Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-12-05 / 49. szám
DÉNES ZSÓFIA s&liras 1MRA 35. Szeptember első hete végén hozza meg Ilonának a hírt, hogy Bu davár császári kézre került. Pedig az agg Abdurrámán basa hősi ellenállással védte; meg is esküdött az ostrom indulásakor, hogy a várral együtt él és bal. Hiába ellenkezett, szeptember másodikán délután öt órakor megindult o döntő roham, a császár sógora és veje vezette egyesült seregeiket. A harc rettentően véres volt. Károly észak-nyugatról, a bajor választó délről hatolt be a várba, a magyarok élén Fiáth János tüntette ki magát. Tűz támadt, megindulta fosztogatás, és mire leszállt a nap, a halottak torlaszai fölött lángokban állt a város. Károly két napig engedte, hogy a fosztogatók és a lángok elpusztítsák az ősi Budát. Pusztuljon csak, pusztuljon a magyar sasfészek - az ő szivének ez nem fájdalom. Szeptember negyedikén azután nagy ráéröen kiadta a parancsot, hogy oltsák el a tüzet, és temessék el a holtakat. Ilona Munkácson, Thököly Erdély határszélén hallja a hírt: örül neki, és örülnek a magyarok szerte e Faxában. Ilona és Thököly is tudja jól, milyen világraszóló esemény — és több ennél, valóságos sorsfordulat -, hogy Budavárát a töröktől vissza tudják vívni. Hogy az ország szíve most felszabadult; másfél százados bitorlás után verték ki onnét a törököt. De különös csapása Thököly sorsának, hogy aminek örvendve kellene örülnie, az egyben lesújtja. Egyfelől a maguk reménységeit- eszközeik túl gyönge mivoltában- kénytelen-kelletlen a török szerencséjéhez fűzték. Másfelől arra is rá kell eszmélniük nyomban, hogy Buda ezzel a császári győzelemmé! nem lett újból a magyaroké- éppen csak idegen gazdát cserélt. A lotaringiai kezén át rászáll a másik, a nagyobb ellenfélre, a német császárra. És így, ez sorsfordító esemény az ő kurucügyüket még csak reménytelenebbé teszi. Reménytelenné? Nem és nem! Ilona most sem adja meg magát. Öt nem ilyen fából faragták. Serényen készül fel a télre, télvízi nehéz napokra, ha kell, bombázásra is. A fedele alatt élő két grófné, Nádasyné és Semseyné elhagyják a várat. Köszönik, nekik .elegük volt a háborúsdiból. Addig kunyorálnak a császáriaknak, amíg engedéllyel elhagyhatják a várat, mégis parasztköntösben az útonálló labancok miatt.- Menjetek isten hírével! - mondja Ilona. - Nincs itt kényes dómákra szükség! Ebben az egynek maradt Munkácsvárban csak vitézek és hősök lakhatnak! Hódolat Ilonának Lengyel földön, a királyi park nagykapujánál Absolon Dániel kancellár uram meg sem áll. O- débb nógatja lovát, csendesen szól oda mellette ügető társának:- Elfáradt kegyelmed, deák uram, de ne féljen, nem messzire kell legyen a kiskapu is. Miként azt nekem leírták. Dobay Zsiga csak int.- Semmi baj, kancellár uram. Bírom még szusszal. . . Ahun van, ni! A korai setétség miatt már kitették a kapura a lámpást, hogy el ne tévesszük. A kapu mögött ott , a kertész háza..., meg is érkeztünk. Absolon kancellár uram és íródeákja János lengyel király vendégei. Absolon uram Zrínyi Ilona követe Polóniában, orátor, akit asszonya kiküldött, hogy Munkácsvár ügyét és személyes megbízásait intézze titkosan a királynál. Hogy elmondja majd néki Munkácsvár ostroma történetét és azt is, miket tervei Zrínyi Ilona télire. A magyar vár ellenállása a lengyel király szívügye. Szent igaz pedig: ő ugyanaz, aki Bécs alatt Kara Musztafára akkorát ütött, hogy az elhalálozott tőle. Ez olyan színt mutat, mintha ő Leopold császárnak és a német birodalomnak nagy barátja volna. De az tévedés, mert csak arról volt szó, hogy a törököt kell Bécs alól elverni, a terjeszkedő katonai hatalmat, melytől ö még Lengyelország határait is féltette. Hanem Zrínyi Ilona, a hős. magyar asszony, aki a Rákócziakon át és még királyasszony felesége ágán is szegről-végre rokona, az neki nem ellenfele, még akkor sem, ha ellenkezik a német császárral. A legkevésbé sem! Hódolattal van iránta, jellemét, bátorságát tiszteli és csodálja. Egész családja így érsz, miként ő, a királyné és a királyfiak is. Leqkisebb fia, Amor herceg, Ilona elefántcsontra festett kis képét mindenkor dolmánya belső zsebében hordja. És amiképpen ő, -Sobieski János, Zrínyi Ilonát Európa legnagyobb élő asszonyának tartja, úgy a francia király. XIV. Lajos is csak az elragadtatás hangján beszél Munkácsvár asszonyáról, leveleiben pedig egyre magasztalja. Sajnálatosan ez az ő tiszteletadásuk csak titokban, főként: nem hivatalosan lehetséges, hogy a császár ne sejtse — vagy ha sejtené, legalábbis ne győződjék meg róla —, mert ezen a ponton a nyílt színvallás ártana a fortélyos óllampolitikának. Ezért száll meg Zrínyi Ilona követe, Absolon kancellár uram is csak a király kertészénél, nem pedig a királyi palotában., De egyre megy. Alig mosdotta le az út porát, alig fogyasztotta el íródeákja társaságában a palotából küldött királyi vacsorát, amidőn a szolgálatára kirendelt komornyik máris jelenti a kancellárnak: marquis de Béthune, a francia király követe szeretné nála tiszteletét tenni. Itt várakozik a szomszéd szobában. Nem először látják egymást, nem is folyik közöttük semmi különösebb ceremónia. Közös nyelvük a latin, bár Absolon uram müveit, és töri a francia nyelvet is. De a diplomácia nyelve, a latin mégis folyékonyabban esik a magyar követnek. Béthune márki áradozik. Királya megbízásából üdvözli Zrínyi Ilona követét, őfelsége a fejedelemasszonynak pedig ezt és amazt üzeni. Hogy hódoló szavainak nyomatékot adjon: íme, őfelsége XIV. Lajos király ezt a kazettát küldi a fejedelemasszonynak, benne ékszerek és néhány ezer arany. . . Nagyobb értékű tallérok, hogy kevesebb helyet foglaljanak. Tudják ők, hogy ez bizony csekély segítség Munkácsvár védelmének nagy szükségleteire, de lesz ennek még folytatása, aminthogy őfelsége örök nagy lelkesedést érez a kurucok függetlenségi harcai iránt. Absolon Dániel uram igen tisztel st remél tóa n hpt ász hajával, deres szakállával, egész erdélyi magyar prédikátori küllemével. Mély meghajlással köszöni XIV. Lajos király őfelségének a megbecsülést s a nagy ügynek küldött támogatást. Nem mulaszthatja el az alkalmat, hangoztatja, hogy ne legyen tolmácsa fejedelemasszony tiszteletének ■ és bámulatának a francia felség rránt. A Munkácsvár segítésére adottakat asszonya saját kezűen köszöni majd meg XIV. Lajosnak. így telik Sztríjben kancellár uram első vendégestje. A második nap délutánján még nagyobb kitüntetés éri. Megjelenik szállásán János király, a királyné s a nevéhez méltó, szépséges Ámor királyfi. A kis herceg azért tesz komplimentet az orátor úr előtt, hogy maga halljon híreket lelkesedése és rajongása tárgyáról, hős Zrínyi Ilona fejedélemasszonyról. Kancellár uramnak ez alkalommal az elmondandókon kívül az is a missziója, hogy úrnője nagybecsű ékszerei egy részét a lengyel király őfelségének átadja. Ezek Zrínyi- és Rákóczi-ékességek a fejedelemasszony személyi kincstárából. Úrnője arra kéri őfelségét, segítse meg abban, hogy jó helyen elzálogosíthassa ékszereit, mivel Munkács várát az ostromzár második telére minden hadifelszereléssel idejében el kell látnia. János királynak annyi ideje sincs, hogy egy szóval is feleljen a kérelemre, máris előlép a királyné.- Mondja meg kegyelmed kancellár uram, Zrínyi Ilona fejedelasszony őnagyságónak, hogy én adtam a kölcsönt neki — mondja bensőséges hangon, - Én adom, hogy senki meg ne csalja, ki ne játssza az ékszerrel. Hazája, vára védelmére kell neki a pénz - amit ide küld: az ő legszemélyesebb vagyona. Mindenétől megválik, csak hogy védhesse Munkácsot. Ez olyan önfeláldozás, amilyenre csak ő képes. Én küldeném neki a pénzt záloga nélkül is, de úgy vélem, asszonyrokonom vagyona énnálam ma' biztonságosabb helyen van mint az ostromlott várban. Bármikor rendelkezhet vele — vagy még inkább: jöjjön el érette ő maga. üzenem neki: szeretem, tisztelem, szívemre ölelem büszke vagyok reá, hogy rokonom. Irigylem, hogy hősi nevét lángbetűkkel írta fel az örökkévalóságba. . . Mondja meg neki: remélem, találkozunk mi még örömben és sikerben. Sobieski János fejbólintással helyesli a királyné beszédét.- A királyné őfelsége szavaival azonosítom magam — nyújtja kezét a kancellárnak. — Itt állunk mi a határon túl, szorosan a fejedelemasszony mögött, készenlétben ha el akarna jönni hozzánk. Együtt érzünk vele. barátai vagyunk. Kívánjuk szerető szívből, hogy nagy vállalkozása sikert érjen. A tél beállta előtt Caraffo újabb levelet ir Ilonának. Kéri, küldjön hozzá tárgyalásra követet. Munkács várasszonya, hogy a béke érdekében semmit el ne mulasszon, elküldi a német generális szatmári táborába Sándor Gáspár és Sulyok János főembereit. Azoknak elmagyarázza Caroffa, hogy Ilona esztelen dolgot mivel, amikor várát még mindig nem adja fel. Munkács ellenállása éppúgy reménytelen - üzeni Ilonának -, miként Thököly Imre bukott helyzete. Lássa be Ilona a tizenkettedik órában, hogy az elvérző török senkinek sem adhat segítséget. Titokban a török már csak a békén alkudozik Béccsel, és minden kínálatában eladja Thökölyt. Ez külön olaj a tűzre, hoó^ Ilona ne adja meg magát. Mindenki elhagyja Thökölyt? A Habsburggal szemben az ellenállást? Hát ő nem! Egy élete, egy halála! A várőrség vele van, ő továbbra is ellenáll. Caraffa kegyelmet ígér neki és a várőrségnek, vagyoni biztonságáért és a császár védelméért jótáll, minden előnyt megszerez neki az udvartól, csak legyen vége a szóbeszédnek, és tűzze ki Munkácsra a fehér lobogót. Ezt üjeni? Válasza - az van! Azon a hajnalon, amikor Sándor Gáspár és Sulyok János uraimék visszaérkeznek Munkácsra, leesik az első hó. A fehér hótorlasz fölé, amely frissen gyűrűzi körül o várbástyákat, a délre, Szatmár felé tekintő kapu boltívére Ilona korán reggel hatalmas új lobogót vontat fel. A régit rongyosra lyukasztották a szilánkok, foszlányosra tépte a szél. Büszkén leng Munkács megvihatatlan magasságáról Zrínyi Ilona új vörös zászlaja, üzeni a német császárnak: ez a vár kitart hite mellett, nem kényszerül térdre. Ahogy előre látható volt: a beköszöntő tél valóban gyötrelmes. Ilona vérző szívvel égeti fel falvait nemcsak Munkács környékén, de fel egészen a lengyel határig, magas hóban, szabad mezőn ütik. fel sátraikat, és állítják fel leseiket. Állandó véres csetepaték órán jut csak a munkácsi várőrség vízhez, a várúrnő pedig híreket hozó levelekhez. Ilona császári foglyokért kiváltja német rabságból egykori tokaji kapitányát é,s hűséges emberét, eszes Izdenczy Márton uramat, akit tavasszal elküld Zolkievbe, megint csak a lengyel királyhoz, hogy folytassa oz ősszel megkezdett megbeszéléseket. Ilona János királynak küldött levelében most főként fia sorsáról beszél, fájlalja, hogy a Rákóczi-ház egyetlen férfiivadékát az ostromlott várban npm tudja magasabb iskoláztatásban, kellő kiképzésben részesíteni. Bármi történne — írja Ilona saját kezűen a királynak -, figyelmébe és oltalmába ajánlja gyermekét, Rákóczi Ferencet. Ez neki most legfőbb gondja. Ebben könnyebbüljön meg. . . A lengyél király megilletődéssel hallgatja Izdenczy Márton uramat, és szeretetteljes levélben válaszol Ilonának. C0JÜ (folytatjuk)
