Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-27 / 9. szám
— Ni — mondták, amint beleselkedtek —, maga a magyar fejedelemasszony is énekel! Ügy is volt, Ilona a vacsora végével felkelt, ott állt az asztalvégen, hová mint a vendéglátó ház asszonya, nagy szerényen leült, virágosveres kamukaköntös volt rajta, vont ezüst matériával és ezüstfátyollal feje körül. Csodálatosan szép volt, ahogy ott állt, igazi nagyasszony, királynő. A citerásnak intett, és halkan, de csengőn énekelte: Ez föld szép virágja, Éltető illatja Hogyha szivemre hatott, Miért szomorkodjam, S vígan miért ne lakjam, Mért viseljek bánatot? Hiszen elégeddig Az még nem voltam vég, Hadd éljek már jó napot! így akarta. Szálljon el felettük még egyszer a virágének, melyet egykoron daliás-ifjú Thököly Imre énekelt néki kézfogójukon. Komáromy uram felment az csztalfőre a fejedelem úr széke mögé, onnan nézte asszonyát. Büszke volt reá, imádta és féltette. — Csak ne ártson neki ez a nagy indulat! - suttogta. — Olyan gyönge volt, amint lépett ma reggel is! — Hagyja rá, szekretárius uram, most nem árt meg neki semmi, elkapta a hullám, viszi! - felelte halkan Thököly. — Nagy lélek ő és erős. Ezt a mulatozást is csak minékünk teszi. Nézte feleségét, nézte. Férfias keménysége egy percre fölengedett. Szemére árnyék és szerelem borult, DÉNES ZSÓFIA 46. KlftiKYX HMRA fájdalom, boldogság, megrendülés. Hogy ki ez az asszony, milyen hős — őrajta kívül ki tudja? Kezében öt súlyos erszény, amit a fővezértől sorsenyhítőnek kapott. A prebendán, járandóságon felül, amely itt most bőségesen folyik néki az udvamépének. A .pénznek azért örvend Thököly, mivel Ilonát megörvendeztetheti. — Megvesszük-e Bosztandzsi Musztafa aga majorházát innen kétórányira a Virágmezőn, mit gondol, asszonyom, Ilonám? — Ha kegyelmed is jónak látja, szívemuram, én örömmel költöznék oda. Itt ez a kikötő, ezek a kőlépcsők, a sok ácsorgó, a zsivaj . .. a piac erős szaga. Ott csend lesz. Virágok. Mirtusz, gránátvirág, rózsa, oleánder. Ligetek. Narancs-, citrom- olajfa. Fügefa és szőlő. Beszélte szekretárius uram, amikor megjött onnan, hogy a magas hegyről — Illés próféta búvóhelyéről - pisztrángos patakok folynak le a ház köré, és a rétre szarvasok, őzek, fácánok és fogolymadarak jőnek sokaságban, meg sem ijednek az embertől. Ez a kikötőváros afféle átjáróhely. Ide csak utasok térnek, akik átkelnek Egyiptomba, Szíriába, Babilóniába, Kánaán földre. A török császár sokféle tartományába! Mi nem vagyunk utasok. Mi bujdosók vagyunk. Nekünk átkelnünk sehová nem szabad. Pihenjünk hát meg valamennyien Bosztandzsi aga virágos majorházában. Thököly teljesen egyetért vele. Élénken válaszolja: — Megmondom Komáromy uramnak, hogy azonnal intézze el a vételt. Akkor azután holnap indulhatunk is. Nincs messze, kishintón megjárjuk két óra alatt, örülök, Ilona, szívem, hogy az a lakóhely kedvére való. És amint látom — ma különösképpen jókedvében van . .. Szeméből süt a nap. — Ne felejtse, lelkem uram, két napja tudtam meg, hogy az én drága fiam börtönéből megszabadult. Az én menyemasszonyomnak, akit nem is ismerek, áldott legyen a neve, hogy megszöktette Ferkét Németújhelyről. — Nem Ferkót szöktette meg Charlotte Amélie asszonyom — mosolyog a fejedelem —, hanem Rákóczi Ferencet, a nép felszabadulásra való reménységét. Az szökött Polónióba a Kollonics-pribérek elől... — Vajon most hol lehet? — töpreng Ilona. — Varsóban-é Bercsényi Miklós urammal, vagy Sziniavszki hercegnél, másik barátjánál, a birtokán?,.. Mindegy! Egészen mindegy, mert jó helye van. És én nyugton vagyok, hogy az én drága fiam nem szenved már pribékektől, nem kell a bécsi császár gonosz kezétől tartanom ... EH *] FORBÁTH IMRE Elégia Ismerd meg furcsa sorsomat, te Utánamjövő, Ismerd meg hát az álmok generálisát, A költőt, a hazugot, a hőst és komédiást, A megroggyant vándort, a letört gentlemant! Kinek délmagyar erdők zúgtak bölcsődalokat, S kit enyhén ringatott a szőke Balaton. A kormos házak tűzfalai között, Óriási árnyékok alatt kókadón Itt élt a messzi, napfényes vidék szülöttje, Itt száguldott a kimérák után A bolondul kék szemű, nyugtalan szívű, A folyton szenvedő és mindig lázadó, Forrón vágyakozó, örökszerelmes fiú! Hiábavaló és szörnyű tudományoktól szomorú, Gonosz kísértésekkel színültig teli, Itt kóborolt késsel a fogai között, Vérszomjasán és szerelmesen, Az ősi Kőhídon és Campa szigetén ... Ám gyümölcstelen maradt a láz, Visszhangtalan maradt a forró ügetés, Egykor tiszta homlokát bekente a kételyek sara, Fekete szárnyával csapkodja már az unalom. A Moldva sötét vizénél tágranyílt szemekkel Bámul a csillagokra ősi rettegéssel, Árnyékokkal viaskodik s mint az őszi lomb, Mit hideg szél kopaszt, úgy fogynak évei. Jaj! még fiatalon és nagyon megromolva, Békétlen szívvel néz sorsának holdfogyta felé. Őszi dal 1938 Tengerek hideg mellén matrózok vad énekét, széljárta idegen földeken katonák haláldalát, Európa csikorgó boltozatai alatt halljad a földönfutók keserű sóhaját; emberarcú gépek a géparcú emberek között tévelyégnék póruljárt szegény ördögök, s napjaink folynak hűvös-betegen, esőcseppek az ablaküvegen; öregek motoznak reszkető kezekkel s mormolják a múlt hattyúdalát, anyák pincékbe bújnak reszkető gyermekekkel: jönnek, már jönnek a vad katonák; az élet napos oldalán, bús testvérem, te nem heverésznél soha, testvér, véres a homlokod, mint volt talán Krisztus fején a töviskorona; esők hullanak untalan, s az őszi szél süvölt, madarak messze vándorolnak, határunkon dühös farkashad üvölt;., ki tudja, mi lesz holnap? tengerek hideg mellén matrózok vad énekét, szél járta idegen földeken katonák haláldalát, Európa csikorgó boltozatai alatt halljad földindulásnak közelgő moraját! (folytatjuk)
