Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-02-07 / 6. szám

A BETÉTKÖNYV BMI/ШЬ

JÄN JOHANIDES

18.

Mifto végignézett apján, s tekintetében egy röpke pillanatra valami gyorsan változó elismerés csillant föl, vagy egy kurta tisztelet egy kibírhatatlan játékpartner jó húzása iránt, s Murák, akinek az elmúlt két, két és fél óra folyamán oly gyűrött lett a szeme sarka, mint sok-sok év alatt a nagyítólencsét használó órásoké. Murák szinte a csevegés tónusában ajánlotta:

— Fiúk... igyunk meg valamit együtt... ha már a mama nincs itt többé. — Murák föltápászkodott, a bárszekrényhez ment, kiemelt egy megkezdett üveget, címkéjén a fehér lóval, poharakat szedett elő, s a párlattal együtt az asztalra helyezte őket. — Tölts — szólt Minóra, s nézte merőn. Előbb körülbelül úgy fúródott a tekintetük egymásba, ahogy két ellenséges altiszt vagy tiszt látcsövezheti egymást két közeli, ellenséges lövészárokból, miután e pillanatban fedezték föl s vigyorogva, láthatatlan vigyorral lesik egymást, de merev szemük alól nedvesség szivárgott.

— Igazán dadogtál-e... mikor a mamával kezdtél járni? — kérdezte Sona az apjától, s úgy nézte, mint a vele egykorú nők tucatjai, ha magukban föltették, hogy mindenáron föl fognak idegesíteni vagy dühíteni egy férfit.

Murák ajka szóra nyílt, mikor Lina lépett e! hallba. Kétszer-háromszor is elrebegte, hogy a mamája mindjárt itt lesz. Leült, Murák szeme ismét Sonán állapodott meg, s így felelt:

— Nem felejtettem el: igen, dadogtam. Mégpedig nem is akárhogy.

— Szóval te ... ezek szerint te... tényleg dadogtál? — kérdezte Sona valami elégtételfélével, szemét sarkig tágítva, mint egyik-másik énekesnő a mikrofon előtt, s hangjával nem sikerült elpalástolnia a csipetnyi, tapintatos gúnyt, amit érzett.

— Rettenetesen dadogtam — folytatta Murák. — Egyszer, már vagy egy fél éve, sőt, talán már egy fél évnél is tovább dadogtam, de olyan irtózatosan, hogy ha rám jött, képtelen voltam... egyszerűen nem bírtam ... egy órán keresztül se bírtam megállítani. Már vártam ... mindennap vártam, hogy a diri kirúg. Egyszer úgy rámjött a dadogás... ugyanis ez történt: a Védcölöpön két vagány nekem állt, hogy nyomás, oda a levéltárcámmal. Ahogy nyújtottam nekik a tárcát... már nem is tudom, mit akartam nekik mondani... hirtelen dadogni kezdtem. Szinte egész éjjel egyfolytában dadogtam... mint amikor csuklik az ember, és képtelen abbahagyni, már nem is tudtam, mit tegyek! Már nem bírtam... már azt hittem, hogy végképp eszemet fogom veszíteni. Hánykolódtam az ágyon ... összevissza forgolódtam! Föl-fölugrottam... s hirtelen eszembe jutott... csak úgy, a semmiből eszembe jutott, s tapsolni kezdtem! Szabályszerűen tapsolni! Tapsolni kezdtem, teljes erőmből... s erre... lehet, hogy a zaj tette, a tapsolás zaja... teljesen megszűnt a dadogásom! Egyszerre szűnt meg! Mintha elvágták volna! Nos, azóta mindig tapsolni kezdtem, ha rámjött. A vállalatunknál... még sokáig azután, hogy végleg megszűnt a dadogásom ... nos, a vállalatnál még sokáig hagyomány maradt ez az egész, s ha valaki nem tudta magát... izé... elég gyorsan kifejezni... nyomban odaszóltak: Tapsolj egyet! — Murák halványan elmosolyodott.

— Fantasztikus! — vágott közbe Sofia győzelmes, sugárzó, szinte átlelkesült szemmel, s nekiszegezte a kérdést:, — $ amikor futni' kezdtél a mamával, ez az egész' csak úgy egyszerűen abbamaradt? — Sona egészen lassan megnedvesítette alsó ajkát, főiével apja felé hajolt, s néhány másodpercre olyanná vált, mint egy tanítónéni a katedrán, aki így biztatja a kisdiákot: Tovább csak! Tovább!

— Nem! — vágta rá Murák — Mikor a mamával kezdtem járni... akkor én már közel három

[Щ«

éve nem dadogtam. Várj csak. Igen. Jó két esztendeig a láger előtt, utána meg azon a nyolc hónapon át... Bizony, közel három esztendeje.

Sona elsápadt, mintha apja válasza valami régi reményétől fosztotta volna meg, a lába alá simuló szőnyeg és parkett biztonságától, Minő pedig vigyorgott, mint a reggeli munkásvonat kártyása, mikor kivágta a mindent eldöntő hetest.

— Mért van az ... hogy ti ketten ... összekerültetek? — kérdezte Miftq annak a módján, aki belát a színfalak mögé, s az adott alkalmat a végsőkig ki akarja használni.

— Nem volt abban semmi különös — felelte Murák, mint aki önkéntelenül vagy szántszándékkal belemegy a játékba, s távoli arckifejezéssel folytatta: — Egyszerűen ... véget ért a háború ... én meg... — Murák egyszerre visszahőkölt, összébb esett, de látva a négy mohó szempárt, fejét lehajtotta, s visszafogott hangon mondta tovább: — Egyszerűen... hogy rövid legyek: Münchenben... egy nő... mikor az amerikaiak azt az utolsó rettenetes bombatámadást indították ... — Murák újra töltött, a mindinkább szorongó ember idegességével rágyújtott, s folytatta: — Mindenkinek tudnia kellett... hogy rabok vagyunk... de ez egyáltalán nem is izé... fontos ... a tény az, hogy a bombatámadás tette lehetővé, hogy olajra lépjünk... ez, amit mondani akarok... valóban furcsa, hogy előttetek sose beszéltem erről... hát abban az infernóban anyaszült meztelenre vetkőztünk ... eldobáltuk a csíkos göncöket... és hahotáztunk, de teli torokból, ahogy hullt a mennyekből az áldás! Alighanem összefüggéstelenül mesélek. .. már úgy hétszáz méterre lehettünk a fűtőháztól... mikor egyszerre ... máig sem értem, hogy azokat a fickókat még akkor is szórakoztatni tudta az ilyesmi... valami félnótások, talán egy járőr ... szóval lőni kezdett. Egyszerre totál elveszettnek látszott az egész dolog. De totál... Mi akkor már egy garázs közelében loholtunk, és az az izé, aki velem volt. .. egy somorjai cigány úgy kezdte verni azt a redőnyt, azt a garázst, mintha biztos lett volna benne, mintha százszázalékosan tudta volna, hogy lesz ott valaki, és akkor bumm! Egy ötszáz kilós bomba, s alighanem a fűtőházba ! Az az izé meg... az a géppisztolyos idióta, azt még láttam ahogy a levegőbe repült... ez az egész csak egy pillanat műve volt, annyi időm se maradt, hogy legörnyedjek ... egyszerűen egy pillanat műve volt az egész, annak a cigánynak tényleg jó szimata volt, abban a garázsban tényleg emberek voltak, no és mikor az a bomba a fűtőházra esett, ugyanabban a pillanatban kinyitották nekünk a garázst, mondom, mindez ugyanabban a pillanatban történt... el se tudjátok képzelni, milyen hosszú egy pillanat! — Murák nem fejezte be, kifújta magát, ivott egy kortyot, s folytatta: — Szóval az a nő, aki a garázst kinyitotta, aki azt a redőnyt fölhúzta... és akkor vágott be az az izé ... hát az a nő kapott egy betonrepeszt a testébe! Nem kapott volna, ha éppen akkor le nem hajol! Csak a lábát kapta volna el! Az a repesz a lapockáján ment be, a jobb lapockáján, és le, keresztül a hasán. Ahogy, aztán behúztuk a garázsba . .. világos lett, hogy vége, de ő... talán a fájdalomtól ... megállás nélkül beszélt. Beszélt az utolsó pillanatig. Az beszélte nékem, azazhogy nemcsak nekem, nekem csak a kezemet fogta, azt beszélte, hogy ha majd nősülni fogok... hogy ha mgjd nősülni akarok... hogy táncosnőt Riasszak! Mindig ugyanazt hajtogatta: táncosnőt válassaín! Meglátja! Elégedett lesz! Úgy mondta ezt a dolgot, mint egy elárusítónő, mint egy elárusítónő, aki mondjuk egy bélelt bőrcipőt akar az ember nyakába sózni. No, aztán maradt belőle a keze a kezemben ... s ahogy ott bámultam ezt a kezet, sehogyan se bírt a fejembe menni, miért olyan a tenyere.

(folytatjuk)

Mind vannak jól - mondta tört magyarsággal a tenorista. - Nemcsak vannak jól, hanem direkt nagyon jól. És küldenek sok üdvözlet és küldenek sok puszi.- Na, hála Istennek — mondta a nagypapa.

— Na, hála Istennek — mondta a nagymama. — És az én Annuskám? Nem nagyon sovány?- Sem nem nagyon sovány, sem nem nagyon kövér - mondta a tenorista -, hanem éppen jó.- És egészséges? - kérdezte a nagymama.

— Nagyon egészséges — mondta a tenorista. — Csak mikor nálam járt, fájt kicsit a feje, mert Genovából jöttek Milánóba, és utaztak egész éjszaka. Vagy éjszak?- Szegénykém - sóhajtotta nagypapa. - Úgy kell mondani: éjszaka.

Nem éjszak? - kérdezte a tenorista.

Nem — mondta a nagypapa. - Az egészen más. Ne tanítsd a művész urat - mondta a nagymama. És az én kis csillagomat? Öt is tetszett látni?- Nemcsak láttam, hanem direkt nagyon jól láttam - mondta a tenorista, miközben az öltöztetőnő ráadta a keményített csipkegallért. — A kedves lányok föltette a kisbabát az asztalomra, és kicsomagolta a pólyát, és kérte, hogy a husikáját jól csipkedjem meg.

— És meg tetszett őt csipkedni? — kérdezte a nagymama.

— Nagyon is - mondta a tenorista.

Hol? - kérdezte a nagymama.

A combocskáján.

Máshol nem? - kérdezte a nagymama.- És még a karocskáján.- És még? - kérdezte a nagymama.- És még a kicsi popsikáján.- Édes jó Istenem - sóhajtott a nagymama, és elnézett a messzeségbe.

A nagypapa halkan köhögni kezdett, s a padlót nézte. Az öltöztetőnő kardot kötött a tenoristára, és az övébe beledugott két pisztolyt.

— És aztán mi történt? — kérdezte a nagymama.

A tenorista gondolkozott.

— Aztán a kedves lányok bepólyálta a kisbabát, és hazautazott Genovába. Ügy mondjam, lányok, vagy úgy mondjam, lányuk?- Úgy kell mondani: lányuk - mondta a nagypapa. — Nem lányok? — kérdezte a tenorista.

— Nem — mondta a nagypapa. — Az mást jelent.- Ne tanítsd már a művész urat - szól rá a nagymama. - Inkább köszönnéd meg, hogy ilyen jó hozzánk.- Én ma is magyarnak érzem magamat - mondta a tenorista. - Csak kicsit elfelejtettem magyarul.- Nagyon is szépen tetszik magyarul beszélni — mondta a nagymama. — Csak még azt tessék nekem elmondani, hogy milyen is az én kis csillagom.

A tenorista gondolkozott. Az öltöztetőnő már kezében tartotta a parókát, de várt. A nagymama is várt, és a nagypapa is várt. A tenorista még mindig gondolkozott. - Szép - mondta a végén.

— És milyen a szeme?- Az is szép - mondta a tenorista.- És milyen a haja?

— Az is szép — mondta a tenorista.- És milyen a pofikája?- Szép — mondta a tenorista. — Szintén szép.

— Édes jó istenem — sóhajtotta a nagymama, és megint elnézett a messzeségbe.

Megszólalt a csengő. A tenorista fejébe nyomta szőke parókáját, elbúcsúzott vendégeitől, és nagy kardcsörtetve, sarkantyúpengetve kisietett az öltözőből. A nagymama utánaindult, mintha még kérdezni akarna valamit, de aztán visszatért az urához, aki a padlót nézte és köhögött.

ÖRKÉNY ISTVÁN

Az öltözőben