Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-11-28 / 48. szám

Egyik este cédula várt az ajtóban:- „Reggelre csomagoljatok össze, nyolckor indulunk a Moszkva szállóba, Vlasta“. (Vlasta Smráová, a Dikobraz szerkesztője, csoportunk korelnöke volt a vezetőnk). A központba költözünk! Ezt meg kellett ünnepelni. A magyarországi kollégák rendezték a búcsúestet, melyen mindenki megjelent. A végtelennek tűnő kilenc nap elteltével úgy éreztük, otthonunkhoz kerülünk közelebb, talán ez is közrejátszott abban, hogy esti beszélgetésünk fő témája mint oly sokszor — megint a család volt. — Kétéves volt a lányod januárban ? — kapta föl a fejét Peter, a Das Volk szerkesztője. — Az enyém is. — Váratlanul kirohant, néhány percen belül egy olimpiai mackóval a kezében tért vissza. — Vidd el neki Misát, mondd meg, hogy én küldöm a lányom nevében.

Reggel természetesen elaludtunk Danával. Hana dörömbölt az ajtón.

— Mozgás! Már csak rátok várunk.

— A busznál ott toporogtak a többiek is. — Tudjátok a holnapi programot? — fordult hozzánk ártatlan, pimaszul komoly ábrázattai, Lubo, a bolgár tréfamester. — Tanulmányút a Turiszt szállóba.

Aznap elmaradtak a szemináriumok, mert délelőtt a többi csoport is beköltözött. Ettől az időtől az utolsó pillanatban értünk az egyetemre. Tíz percnyire volt, nehezen szoktuk meg, azt hittük, ráérünk. Szvetlána, a szemináriumvezetőnk türelmes volt. — Legföljebb nem tartunk szünetet — egyeztünk meg. Az öt-tíz perces pihenésre azonban neki is szüksége volt. A csoportokat egy felmérő szerint állították össze. Volt, aki otthon jóelőre elkészítette az írásbelit, így az erősebbek közé került. Ezen kívül azt is igyekeztek figyelembe venni, hogy ki milyen lap, rovat szerkesztője, hogy a beszélgetésen mindig legyen közös témánk. Szvetlána az Orosz nyelv c. lap munkatársa természetesen — munkájából adódóan — más színvonalhoz szokott, de ugyanolyan szívesen foglalkozott néha a Néphadseregben dolgozó Péterrel meg velem, akik az alapvető nyelvtani szabályokkal, a frazeológiával tisztában voltunk, mint a mongol Dalmával, aki most ismerkedik az orosz nyelvvel.

A fonetika órákon föloldódtunk. Egy.vi.tt énekeltük a Moszkvai éjszakákat, a Születésnapot, egy mese betétdalát, melyet a felnőttek is úgy megkedveltek, hogy himnuszként éneklik.

Az előadásokon — ebéd után — lélegzetvisszafojtva halgattuk a Puskin életéről, műveiről, a Tolsztoj levelezéséről, a nyugati sajtó ellenpropagandájáról szólókat.

A Szovjet Televízió épületében sok szerkesztési titokba beavattak, értőbben néztük esténként a híradókat, kommentárokat, beszámolókat. A Pravda és a Izvesztyija szerkesztőségében is betekintést nyújtottak a lapkészítés titkaiba, ezekután másként vettük a kezünkbe.

A Moszkva szállóból bátrabban mozogtunk. Minden kéznél volt: mozi (ki tudja hányadszor is telt ház előtt vetítették A vörös kányafát, a Tereferét, a Rubljovra nem is kaptunk jegyet négy nappal korábban), kiállítótermek, emlékszobák, múzeumok, könyvesboltok, hanglemezboltok, játékboltok.

Volt, hogy csak cél nélkül kószáltunk, faltuk a jobbnál jobb fagylaltokat, ötöt-hatot egy délután; volt, hogy elővettük a térképet, tervezgettünk, latolgattuk.