágba borult almafák illata csapta meg az orrát, eléje tárult a rétek üde zöldje, a patak partján ezrével sárgállott a gyermekláncfű. Otthon volt. Leereszkedett a lejtőn az útra és meggyorsította lépteit. A falu végén találkozott a szomszédos tanyáról való gyerekekkel. A lánykák illedelmesen köszöntötték, az iskolatáskás fiúk nem szóltak semmit. Csak miután megelőzték Váchát, s már elég messze jártak, kezdtek kiabálni: A vén Vácha egymagába, Bolond gomba szárát rágja. Nem haragudott a gyerekekre. Sőt ma még tetszett is neki a sértő rigmus. Még szaporábban szedte a lábát. A legénykék azt hitték, őket akarja utolérni, így hát futásnak eredtek.' Vácha ügyet sem vetett rájuk. Amikor az első házaknál betért a faluba, még el is mosolyodott. Először azóta, hogy elment otthonról. Kövesdi János fordítása EE i
