Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-27 / 9. szám
A sasi Oda alá szolgáltam, szolgalegín voltam, Lehajtottam fejem csipkebukor alá. Szabó kígyó A kellembe mászott a nagy sási kíjó, Szívem szorongatja, piros vírem szíja. Kata Vedd ki, apám, vedd ki a nagy sási kíjót, (A szeretet próbája) Szívem szorongatja, piros vírem szíja. Bizon nem veszem én, mer én fílek tűle, Vidd el anyádnak, talán majd kiveszi. Megbetegüt Szabó Kata a diósba, A diósba, A diósba, mogyorósba. Vedd ki, anyám, vedd ki a nagy sási kíjót, Szívem szorongatja, piros vírem szíja. Bizon nem veszem én, mer én fílek tűle, Vidd el a nénédnek, talán majd kiveszi. Kérdi tűle ldesanyja, hogy mije fáj, Sem szívem fáj, Sem szívem fáj, sem fejem fáj. Vedd ki, néni, vedd ki a nagy sási kíjót, Szívem szorongatja, piros vírem szíja. Bizon nem veszem én, mer én fílek tűle, Vidd el a bátyádnak, talán majd kiveszi. Sem szívem fáj, Sem szívem fáj, sem fejem fáj. Csak vagyok én, Csak vagyok én szerelőmbe. Vedd ki, bátyám, vedd ki a nagy sási kíjót, Szívem szorongatja, piros vírem szíja. Bizon nem veszem én, mer én fílek tűle, Vidd el az ángyának, talán majd kiveszi. Idesanyám, Vétesse ki szolló szívem, Szolló szívem, Szolló szívem, víg örömem. Vedd ki, ángyom, vedd ki a nagy sási kíjót, Szívem szorongatja, piros vírem szíja. Bizon nem veszem én, mer én fílek tűle, Vidd el a mátkádnak, talán majd kiveszi. Vedd ki, mátkám, vedd ki a nagy sási kíjót, Szívem szorongatja, piros vírem szíja. Várjá, mátkám, várjá, elmék a szabóhó, Elmék a szabóhó, máj kesztyűt szabatok. Vétesse ki, Tétesse be új ládába, Ügy vigye el, Ügy vigye el az új botba. Hogyha kérdik, Hogyha kérdik, mit árú kend, Szabó Kata Szolló szívit, víg örömit, Szolló szívit, víg örömit. Ghymes Ghymes Csahi báró lovat nyergei... (Az elrabolt lány) A csáki báró lovat nyergei, Messze útra indula el. Elinduló, messze útra, Messze útra rengetegre. Fölkereste Molnár Annát, Gyere velem, Molnár Anna! Nem ment vele Molnár Anna. Hívta, nem ment, elrabolta. Fölkapta öt a nyeregbe, Gyorsan elvágtatott vele, Elvágtatott hét határra, A lipcsei vár falára. Megérkeztünk, édes rózsám, Csáki báró, így szólt hozzá, Szájj le, neüjj a nyeregbe, A nyeregbül kiemelte. Molnár Anna nagy sírással, Hangos, fájó zokogással Kérte, hogy vigye őt vissza, Mert keresi őt az anyja. De a báró megragadta, A karjánál kézen fogta, Bévezette a terembe, A teremnek legvégébe. Kinyitott ott egy szép szobát, Oda vitte Molnár Annát, Így szólt hozzá átölelve, Te leszel a Lipcse gyöngye. Nem kell nekem rang, méltóság, Nem kell nekem nagy cifraság, Van énnekem vőlegényem, Csak az, csak az kell énnékem. Holnapután kéne mennyi, Nekünk párba megesküdni. Jaj, Istenem, jaj, mit tegyek, Vége lesz az életemnek. Csáki báró így szólt hozzá, Csak meg ne hajj, szép ibolyám, Te leszel a vár asszonya, Enyém leszel mindenkorra. Nem leszek én a magáé, Inkább leszek a halálé, Telve vagyok utálattal, Szívem tele búbánattal. De a báró haragjába, Rázárta az ajtót gyorsan, Molnár Anna az ablakból Elterült a földön holtan. Leugrott a kövezetre, Kifolyott a piros vére, Piros vér lett a part alja, Sirathatja űt a párja.
