Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-12-20 / 51-52. szám
SÜTŐ ANDRÁS Engedjétek hozzám jönni szavakat (részletek) Anyanyelvének lerongyolódott köntösében rengeteg didergő vándorlelket láttam. Hol? Stockholmban, Münchenben, New Yorkban, Clevelandban és Chicagóban. Hogy mondtad volt? Ki vele - Lászlóval - az e-betűs provinciából, holott nem a provinciától félted, hanem mindattól, amire a szülőföld kötelez. Valóban: a véletlen müve, hogy milyen közösségbe születik bele az ember. Közösségi, anyanyelvi kötöttség és individualista nihilizmus vitájában ez manapság gyakorta elhangzik. Egyszerű igazság a kivetettség magányának védelmében is. De nem a kivetemedettségében, amitől Lászlót a sorsa megóvta. Mikes példának okáért kivetett volt, számkivetett — Rodostóban. Magad, minden jel szerint, a kivetemedettséget választod inkább - helyben, félórányira Fehéregyházától. Tudom, megírták már: Petőfi, o trónra emelt népiségével, valóságos nemzeti szerencsétlenség. Ugyanúgy Mikes a prózában. Öt a hóhér kötele várta; téged, mint mondád, a finnugor háló madzagja szorongat, ö Zágont sírta vissza, rabságában a szülőföld aranybilincsét. Annak a hangjaiból teremtett irodalmi nyelvet. Nyelvet csupán? Magatartásbeli modellt a reánk bízottak dolgában. Avultság? Te Zágont parentálod el, miután Herder doktor úr diagnózisáról értesültél: Mikes nyelve rövidesen kimúlik az árnyékvilágból. Kötött hangsúlyával, túlterhelt két magánhangzójával — e, a —, orrhang híján, rettenetes mondattanával nem bírja sokáig. Rokonai sincsenek, akik fölkarolnák. Annál több az elbitangolt fia, lánya, unokája. Némely helyen csak indulatszavait tartják meg — házi használatra; szülők családi perpatvarához, hogy a gyerekek ne értsék, melyik hová küldi a másikat. Hol hallottam ezt? Valahol az Atlanti-óceán partján. Ha túl távoli a példa: a Szajna közelebb van. Mikes egyébként képzeletbeli édes nénjét Párizsban is megválaszthatta volna. Persze ha véletlenségnek tekinti magát; ha világra jövetelének esetlegességét összetéveszti a választás tökéletes szabadságával. De úgy látszik, nemcsak a száműzetés magányának mert a szeme közé nézni, hanem egy vészterhes kötőszóénak is, mely így hangzik: következésképpen. A véletlen műve lehet, hogy a tengerbe zuhanok. De hullámai között már nem a véletlenben, hanem a vízben találom magam. A víz törvényeinek hatalmában. Akárhogy is vesszük: tetemes külön6ség. László, ez a csöppnyi véletlenség, ha már ide született közibénk, a 'puszta létével bömböli: következésképpen szavaitokat, szavaimat - világunk teljességét- —, vagyis a jussomat kérem. Ha szavainak számát nézem: Arany János Nagyszalontán állítólag huszonhárom ezret kapott; szegényebb házból József Attila majdnem ugyanannyit. El is számolt vele mindkettő becsületesen. Az utolsó névelőig. Azzal is, ami egyiknek a torkában rekedt, másiknak a vérébe fulladt a vonatkerekek alatt. Engedjétek hozzám jönni a szavakat... A SZAVAK odakint felgallyaztak a fekete nyárfára meg az apró termetű, bögyös almafákra. A nyár összegöngyölt lombsátrainak hűlt helyén verebek, csókák, galambok képében gubbasztanak az ágakon. Imádkozó célpontok a hó fehér hullámai fölött. Némelyik az ablakunk irányába mereng, karnyújtásnyira. Várja, hogy meglőjék, mondja Dédapa. Hogy megnevezzék, helyesbít Nagyapa, s Lászlót karjába emelve, sorra szedegeti le neki a szárnyas gyümölcsöket. Nézd! Galamb. Örvös galamb. Amott egy fekete kolibri. Nem, ilyen nincs. A parányi, röpködő homály Nagyapa szeméből vetült az égre: szemidegsorvadás. Nevet zavartan a figyelmeztetésre: persze hogy nem kolibri. Kálomista varjút akartam mondani. Nézd, Lacika! Fenyőrigó. A fenyőfa nincs alatta; egy aranyesőbokor ágai között matarászik. De mi közük most e fagyos gallyaknak az aranyesőhöz? Kapcsolatukat csak a tavasz fogja igazolni. Mondd: fenyőrigó, sármány, aranyeső. Dehogyis mondja. Elmélázik Nagyapa tekintetében. A százszor elismételt fogalmak az ablak üvegén túl vannak. Ide-oda röpködnek, helyet cserélnek. Mire valamelyik is bekerülne a megnevezés hálójába, már egészen más, mint azelőtt volt. Éppen ezért egyelőre László semmit sem szól, csak nézi Nagyapát; a szája mozgását figyeli, mintha az a rengeteg madár ott dideregne a nyelve tövében. Kés, mondja végül, mert azzal megvágta magát. A fenyőfák és a kálomista" varjak nem laknak velünk egy fedél alatt; be sem igen tévednek hozzánk a Calafat utca felöl érdeklődni. Itt vagyok, tanulj meg engem! - mondja a küszöb, és menten elhasaltatja Lászlót. Pedig az egyelőre nem is ellenkezett. Bűne, hogy nem akarta tudomásul venni. Am viselje a következményeit. ügyesen veti a kényszerbukfencet, mintha előző életéber, bohóc lett volna. De mint ki sorsát megelégelte, szeme sarkában a kibuggyant könnyével kérdi: hát ez mi volt ugyan bizony? A küszöb volt! - kiáltja utána valamelyik Arisztotelész a tanulságot, összefutnak valamennyien a baleset színhelyére. Zsinagóga. Küszöb. Hol fáj a küszöb, te gyermek? Katonadolog. Szegény küszöb! Se bent, se kint, az fáj csak igazán. De addig is: mire kapaszkodjék föl, hogy az alacsony tárgyi világon túl röpködő fogalmakkal megismerkedjék? Vissza vele Nagyapa karjába. Mikor az elfárad: az Anyja ölébe, Apja nyakába. Ne sírj! Nézd, mekkora hó! Galamb. Fenyőrigó. Autó. Teherautó. Szemközt az állomás. Vonat. Mi minden! A vonat fekete zsákjából az indóház elé ömlik az ingázók roppant csutkahalma. Hő, mennyi csutka! Nagyapa lehetőleg tartózkodjék a szamárságoktól. Emberek azok, nem a szürrealizmus példázatai. Hát jól van. Mennyi néni, mi rengeteg bácsi! Szétrebbentették mind a verebeket. Hatalmas füstöt vet a mozdony és elindul. Lobogó fekete hajával egy lány szalad a- vonat utón. Füst, mondja László, ujjával a lányra mutatva. Nem füst az. Lány. Füst, erősködik a gyermek. Nagyapa azonnal hagyja abba a nevelést. Imént a csutkázás, most meg azt a szegény leányt vonják ki a forgalomból. Nagyapa vitára készen csatlakozik László mellé; avagy nem füstsörényként lobogott annak a lánynak a haja? Mert: „Mindenek felett nagy dolog metaforázónak lenni; mert egyedül ez az, amit mástól átvenni nem lehet; a tehetség legbiztosabb jele; mivel találóan metaforózni annyi, mint a hasonlót meglátni." És ugyanúgy a filozófiában: „Megismerni a hasonlót még az egymástól távol állókban is: az éles látású ember tulajdonsága." így mondta ezt a tulajdonképpeni Arisztotelész. Igaza mellett szól, hogy mai napig is oly kevés a jó „metaforázó". De László az igen! — dicsekszik Nagyapa népes társaságnak. Képzeljétek, az udvaron cillingél a gyerek a hóban, s enné marékszám a torokgyulladást, ha nem lenne hófelelós Arisztotelész is, cucco, mondogatja boldogan, hogy beszabadult a tél óriási cukortartójába, három kendermagos tyúkkal egyetemben, mikor is, tornyokat omlasztó dörejjel, egy sugárhajtású repülőgép veri széjjel az egész bukolikát és kiépít a tyúkokat, amelyek ugyancsak motorizáltan iramodnak be a bokrok közé. Melyik volt az? Melyikőtök eresztette reám ezt az ágyúhangot? — néz utánuk László, majd vissza Nagyapára, aki — immár agyonpotyoltan a század hangoskodásától — csöndes mosollyal mutat föl az égre: ■ott volt, repülő volt. De már üres az ég. Parányi gépek fekete, néma kötelékét csak Nagyapa látja a repedező tekintetével. Kitárja hát a két karját, burrogni kezd és körberepüli Lászlót: repülő, így ment a repülő. László figyel megértő mosollyal, a szomszédok kuncognak a tömbház erkélyén: nézzétek azt az öreg kerengő dervist. Aki valóban nem egyéb. Kolduló barátként egy szóért könyörög. Mondjad: repülő. De Lászlónak csak harmadnap, a ki-tudja-hányadik szárnyas gép ezüst keresztjének láttán esik meg a szíve: epüö, epüö! Csak ezért az egy szóért mit fagyoskodtunk. Ez sem teljes még, hiányzik két móssolhangzója. de hozzuk befelé diadalmasan, hogy teázás közben a mását is megteremtsük. Két fényes kanalat keresztbe rakva: — mi az, László? - kérdi Nagyapa. Epüö! Halljátok? így végleges a zsákmány. Ezt ügyesen leszedtük az égről, azzal a másik kereszttel együtt, melyet séta közben egy papnak a hátán találtunk. Hórom jel, három legyőzött távolság. Hasonlatokkal drótozzuk össze a széteső világot. Ujjonganak Arisztotelészék; csak most vigyázzunk rá, a képzettársítás reggeli óráiban. A nyelv nem csupán házi használatra tajkolt eszköz, nem csupán munkavezető jelrendszer és kereskedelmi rikkantás. Nagyapa tehát — hegyibeszédes hangulatában — így rendelkezik: most, ahányon vagyunk, mindannyian elszegődünk Lászlóhoz nyelvterelő, szóvigyázó juhászoknak, éjjel-nappali szolgálatra; örökségét, miként a Vidróczki híres nyáját, mely szerteszéledt az ég alján, valamelyik Szent György-napig elébe vezetjük a lesántult, öreg kosokkal együtt s nyakunkban a furulyalábú, zsenge bárányokkal. A bárányokat, mivel a legerősebb vagy közöttünk, sámsoni hajad-szakállad is jelzi, te fogod a nyakadba kanyarintani, idősebb László, gazdánk édesapja. A tárgyaknak pedig köszönetét mondunk; teljesítették már a szolgálatukat. Akármily beszédesek is: csak némákat nevelnek.
