Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-03-05 / 10. szám
4». — Ilonám, arra gondoljon: ilyen konstelláció mellett talán még magunk is váltatunk jóra fordulást. . . Talán! Talán... Hazatérést, Ilona, szívem, hazatérést! Ilona arca örömteljes, mivelhogy fiáért már nem kell aggódnia, de ami hazatérésük reményét ilJeti, egyetlen szóval nem felel urának. Őket kettejüket elhasználta az élet. Ök belerokkantak harcukba. Nem csoda egyáltalán! Az útjuk, az ő küzdelmük! És ő már ötvenkilencedik évében ... Thököly pedig, aki nálánál annyival fiatalabb, hozzáöregedett erőfeszítéseiben, a megpróbáltatásokkal járó betegségében . .Nem baj! Egymásnak azért épen megvannak. Nincsen hiány abban, egymásnak ők milyen támaszt, milyen vigaszt, milyen -földet és gyökeret jelentenek. Milyen boldogság ez! De omi ennél is fontosabb, az. omi nyomukba lép — a fiatal erő, amely átveszi, folytatja harcukat; az, íme, ott áll! Az igen! Ragyogó képességeivel, tehetségével, máris kinyilvánított akaratával ... Hogy igenis, vállalja harcukat ___ ök most már nyugodtan pihenhetnek. A majorház nagyszobájának mennyezetét nézi. Szép tisztán kékesfehérre meszelt plafon, nem boltíves. és nem is cirádás, mint otthon, Patakon és Munkácson, de ezt is megszokta. Az aga égősárga agyagkorsói, réztálcái és háncsszőnyegei itt maradtak szerteszéjjel a szobában. Azok sem zavarják, ideillenek. Öt egyáltalán semmi sem zavarja. A vörösréz cserepulyákban izzó kovócsszén egyenesen jólesik. Ha nem fütenék most ezt a nyárnak épült házat, bizony, akkor fázna. Hiszen benne járnak a farsangban. Lássuk csak... 1703... február tizennyolcadikát írjuk . . . Vasárnap. Reggel. DÉNES ZSÓFIA ISiHtl 1MR& Lehunyja szemét. Egy kicsit szendereg. de megint eszébe köp. Ki van az ágya mellett? Lenn, az ágy lábánál. Orsi ül. Orsi — a jó teremtés. Jó barát. Müyen régen kísérgeti, milyen hű volt hozzá mindig. Hagyott is rá ezer forintot testamentumban, és másik ezret hites urának, Esványnak. Ami igaz, igaz. Orsi az utóbbi időben féltékeny volt. Fájt neki, hogy ő Komóromy uramat rs őszintén megszerette mint szolgáló hívét, nagyon a szivébe fogadta. De mikor ez a szekretórius is oly hűséges lélek, olyan odaadó vele és Thökölyvel. Azután más feladata volt egyiknek, más a másiknak ... Nem vett el Orsitől semmit sem ... Komóromy uram is itt ül. Itt a párnájánál, egy asztalka mellett. Zsoltároskönyv fekszik előtte, égő gyertya a könyvnél. De az okulárén keresztül nem a zsoltárt nézi, hanem az ő arcát. — Komóromy uram! — mondja neki Ilona alig hallhatóan, oly gyönge, leheletszerű már csak az ő hangja. — Parancsoljon, drága nagyaszszonyom! — hajlik a titoknak feje az övéhez. — Mit csinál most az én szivem jó uram? — kérdezi hangtalanul. A tüdővész... a tüdővész huszonhat napi betegsége alatt elemésztette hangját. Mintha nem volna már hangszála. De Komáromy azért érti. — Kegyelmes urunk is zsoltárt olvas. Olvas, és ide figyel. Agyából ide néz. Nem szabad felkelnie. Az orvos megtiltotta. Ez a tavasz előtti idő megcsrkorgatja csontjait. Ilona szemével int, hogy érti. Azt is elmondja szeme, hogy az ő szíveura csak nagyon vigyázzon magára. Megmaradt erejével lassan fölemeli két kezét, úgy súgja, hogy a -másik értse: — Megkövetelem az én szivemuramat.... ha mit én vétettem őkegyelmének .... én őkegyeiméhez igaz voltam . .. Lecsukja szemét, keze afáhanyatlik. Elaludt. Lassan, zihálón, nagy terhet cipelőn zakatol lélegzete. Elfojtott zokogás hangzik Thököly ágya felől, a sarokból, ahol az orvos is várakozva ül. Komáromy hátranéz, és inti, hogy ne. Ne zokogjon itt senki, mert a nagybeteg még meghallja. Kis idő múltán az újra felnyitja szemét. Komáromy feje odahajlik szájához. — Ferkó! — hangzik elhaláan. Drága jó fiam, Ferkó! Vigyázz magadra, vigyázz ..., csak akkor, ha .. • Szünetet tart. Még egyszer fiának szól az üzenet: — A testamentumban küldtem ... Ajka bezárul, szemhéja elnehezedik, a zihálás újból nekiindul. Dél lesz, a verőfény betör a szobába, versenyre kél a gyertya lángjával, amíg az belé nem sápad. A nagyasszony már nem küszködik. Már nem kell neki levegő. Pihen. összeszorított keze fölnyílt. Tenyerén miniatűr festményt tart. Daliás ifjú képmását. Fiáét. Vége Most induló folytatásos regényünkből az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma küzdelmes életét ismerhetik meg olvasóink. A nagytétényi nemesi esalád leánya 1847-ben született, s dacolva a társadalmi előítéletekkel, családjával, feláldozva tulajdon házasságát 1879-ben a zürichi egyetemen orvosi oklevelet szerzett. Története azonban itt még nem ér véget. Kertész Erzsébet a dokumentumanyag irodalmiasításával érzékletesen megható képet fest Vilma doklorasszony harcáról a nők tanulási lehetőségéért, érvényesüléséért a múlt század végi és század eleji Magyarországon. ilma, merre kószálsz? Iréné éles, ingerült hangja, a német kisasszony megszokott sápítozása és Irma méltatlankodó nyafogása betöltötte a kastély nagy előcsarnokát. — Legszívesebben megtépáznám a haját — mondta Iréné. —, minden alkalommal remegnünk kell, hogy megérkezik-e idejében, és pontosan be tudunk-e menni édesanyához! Tudhatná, hogy mindannyian milyen szívszorongva várjuk ezt a pár percet! Csak kerüljön elő, majd ... Iréné nem folytathatta dühös kifakadását, mert Vilma az egyik oldalajtón belépett az előcsarnokba. — Nem értlek, Iréné — mondta nagyon nyugodtan —, miért vered fel az egész házat kiabálásoddal. Hét perc múlva tíz óra, eddig még sohasem késtem el, s nyugodt lehetsz, ezután sem fogok elkésni! És te, Irma — fordult másik nővéréhez —, miért sírsz? Kértek, töröld le gyorsan a könnyeidet, vagy azt akarod, hogy édesanya kisírt szemmel lásson? Iréné villámló szemmel nézett' a hatalmas állóórára, majd a nyakában függő kis aranyórára pillantott. Kétségtelen, húgának igaza van. De Fruli — így hívták a német kisasszonyt — felingerelte örökös sápítozásával. Fruli mindennap attól reszketett, hogy nem tudja idejében összeterelni a három lányt, hiszen lassanként mindjobban kicsúsznak a keze közül; még szerencse, hogy a három fiút a nevelőnek kell kordában tartania. Mr. Ailington dolga, hogy a fiúk is idejében megjelenjenek, s pontosan tíz órakor várják az édesanyjukat. Igaz, a grófné néha késik öt-tíz percet, de a gyerekeknek nem szabad késniük. Éppen olvan íratlan törvény ez a Hugonnaikastélyban, mint a sok többi, amit bizony nehéz volt megszokni, és még nehezebb betartani. A nevelő is megérkezett a három fiúval; a tizennyolc éves Kálmán lovaglóruhában volt, már nem volt ideje átöltözni. Két öccse, Béla és Viktor, durcás képpel pislogott a nevelőre, aki vészjósló tekintettel viszonozta nézésüket. Vilma, amikor meglátta öccsei borús arckifejezését, részvevőén elmosolyodott. És halkan kérdezte: — Mi történt, fiúk? Béla nem felelt, Viktor a foga között mormogta: — Horgásztunk a majorbeliekkel, és Vörheny elkapott! Vilma megértőén bólintott. A nevelőt egymás között Vörhenynek nevezték, lángoló vörös haja és az arcán levő apró pattanások miatt. De csak Vilmának árulták el a gúnynevét, két idősebb nővérükben nem bíztak. „Kényes, nyafka lányok — mondták egymás között kis megvetéssel^ —, nem olyanok, mint Vilma!“ Vilmát minden csínyjükbe beavatták, sőt hívták, hogy vegyen bennük részt, és ha rosszul végződött valamelyik kalandos kirándulás, lovagiasan elhallgatták, hogy a tizenhárom éves Vilma is velük volt. Biztosak voltak benne, hogy ha Vilma nem is követi őket minden vállalkozásban, nyugodtan elmesélhetnek neki mindent, nem árulja el őket. Amikor a gyerekek beléptek, édesanyjuk rájuk mosolygott. Bármilyen rosszul érezte magát, mindig mosolyogva várta a belépőket. — Nos, kedveseim, hogy töltötték KERTÉSZ ERZSÉBET a napot? — szólalt meg a grófnő, és végignézett gyermekein. — Kálmán, látom, lovaglásból jött. Édesapját kísérte? — Igen, édesanyám — felelte a fiú, és rajongó szeretettel nézett anyjára. Kálmán még jól emlékezett azokra az időkre, amikor a grófné egészséges volt, s reggelenként gyakran együtt lovagoltak ki. Amikor Hugonnainé megbetegedett, Kálmán intézetben volt, és mire a nyári vakációra hazajött, már be sem mehetett édesanyjához, meg sem csókolhatta. Testvérei még otthon tanultak, s a nyagytétényi elemi iskolában vizsgáztak. Kálmán volt az egyetlen gimnazista. Amikor riadtan kérdezte testvéreitől, hogy miért nem mehet be édesanyjához, mi bűnt követett el, a gyerekek nem tudtak mit felelni. Ok maguk sem értették, miért láthatják édesanyjukat csak tíz percig naponta. Kálmán ezután Frulinál kérdezősködött. De Fruli csak sápítozotl, ötölt-hatolt, nem akarta megmondani az igazságot. Kálmán nem mert édesapjához fordulni. Hugonnai eddig keveset foglalkozott gyermekeivel, a gazdaság nagyon lekötötte, a nevelést rábízta feleségére. Kálmán azután a személyzet elejtett szavaiból tudta meg, hogy édesanyja beteg, és nem akarja,- hogy bármelyik gyermeke megkapja a betegséget. Kálmán csodálkozva látta, hogy testvérei milyen természetesen viselkednek, derűsen felelnek édesanyjuk kérdéseire,
