Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-12-05 / 49. szám
NESZMÉRI SÁNDOR Sorsok I. (Vihnálik József) keim maradtak csak belőle, de bizalmat adott. egy igásló. Négy gyerekkel jobb lett volna saját S még az ostor csattanása is azt juttatta eszembe. házban lakni, ha milyen kicsiben is. Tizenhat éves sem voltam, amikor az idősebbjét háborúba vitték. Hogy miért, kevesen tudták. Két évvel később már a román fronton harcoltam. Nem tudtuk, meddig tart, csak azt mondták, a három évet akkor is le kell szolgálni, ha már vége lesz a háborúnak. Azt hitték, hamar győznek. Pedig az embertelenség sohase győzhet. A harmadik évet húztam, vége volt a háborúnak. A 7-es honvédhuszárezrednél katonáskodtam Pápán, amikor hozzánk jutott a hír: jobb élet teremtődik. Már előtte hallottuk, hogy az orosz nép az urak ellen fordította a fegyvert, nem másokért, önmagukért harcolnak. Közülünk is sokan átmentek a magyar Vörös Hadseregbe. Mi hárman voltunk erről a vidékről: a zonci (Túrén) Prohádzka János, az újfalusi (Nová Dedinka) Oravecz János, na meg én. Meghánytuk-vetettük a dolgot, aztán mentünk mi is. De akkor még a mi igazságunk sem tudott győzni. Karvánál (Kravany nad Dunajom) estünk fogságba, Enyingbe vittek, egy nagy udvarba tereltek. Nem teketóriáztak, nyilvános kivégzést rendeztek mindenki megfélemlítésére. Már a nyolcadik társamról vágták le a kötelet. Akkorra a bámész tömegből forrongó gyülekezet lett. Ez mentette meg az életünket. Előttünk folyosó nyílt, mögöttünk meg úgy csapódott össze a tömeg, mint a legvadabb tengeri hullámok. Pestre menekültünk, az unokatestvéremhez. Az ruhát adott, így könnyen Győrbe jutottunk. Onnét húszpengős ladikúttal -Bősig (Gabcíkovo), aztán haza. Miben bíztunk, bízhattunk? Az életben. Itt nem tudták, honnét, hogyan keveredtünk haza, a vöröskatona igazolványunkat eltüzeltük. Munkát persze hosszú ideig így se kaptam, de én akkor már tudtam, van egy más világ is. Puskaropogásos emlé-Sorsok II. (Hammerlik Anna) Huszonegy éves voltam, amikor megtudtam, hogy özvegy vagyok. Az uramat az elsők között vitték el, azokkal is temették. Már 15-ben megjött a halálhíre. Apám még akkor dolgozgatott, náluk húzódtam meg a lányommal. A szegénység akkora volt, hogy egy ország elfért volna benne. Az uramért húsz pengőt adtak. Három hónapra. Aztán a Harmath jegyző felesége megkérdezte, mit csinálok én annyi pénzzel. Mondtam is neki: adja vissza az uramat, a pénzzel meg csináljon ő, amit akar. A városba jártam mosni. Abból ugyan nem tudtunk volna megélni, de a zsidó uraság feleségének megesett a szíve a kicsimen. Ügy felöltöztették, mint egy igazi kisasszonyt. Nem lett ettől sokkal jobb a sorunk, csak éppen nem haltunk meg. Az apám egyre öregebb lett, nem kellett a szolgálata. Amikor vége lett a háborúnak, akkor sem lett jobb. De akkor már élt a remény, mert egyre többen jöttek haza. A Józsit meg már korábban is ismertem. Amikor megjött, gyorsan egymásra találtunk. Neki se volt semmije, meg nekem se, csak a szegénységünk meg a fiatalságunk. Arra építettünk. 1919. október 29-én esküdtünk össze. Sorsok III. (Vihnálikék) * A munka maradt, a szegényember örök támasza. Szencen (Senec) kaptam állást a kavicsbányában. Annyit dolgoztunk, amennyit kellett. Néha hazaküldtek, máskor meg 14—16 órát. Az asszony már nem járt dolgozni. Jött az egyik gyerek, aztán a másik, harmadik, volt azokkal tennivaló. Akkor Sápon laktunk, árendában. Annyit dolgoztam, mint Meg is lett az ára. 34-ben fél évig feküdt kórházban, aztán itthon. Azt mondták, isia. Hogy igazában mi volt, nem tudom, de még az ujjait is alig bírta mozdítani. Megint elővehettem a mosótudományomat. Dolgoztam, hogy legalább betévő falatunk legyen. Több nem is volt. Szolgáltam én Masarykot is, 1921-ben a mozgósításkor. Abban az évben temettük el az egyik gyerekünket. A második világháborút sem úsztam meg; háromszor hívtak be, de a korom miatt le is szereltek. Somorja, Szigetvár, Muraköz, összesen tán egy évet szolgáltam. Azok voltak csak az ínséges idők. Nem is lehet arról beszélni. Nem értik azt már az unokáim sem. Mit mondjak. Ha olyan világ van, mint most, tán férjhez sem megyek még egyszer. Fölneveltem volna az egy lányomat becsületben. Így is jó. Jó ember az apjukom. A fiatalok panaszkodnak, mert nincs égi mannájuk. Nem próbáltak ezek semmit. Sorsok IV. (Gyémántlakodalom) Anna néni lába már nem bírja a házasságkötő teremig. Autón meg nem lenne stílusos. Köszöntők jöttek a házhoz: az úifalusi hnb küldöttsége, a püt dolgozói, a Vöröskereszt helyi szervezetének képviselői, munkatársak az utolsó munkahelyről, a szövetkezetből. Négy gyermek, tizenöt unoka, huszonkét dédunoka és öt ükunoka csókja és virágai árasztották el az ünnepeiteket. Ajándékok lepték el az asztalokat. Versek, rögtönzött köszöntők dobogtatták a szíveket. S amikor Vadkerti Lajos, a hnb elnöke felolvasta a krónikába írtakat, megjelentek a könynyek is. — Ki hitte volna, hogy ezt is megérjük?! Így változik köröttünk minden. Fotó: HUSZAR TIBOR
