Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-12-20 / 51-52. szám

lás támadt. Arcszíne is kissé lilósvörös lett, nem a jófajta vörös borok élvezetétől, hanem ugyancsak a Cortisontól.

Vitriát szerencsére mindez nem zavarja. Bízik abban, hogy még hosszú ideig fog élni, s ha az idegen szív mégis csődöt mondana, szívesen vetné alá magát újabb szívműtétnek is. Ez esetben — mint az újságíróknak elmondotta — nem emberi szívet szeretne kapni, hanem műszívet, amin a marseillei intézet orvosai (miként mások is, világszerte) már régóta dolgoznak.

Az 58 éves borügynök nagy hálával emlékezik orvosaira, akik a szívátültetést végezték. Valamennyien ott voltak a tízéves túlélés tiszteletére adott fogadáson, kivéve a műtétet vezető professzort, oki már hat éve halott. A jelenvoltak szerint szinte biztosan azért, mert „láncdohányos“ volt — egyik cigarettáról a másikra gyújtva, reggeltől estig füstölt. Vitria ezzel az érvvel is igyekszik honfitársait rábeszélni, hogy a két legkegyetlenebb francia bűzrudat, a Gauloise-t és a Caporalt legalább akkor dobják el, amikor elszenvedték a szívkoszorúérgörcs okozta első mellkasi fájdalmat, az érelmeszesedésre utpló első figyelmeztetést. Vitria szívesen vállalkozik arra, hogy honfitársait, akik szívműtétre várnak vagy utána vannak, meglátogassa, és szinte kifogyhatatlan optimizmusával segítse őket. Igaz, el is gondolkodhat néha a szívműtétre várók sorsán, amióta megismerte a Német Szövetségi Köztársaságban élő Walter Schmitthammert, aki az utolsó pillanatban lépett vissza a szívátültetéstől, és akkor „futamodott meg", amikor meglátta a műtőt és a műtétre várakozó orvosokat, műtősöket. Schmitthammer a tervezett műtét után még tíz évig élt, nem idegen, hanem saját szívvel.

Nyilvánvaló, hogy Vitria optimizmusa csak a saját kivételes esetében lehet jogos — ki tudja, meddig. Ö maga is számon tarthatja a világon eddig elvégzett szívátültetési próbálkozásokat. Bármily tökéletes a műtéti technika (a sebészek ennél sokkal finomabb, bonyolultabb műtétekre is képesek, például mikroszkópos ellenőrzés alatt az agy legkisebb ereiben is), a szervezet önvédelme alig-alig leküzdhető ezekben az esetekben. Az amerikai Stanford Egyetemen mostanáig 155, a Német Szövetségi Köztársaságban négy szívátültetést végeztek az utóbbi tíz évben. Az amerikai betegek közül még 66 él, az NSZK-beliekből pedig csak egyetlenegy. Vitria, az újszívesek rekordere azért kerékpározik naponta esőben, széfben, hogy különleges világrekordját tovább javítsa.

Dr. SZENDE! ADAM

A NYUGAT-NÉMETORSZÁGI KÁBITÓSZERÉLVEZOK MEGRÁZÓ TRAGÉDIÁJÁRÓL VALL ÍRÁSÁBAN CHRISTINA F., AKI CSODÁVAL HATÁROS MÓDON MENEKÜLT MEG A HALÁLTÓL. FELJEGYZÉSEIT KÜLFÖLDI LAPOK NYOMÁN FOLYTATÁSOKBAN KÖZÖLJÜK. CHRISTINA F. EGY NYUGATNÉMETORSZÁGI KIS FALUBAN SZÜLETETT. HATÉVES VOLT,

HÚGÁVAL

NYUGATBERLINBÉ

LTOZOTT;

GRQPIÚSVÁROSBA.

\

nem ismerte fel, az átélt sokkok emlékezetvesztést idéztek elő nála, amiből csak néhány hónap múlva épült fel.

Az igazi élettársra, a boldog házasságra mindössze két évet kellett várnia válása után. Negyvenéves korában férjhez ment a nála tizennégy évvel fiatalabb régészhez, Max Mallowanhoz, s ezután, 1930- tól a bulvársajtó szempontjából eseménytelen az élete... Azaz mégis: a királynő nemesi címmel tüntette ki, és egyszer megjelent egyik filmjének bemutatóján.

Lady és Sir Mallowan negyvenöt évet élt együtt harmonikus házasságban, bár (vagy éppen ezért?!) amikor megismerkedtek, Max még egyetlen detektívregényt sem olvasott el, és Agathát sem érdekelte túlságosan a régészet. Ám csakhamar rájöttek, hogy a detektívhistóriáknak és a régészetnek van egy közös vonása — meg kell fejteni a rejtélyt... így lett Max felesége regényeinek első olvasója, és Agatha a régészférj asszisztense a közel- és közép-keleti ásatásoknál. S bár Anglia harmadik legjobban kereső asszonya volt, hosszú és feltehetően boldog életének forrása nem a pénz volt.

S ha titkát keressük, talán megtaláljuk abban, amit egyszer önmagáról elmondott: „Minden évben néhány hónapot Szíriában vagy Irakban töltök, s amikor nem írok, az expedíció fényképészeti munkájában segédkezem. Egyébként nagyon élvezem az írást a sivatagban, mert nincs semmi, ami kizökkentene és elvonná a figyelmet, nincs telefon, színház, opera, ott nincs saját házam, kertem... Hogy mit nem szeretek? Főképpen a tömeget és a zajt, a rádiót, a mozit és a gramofont. (Ma ide számítaná a televíziót is.) Nem ízlik az alkohol, és nem találok élvezetet a dohányzásban. Szeretem viszont a napot, a tengert, a virágokat, az utazást, szeretek ismeretlen ételeket kipróbálni, úszni, teniszezni, • zongorázni, színházba, koncertre járni, olvasni és kézimunkázni...” S mint életműve bizonyítja, szeretett még dolgozni, szívósan, fegyelmezetten; „... ha nekikezdek, szerencsére nem tudom abbahagyni...’’.

Irtó izgolmas volt. Anyám napokon át pakolta a bőröndöket és a ládákat. Megértettem, hogy teljesen új élet kezdődik.

Tudtam, hogy hamarosan egy nagyon nagy városba utazunk, amit Berlinnek hívnak. A szüleim egy óriási, hatszobós lakásról meséltek, ahol csak mi fogunk lakni. És sok pénzt akartak keresni.

A lakásnak csak három szobájában volt néhány bútordarab. A gyerekszobában két ágy és egy öreg konyhaszekrény a játékainkkal. A másik szobában a szüleim ágya állt, a nagyszobában pedig egy ócska dívány és néhány szék. Ilyen volt a mi lakásunk a nyugat-berlini Kreuzberg kerületben, Paul Lincke rakparton.

A lakás három szobájában a szüleim tulajdonképpen házasságközvetítő irodát akartak nyitni. De az íróasztal és a székek, amiről annyit beszéltek, sohasem lettek meg. A konyhaszekrény is ott maradt a gyerekszobában.

Egy szép napon a díványt, az ágyakat és a konyhaszekrényt felpakolták egy teherautóra, és az egészet elszállították Gropiusváros egyik toronyházába. Ott már csak két és fél kis szobánk volt a tizenegyedik emeleten. És az a sok szép dolog, amiről anyukám mesélt, bele sem fért volna a félgyerekszobába.

A Gropiusváros, az egy lakótelep toronyházakkal, negyvenötezer ember számára, a házak között füves részek és bevásárlóközpontok vannak. Messzire minden újnak és nagyon ápoltnak tűnt.

De ha az ember a toronyhózok alatt járkált, mindenütt húgy és ürülék bűzlött. A sok kutya és a sok gyerek miatt volt, akik Gropiusvárosban éltek. A lépcsőházak voltak a legbüdösebbek. ,

A szüleim a proligyerekeket szidták, hogy azok rondítják össze a lépcsőházat. De általában nem is a proligyerekek tehettek róla. Erre már akkor rájöttem, amikor először kint játszottam, és egyszer csak vécére kellett mennem. Mire nagy nehezen lejött a lift és én felértem a tizenegyedik emeletre, összecsináltam magam. Az apám megvert. Amikor aztán néhányszor nem sikerült az utcáról időben felérnem a fürdőszobába, és mindig megvertek miatta, én is leguggoltam valahova, ahol senki sem látott. De mert a toronyházakból Szinte mindenhová le lehet látni, a lépcsőház volt a legbiztonságosabb hely.

A gropiusvárosi utcán én voltam a buta falusi gyerek. Nem voltak olyan játékaim, mint a többieknek. Még vízipisztolyom sem volt. Másképp voltam öltöztetve. Máshogy beszéltem. Nem ismertem azokat a játékokat, amit ők játszottak. És nem is szerettem olyasmit játszani.

Gropiusvárosban, a mi háztömbünkben a legerősebb fiú volt a főnök. Neki volt a legszebb vízipisztolya. Gyakran játszottunk roblápandúrt. Persze az a fiú volt a rablóvezér. És az volt a legfontosabb játékszabály, hogy azt kellett tennünk, amit ő parancsolt.

De amúgy is inkább egymás ellen játszottunk, nem egymással. Tulajdonképpen mindig az volt a cél, hogy valamivel boszszantsuk a másikat, elvegyük tőle az új játékát, vagy elrontsuk.

Megkezdődött az iskola. Nagyon örültem az iskolának. Azt hiszem, örültem annak, hogy az iskolában lesz egy tanító, és a többi gyereknek is szót kell majd fogadni neki.

De az iskola egészen más volt. A gyerekek már néhány nap után óra alatt összevissza rohangáltak az osztályban, és háborúsdit játszottak. A tanítónőnk teljesen tehetetlen volt. Folyton azt kiabálta: leülni! De attól csak még jobban balhéztak, és a többiek kinevették. Én csak az állataimmal törődtem, a két és félszobás lakásunk nemsokára olyan lett, mint egy kisebbfajta állatkert. Volt három egerem, két macskám, két nyúlom, egy törpepapagájom és Ajax, egy barna dog, akit még faluról hoztunk fel. Ajax az ágyam mellett aludt.

Egészen boldogan éltem volna az állataimmal, ha az apámmal nem lett volna egyre nehezebb kijönni. Amíg anyám dolgozott, ő otthon üldögélt. A házassógközvetítő irodából, amit akartak csinálni, nem lett semmi. Apám most valami más, kedvére való munkára várt. üldögélt az ócska díványon, és várt. És egyre gyakrabban voltak iszonyú dührohamai.

(folytatjuk) Fotó: Archív

EEM