Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-03-05 / 10. szám
léptek fel követeléseikkel, sokszor használták a sztrájk fegyverét is, olyannyira, hogy a századfordulótól kezdve a nőmozgalomról úgy beszélhetünk már, mint tömegmozgalomról. Európában a szüfrazsettek mozgalma indította el a lavinát az 1900-as évek elején, ök nagyobbára a középosztálybeli nők voltak és megalakították a Nők Politikai és Szociális Szövetségét. A szüfrazsettek kiáltványokat adtak ki, és meglehetősen szélsőséges, anarchista módszerekkel akarták kikényszeríteni a nők választójogát. Mozgalmuk mindössze néhány évig tartott, és kevés eredménnyel járt, mert szervezettség és szilárd eszmei alap hiányában egyre szertelenebb eszközökhöz folyamodtak: törtek-zúztak, kihágásokat követtek el, csakhogy börtönbe kerüljenek és éhségsztrájkba kezdhessenek. Indokaik érthetők voltak: senki sem akarta őket meghallgatni, s így meddő harcuk nem is annyira a társadalmi rendszer, hanem inkább a férfiak, a férfiuralom ellen irányult. Másképpen alakult a nőmozgalom az „új világban“, az Egyesült Államokban. Sokkal céltudatosabb, sokkal szervezettebb volt. A rohamos iparosítás szinte napról napra növelte a dolgozó nők számát, ám ezzel párhuzamosan kizsákmányolásukat is! Az amerikai nők kezdeményezésére született meg a nemzetközi nőnap gondolata — New York-i munkásnők első, nagy tömeket megmozgató sztrájkjának és fölvonulásának emlékére. A szocialista nők Koppenhágában 1910-ben megtartott II. nemzetközi kongresszusa a javaslatot elfogadta és határozatában március 8-át nemzetközi nőnappá avatta. Ennek éppen 70 éve.. . Ez a kezdeményezés, de talán még inkább maga a kongresszus valamennyi civilizált országban erős lendületet adott a fejlődés különböző fokán álló nőmozgalmaknak. És: a nőmozgalmakban fölébresztette a nemzetköziség szellemét. A nőmozgalom már századunk elején törvényszerűen polarizálódott. Irányzatok emelkedtek ki, utak váltak szét, a sokszor ellentétes, sokat markoló célok helyett, létérdekű és pontosan megfogalmazott célkitűzések születtek. A burzsoá feminista mozgalmak nyugaton is és a cári Oroszországban is érthető okokból elsősorban és mindenekelőtt a tanulás és művelődés jogát akarták kivívni, hogy így munkalehetőséghez jussanak olyan értelmiségi pályákon is, amelyek zárva voltak előttük. Ezek a csoportok csak nagyon kevés érintkezöpontot találtak a proletariátussal. Ha leszámítjuk az extremitásait (lásd pl. az amerikai üdvhadsereg), hasznosak voltak és meghozták a gyümölcsüket: általában humánus elveket követve, igyekeztek lerázni a tőkére, a magántulajdonra épülő, gazdaságilag is, erkölcsileg is megalázóan képmutató burzsoá családi élet igáját. Rávette a polgárság asszonyait, hogy érdeklődjenek a közügyek iránt, újságot olvassanak és csoportosuljanak. Ráébresztette őket arra, hogy nemcsak asszonyi kötelességeik, hanem emberi jogaik is vannak. Csak egyetlen példát, egyetlen nevet hadd említsek: Florence Nightingalét. Céltudatosan harcolt humánus elképzeléseiért, a közéletben és a krimi háború hadszínterein is. Célkitűzéseinek megvalósítását az angol kormánynál is kivívta — és ez már nem csak jótékonykodás volt! —, nem elégedett meg azzal, hogy mint nemesi család leánya áttörje saját osztályának korlátáit, még a^zal sem, hogy lelkes híveinek segítségével új, egészségesebb árvaházakat, menhelyeket létesített, hanem kidolgozta az ápolónőképzés egész rendszerét, amely Angliában alapjában véve még ma is érvényes. Az az út — a másik út —, amelyet a proletárasszonyok követtek, csakhamar elérkezett első, nagy fontosságú állomásához — a stuttgarti kongresszushoz. Mindenesetre, amíg a szocialista nőmozgalom idáig eljutott, meg kellett küzdenie létjogosultságáért, célkitűzéseinek hitelességéért. Bizonyítania kellett a realitását. A munkásmozgalomban ugyanis akkor az volt az általános vélemény, hogy a nők polgárjogi követeléseinek még nem adhatnak helyet, még nem értek meg politikai küzdelmekre. Ez az állásfoglalás voltaképpen érthető, hiszen az európai munkásmozgalomban éppen ezekben az években, a századfordulón dúltak a frakciós harcok. Hogy ez a nézet helytelen, mivel a nők nemcsak részesei, hanem számottevő tényezői is az osztályharcnak — ezt 1907-ben bizonyították be a II. Internacionálé stuttgarti tanácskozásán. Ezen a tanácskozáson 50 szocialista nő vett részt, akik Klara Zetkin elnökletével megalakították a mai NDNSZ elődjét, az I. Szocialista Nemzetközi Nőszövetséget. Ennek az első nemzetközi nőszövetségnek programjába a fő pont a választójog kivívása volt. Lenin minden erejével támogatta ezt a szervezkedést, s hogy létrejöhetett, nagyrészt neki köszönhető. Lenin felismerte, hogy a nők nemzetközi szervezkedése milyen óriási hatóerő bevetését jelenti a munkásmozgalomban, és minden fórumon, minden vonalon síkra szállt a nőmozgalmi követelésekért. A következő történelmi jelentőségű mérföldkő a már említett koppenhágai kongresszus volt, és nemcsak a nemzetközi nőnap meghirdetésében rejlett fontossága. Elsősorban abban, hogy programjában a választójog kivívásán kívül követelte: a munkaidő csökkentését, a munkabér emelését, az anyák és gyermekek védelmét, sőt már itt felmerültek az intézményes gyermekgondozás kérdései is. Ez a kongresszus lényegében meghatározta a nőmozgalom rangját a munkásmozgalomban és küldetését a szocializmusért vívott harcban. Summázva a múltat: a szocialista emancipáció jellegét két, a proletariátus számára sorsdöntő tényező adja meg: a nőknek nem a férfiak ellen kell harcolniuk, hanem velük együtt a társadalmi igazságtalanságok és megkülönböztetések ellen; és a nők osztályharcában kiemelkedő helyet foglalt el háborúellenes magatartásuk, s hogy ezt már az imperialista háborúkat megelőző években tudatosan és következetesen hirdették. Képek a visszapillantó tükörben... Korántsem teljesek. Csupán vázlata azoknak a nemes hagyományoknak, amelyekre 1945-ben a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség épült, a tiszta források egy-egy csilláma, melyekből korunkban meríthetünk a békéért és a haladásért, a gyermekeink jövőjéért harcolva, mind a nagy nemzetközi fórumokon, mind a magunk szűkebb portáján ... LANG ÉVA Detlef még rosszabbul volt. Totói ki volt készülve. Ö is reszketett a hidegtől, egyszer csak levette a pulóverét. Leült a székemre az ablak mellé. A ceruza vékonyságú lábai borzasztóan rángatózva jártok föl-le. Folyton törölgette az arcáról az izzadságot, és egyszerűen rázkódott a teste. Ez már nem is remegés volt. Aztán összekuporodott és üvöltött. Gyomorgörcsei voltak. Detlef felállt, odamószott a tükörhöz, és kijelentette: — Nem bírom ki. Nem bírom végigcsinálni. Tényleg nem bírom. Az anyám a lakószobában volt. Ho be is jött hozzánk, akkor is tehetetlen volt. Újra meg újra lerohant a bevásárlóközpontba és összevásárolt mindenfélét, amit aztán nem bírtunk megenni. Most éppen malátacukrot hozott, és az tényleg segített. A köhögés elmúlt. Az anyám (eltörölte a hányást. Borzasztó kedves volt. És még annyit se bírtam mondani, hogy: köszönöm. Másnap reggel már sokkal jobban voltunk. Délben már beszélni is tudtunk egymással. Először érdektelen dolgokról oztón o jövőről. Detlef újra munkát akart keresni. — Egyszerűen visszamegyek a régi főnökömhöz — mondta —, és megmondom neki, hogy közben csak hülyeségeket csináltam, de most már garantáltan észhez tértem. Én meg azt mondtam, hogy teljesen az iskolára akarok koncentrálni, és talán be tudom fejezni a reáliskolát, és leérettségizek. És akkor jött onyám egy szuper meglepetéssel. Elment az orvosához, aki felírt neki egy üveg Relaxint. Mind a ketten bevettünk húsz cseppet, ahogy az orvos felírta. Most már igazán el lehetett viselni az elvonókúrát. A hetedik nap felkeltünk. Az anyám teljesen happy volt, hogy mindenen túl vagyunk. Nagyon boldogan megcsókolt bennünket. Ezen a héten egészen új viszony alakult ki az anyám és köztem. Igazi barátságot kezdtem érezni iránta, és hálós is voltam neki. Megszabadultunk hát a herointól, és nem tudtunk mit csinálni. Anélkül, hogy megbeszéltük volna, hogy hova menjünk, elindultunk a metróhoz. Minden automatikusan ment. Egyszerre ott voltunk az Allatkert állomáson. Végül is Detlef szólalt meg: — Legalább köszönnünk kellene Axelnak és Berndnek. Még a végén azt hiszik, hogy lesitteltek, vagy eltemettek minket vagy ilyesmi. Egészen megkönnyebbülve mondtam: Világos. El kell nekik mesélni, hogy milyen volt az elvonó. Tolón őket is rá tudjuk beszélni, hogy kezdjék el. Tényleg rögtön találkoztunk. Axellal és Bernddel. Éppen sok poruk volt. Aznap jól ment nekik a strichelés. Detlef elmesélte az elvonót. Mind a ketten szupernek találták, hogy meg tudtuk csinálni. Aztán Axel és Bernd mondta, hogy ők most hazamennek és belövik magukat. Detlef rám nézett, én meg ró. Egyszerre néztünk egymásra, és vigyorogtunk. Én még azt gondoltam, hogy mégis őrültség lenne rögtön az első napon. De Detlef megszólalt: — Tudod, néha azért megengedhetünk magunknak egy-egy adagot. Detlef megkérte Axelt, hogy odjon egy adagot, és megígérte, hogy okvetlenül visszaadjuk. Axel és Bernd még mondták, hogy jól gondoljuk meg. És aztán azt mondták, hogy mór a jövő héten ök is meg akarják csinálni, mint mi, csak még Relaxint kell szerezniük. Úgy gondolták, hogy nagyon frankó lenne megint elmenni dolgozni, és csak alkalmanként hosználni a szert. Két órával azután, hogy eljöttünk anyámtól Detlef meg én megint fel voltunk töltve H-val, és teljesen hoppyk voltunk. Dsszekoposzkodva sétáltunk a Kurfürstendammon. Azt hittük, az anyámnál töltött hét a sok fájdalommal és hányással igazi elvonás volt. Igaz, hogy a testünkből kiment a méreg, legalábbis a heroin. De teletömtük magunkat Relaxinnal és Valironnal. Majdnem négy hétig tényleg úgy éltünk, ahogy elhatároztuk. Egyikünk se ment szerezni. Csak akkor lőttünk be magunknak, ha valakiről le tudtunk kapcsolni, vogy ha valahol pénzhez jutottunk. Csak éppen egyre többet foglalkoztunk azzal, hogy találjunk valakit, akitől kaphatunk H-t, vagy hogy valahogy pénzt szerezzünk. Ezt persze sose vallottuk be magunknak. Másnap délben, tanítás után roszszat sejtve az Állatkerthez mentem. És az én Detlefem ott állt és hapsira várt. Szörnyűnek találtam, hogy az ocsmóny pályaudvaron megint ocsmány hapsikra várjunk. De Detlef azt mondta. nincs egy rongyos mórkájo sem. És különben se tudja, hogy mit csináljon. Detlef oztón megint Axelnél és Berndnél aludt, és mindennap kiment a pályaudvarra. Énnekem baromi horrorom volt attól, hogy fizikailag megint rászokjak. De ha Detlef tele volt, én meg üres voltam. Olyankor idegének voltunk egymásnak. Ezért aztán belőttem a T-t, amit megint kaptam Déliéitől. Egy ideig még Detlef szerzett be helyettem is. De ez persze nem ment sokáig, és nekem is megint el kellett kezdenem stricheln! Amikor egyik este hazamentem, bementem anyámhoz a nappali szobába. Az anyám egy szó nélkül elém tette az aznapi újságot. Sejtettem, hogy miről van szó.‘Mindig szó nélkül adta oda az újságot, ha egy heroinista haláláról tudósítottak. Nekem ez az agyamra ment. Nem akartam elolvasni. Elolvastom az újságot, ónnak ellenére, hogy bosszantott. Az volt benne: „Andreas W., 17 éves üvegesipari-tanuló le akart szokni a kábítószerről. 16 éves ápolónő-tanuló barátnője is segíteni akart neki, de hiába. A Tiergarten meletti lakásukban, amelyet a fiú apja többezer márkáért rendezett be az ifjú párnak, a fiatalember halálos adagot adott be magának ..." folytatjuk)
