Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-02-07 / 6. szám
„A szülők“ jeligére Kedves fiatalasszony! A fiataloknak a házasságkötés előtt tisztázniuk kellene, hogy már mint házastársak hogyan, milyen formában fogják kapcsolatukat fönntartani a szülőkkel. Ezt önök elmulasztották, de azért még így, tizenkettő után öt perccel, közös életük legelején sem késő megtenni. Szerencsére ön időben felismerte, hogy máris van egy pont az életükben, amely konfliktushelyzeteket teremt, s hogy a titokban való sírdogálásnak semmi értelme sincs, éppen úgy annak sem, ha a továbbiakban csupán magyarázkodásra, mentegetődzésre szorítkozna. Minden ember szereti az édesanyját, s nemcsak természetes kötelessége, hanem joga is, hogy házasságra lépése után is szeresse, törődjön vele. önt ettől a jogától férje egyszerűen meg akarja fosztani — ami i'eszélyesen nagyfokú önzésre, érzéketlenségre vall. Meg kell próbálnia ezt a jellemhibát nyesegetni-lecsiszolgatni (következetes türelemmel bizonyára sikerülni fog), különben elmérgesedik. Most kell tehát a férjével leülnie egy nagyon komoly, nagyon tárgyilagos beszélgetésre, s tisztázni házaséletük első konfliktusát. Nyugodtan mondja meg a férjének, hogy visszaél a saját előnyös helyzetével: mivel egy házban laknak, ö bármikor találkozhat a szüleivel, s kihasználja az ön hátrányos helyzetét: mivel önnek el kell mennie hazulról, ha édesanyját látni akarja; továbbá azt is, hogy nincsen semmiféle jogcíme „betiltani” az ön édesanyjának látogatásait az önök otthonában. Ezután pedig mondja meg, hogy a jövőben ön hogyan képzeli kölcsönös kapcsolatukat a szülőkkel. Próbáljon meg ebben a kérdésben józan egyezséget kötni a férjével, figyelembe véve az ő elképzeléseit is. Vigyázzon azonban, hogy ez a beszélgetés ne fajuljon veszekedéssé, értelmetlen szemrehányások, sértegetések szópárbajává. Ha négyszemközt mégsem sikerülne közös nevezőre jutniuk, akkor legalább arra vegye rá a férjét, hogy semleges talajon, egy semleges harmadik segítségével — a házassági tanácsadóban tisztázzák egyszer s mindenkorra vitájukat. Ez annál is fontosabb, mert ön gyermeket vár, s ha megszületik a kicsi, akkor ez a tisztázatlan kérdés tovább bonyolódhat s nehezebb lesz tiszta vizet önteni a pohárba, mint most. Határozottnak, bátornak kell tehát lennie, most kell ráébresztenie férjét, hogy ilyen zsarnoki módszerekkel, az ön emberi méltóságát sértve tulajdonképpen a házasságukat és eljövendő gyermekük nyugalmát teszi kockára. Szeretettel üdvözli NO 10 I 'U О ©gB/Ä\^/Ä\Q5)D ^ A magunk örömére ? A szomszéd gyerek délutánonként a járdaszegélyen kucorgott, nagy, csontos térdét átkarolta, szemével a pocsolyákat kutatta. Valaki nagyot taszított rajta, a vízbe tenyereit, bambán nézte a karján végigcsorgó maszatot. Aztán elvigyorodott, a banda közrefogta: a külvárosi élelmiszerbolt kirakatán pókháló szaladt szét az üvegvágó nyomán, a strandon takarók alá rejtett órák tűntek el, lányok bukdácsoltak ijedten, sikongva a mellékutcákban. Az esti borotvafenőszíj-vallatáson a gyerek nyüszítve kuporgott az előszoba hideg-szürke kövén. — Nem tanulsz? — a fejen koppant a csat. — Csavarogsz? — a talpából serkenő vér bemaszatolta a falat. — Lopsz? — gombóccá dagadt tenyerét combja közé szorítva aludt el. Én nem tudom, mit csináljak vele — az anya zokog. — Este, amikor hazajön, leülünk tanulni. De nem figyel oda, a kisvasúttal játszik, a bélyegeit rendezgeti, megiszik vagy tíz pohár vizet, legyet fog, hiába olvasom föl neki a leckét. Olyan éles esze van, könnyen tanulna nyelveket, jó a hallása, érti a matematikát. Én nem bírok vele. Az apja későn jár haza, nem tud vele foglalkozni. Én meg fejfájós vagyok, gyakran van migrénem, sokat kell pihennem, az orvos is mondta. Egy szobánk van, az kell nekem, nem marad meg itthon, meg hol is lenne. Marad az utca. A sok csavargó meg elrontja. Már a rendőrség is járt nálunk. — A panaszáradat egyre ömlik, duzzad, tajtékos felszíne fölfölveti a bánatot, szennyet, gyalázatot, szomorúságot. Végre nyugalmam lesz! — lelkendezett a fiatal anya, amikor beigazolódott sejtése: terhes. — A fiút óvodába viszi majd az apja, kettesben maradunk a picivel, őt egy-kettő elintézem, pihenhetek egész nap — nyújtózkodott, aztán átküldte fiát a másik szobába, játsszon egyedül, szokja meg, hogy ezentúl nem ő lesz a központ. A szülés utáni napokban még élvezte csecsemője cérnahangját, később azonban átköltöztette a kicsit a másik szobába. — Borzasztóan fáj a fejem, ha nem alszom ki magam. — Az első sétára örömmel készülődött. A Duna-parton telepedett le, a kocsit a hűvösre állította, maga a nap felé fordította arcát, lehunyta szemét — napozott. Talán el is szundított, mert a gyereksírásra összerezzent. Tea—tiszta pelenka—tej —tiszta pelenka—szúnyogok—tea. — No, ebből elegem van! — így maradtak el a délelőtti séták. Később a délutániak. — Nem mehetek be az üzletekbe, mert örökké ugrál, fölül a kocsiban, hintázik, félek, hogy kiesik. Amúgy is rossz a levegő a városban. A játszóteret ki nem állhatom, olyan zajos. A temető meg hátborzongató. — A sóhaj- és panaszzuhatagnak csengőberregés vet gátat. A szomszédasszony libeg be féléves csemetéjével. A két gyerek a kiságyba, az asszonyságok a fotelba — kávézni, pihengetni. Akis Z. kétéves. A felnőttekkel társalog, olykor produkálja magát. — Ugye milyen okos? — néznek körbe derűs arccal szülei, s az embernek csak vicsorra futja, mert a kisfiú fél a gyerekektől, viszolyog tőlük a lépcsőházban, a buszon, ha egy-egy nagyobbacska kislány játékot, cukorkát nyújt neki, játszani hívja. — Nem akarjuk gyerekek közé vinni — húzza ki magát a nagy Z. —, még valami csavargók, utcakölykök közé keveredik. Az anyja vigyáz rá. Csak felnőttekkel érintkezik. Mintha egy kicsit öreges lenne, felnőttes — bizonytalankodik el —, de majdcsak kinövi. A felnőttektől nem tanulhat semmi rosszat. — Megsimogatja fia kis okos fejét, s az rászól: — Apa ne cigizz, árt nekem! Ne olyan hangosan, fölébred a gyerek. Ne haragudjatok, lefekszem. Olyan fáradt vagyok, kimerített a lányom, — az asszony mártír-arca riasztó. — Drágám, egy pillanatra — szólt még vissza az ajtóból férjének, aki majdhogy nem összecsapta a bokáját, úgy pattant. Aztán ne sokat igyatok, tudod, hogy alig van már pénzünk. És ha lehet, intézd el őket, otthon dőzsöljenek, nem tudom, mit szólna a feleségük, ha... — a férj finom, de határozott mozdulattal megfogja felesége vállát, kipenderíti a szobából. Egy óra múlva az asszony holtsápadtan újra megjelenik — mint egy kísértet. — Nem tudjátok, hány óra van? Megállt a vekker. — A vendégek szedelőzködnek, s a gyertek el máskor is-ra elhúzzák a szájukat. — Csakhogy el méltóztatott menniük! — fakad ki a feleség. — Most kezdjek takarítani, mosogatni, mit képzelnek, nekem ide többé be ne tegye a lábát egyik tisztelt barátod se. Nincs családjuk? Unatkoznak otthon? Vagy neked nem elég a saját családod, hogy idegeneket hozol a nyakamra? — A férj zsongó fejére húzza a dunyhát. Egy ideje későn jár haza. Nem tudja, milyen új szavakat tanult lánya, tud-e már bukfencet vetni, s hányszor szalad az ajtóhoz napjában, jön-e már az apja. — Mars aludni! — zavarja ágyba a karosszékben szundikáló gyereket az anya. — Majd reggel találkozol apáddal. Nem ér rá hazajönni. Sok a dolga — újabban. De majd én! — S anyuci délutánonként cukrászdából cukrászdába sétál lányával, csakazértis, mert az a ... apád ezt is sajnálja tőlünk, mire aztán apuci vasárnap délelőtt kocsmába sétál, majd én megmutatom annak a ... anyádnak. Családi leltár: Volt egy esküvői fotó, aranyozott keretben, hatszemélyes étkészlet, hat bögre, két kávéskészlet. Van egy ágyba vizelő ötéves gyerek. Élünk magunknak? A magunk örömére, gyönyörűségére? Családunknak? A szomszédoknak? A barátoknak? Egymás örömére? Élünk bele a világba? GRENDEL ÄGOTA
