Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-11-14 / 46. szám
„HARMÓNIA” jeligére Huszonkét éves vagyok, és abban a szociális munkakörben, amelyben dolgozom, megtaláltam a hivatásomat, amely teljesen kielégít, amellett adva van a továbbképzés, s így az előmenetel lehetősége is. Boldogságomhoz most már csak egy hiányzik: a megfelelő élettárs. Ha ilyet találnék — orvost vagy pedagógust — harmonizálna a hivató-* sunk, jó feleség és jó anya lehetnék, össze tudnám egyeztetni a hivatást és a családot. Ugye, megértik, hogy a párválasztást sem akarom a véletlenre bízni?! Ehhez kérem a segítségüket, tanácsukat. Szép, hogy ennyire céltudatos és célratörő, és hogy élete, jövője „tervrajzába” időben és térben megszabotton berajzolta a férjet, a családot is (bár hiányolom e megálmodott férfiú még néhány adatát, például a pontos magasságot centiméterekben, a testsúlyt, a szem- és hajszint, a lábméretet, nyakbőséget stb.). És — bizonyos mértékig — méltányolom azt is, hogy a párválasztást nem akarja a véletlenre bízni. De ha zokon is veszi, ebben az esetben egészen más a véleményem: a párválasztást illetően pszichológiai szempontból téves az elképzelése. Számomra felfoghatatlan, hogy mondjuk egy műszaki középkáder, vagy egy mérnök, vagy egy ipari szakmunkás, egy agronómus, miért nem tudna önnek megfelelő élettársa, férje lenni? Azok a tulajdonságok, eszmények, képességek, amelyek egy férfit vagy egy nőt alkalmassá tesznek az együttélésre, családalapításra, egyáltalán a családi életre, nemcsak a foglalkozástól, hivatástól függnek. Ilyesfajta „megrendelés” hál’istennek nincs és nem is lehetséges, még a komputeres házasságközvetítők korában sem. Még huszonéveinek közepétől is innen van, s ha holnap vagy akár holnapután sem megy férjhez, semmit sem vesztett. Pillanatnyilag éljen nyugodtan a hivatásának, foglalkozzon a továbbképzéssel, vállaljon társadalmi munkát, erejéből, idejéből is telik most. Élje együtt az életet közvetlen környezetével, a hozzátartozóival, a munkatársaival, egy kis pátosszal szólva, ossza meg örömüket, bánatukat. Járjon sokat emberek közé, társaságba, építsen ki emberi kapcsolatokat. S majd ha közben találkozik olyasvalakivel is, aki „más”, mint a többi, akivel szavak nélkül is tud beszélgetni, aki becsülettel megállja a helyét a munkájában és világnézete, beleszámítva családszemléletét is, összeegyeztethető a magáéval, nos, akkor tegyen meg mindent azért, hogy „elcsavarja a fejét”, és magába szeressen... még akkor is, h'a nem orvos vagy pedagógus. Ugyanis házasságkötéshez, családalapításhoz szükséges a kölcsönös síerelem is, nemcsak a céltudat és józan ész, vagy a jó értelemben vett számítás. Okosságához egy kicsivel több érzelmi töltést kíván KESZELI FERENC W3> Délutáni történet Egy fiatal férfi megy ót a térem. Tikkasztó meleg von. a férfi izzad. Nagy dobozt cipel. — A dobozbon talán televízió . . . Hirtelen megáll. Mint aki kővé dermed. Néhány másodpercig áll, még a dobozt is elfelejti letenni. Csak áll, és a szemben levő sárga ház egyik ablakára bámul. Második emelet. Az ablak tárva. Az ablok párkányán virógvólyú. Csak úgy cdatéve, rögzitetlenül. A vályúban se föld, se virág ... A vályúban egy kétesztendős gyerek ücsörög. Kifelé hajlong, arra kiváncsi, ami alatta az utcán történik. Az utcán autók mennek, buszok, a járdán emberek. A parkban fák, bokrok, galambok, padok, a padokon is emberek. Arccal és háttal a sárga háznak. A gyerek fészkelődik, izeg-mozog. A virágvályú elmozdul. A férfi hirtelen a földre teszi a dobozt, aztán átfut az úton az autók között. és megáll a járdán, közvetlenül az ablak alatt. Néz fölfelé. ATca hullasápadt. Már patakzik róla a verejték. A gyerek meg mozog, nézelődik, rugdalózik. A vályú ismét elmozdul. A férfi gyalázatoson tehetetlennek érzi magát. Ahogy talán még soha. Mit tegyen? Dvöltsön. segítségért kiabáljon? A közeli lámpa épp most váltott zöldre. Zúgva, hörögve megindulnak az autók, buszok, villamosok. Ho üvöltene, meg sem holla lók. Egyébként is, kétség bee jtően kevés az idő. A gyerek bármelyik pillanatban kizuhanhat. Még egyszer villámgyorsan mérlegel, de nem tudja megítélni, vajon képes lenne-e biztonságosan elkapni a zuhanó gyereket. És egyáltalán: fizikailag lehetséges az ilyesmi? Átvillan az agyán — olvasta, hallotta valahol? —, hogy a magasból alózuhonó öngyilkosoknál már a zuhanás közben beáll a halál, még mielőtt a földhöz csapódnának. De hogy állítólag csők a felnőtteknél, okik tudva tudják, hogy a következő másodpercben . . . Sok hasonló gyermekbaleset épp azért végződik szerencsésen, mert a tudation gyerek .. . A férfi hirtelen meglódul és eltűnik a kapu alatt. Valószínűtlen gyorsasággal ér fel a második emeletre, közben csaknem fellök egy lefelé araszolgató öregembert, aki szitkozódva kiabál utána, de ő nem halljo. A második emeleten négy ajtó van. A férfi szemrebbenésnyi időre megtorpan- Vajon melyik lehet az az ajtó? . Csönget az egyiken. Csönd. Aztán azonnal a másodikon, a harmadikon, a negyediken. Sehol egy moccanás. Ismét az első ajtón csönget. Mór le sem veszi kezét a gombról. Biztos benne: csakis ez lehet az a lakás. Aztán a másik kezével dörömbölni kezd. Veri az ajtót, már kiabál, de belülről semmi jel, és semmi jel a szomszédos ajtók mögül sem. A falig hátrál, hogy nekifeszüljön, hogy belökje az ajtót a vallóval, amikor belülről egy női hang. szinte félve, alig hallhatóan . . . — Ki az? — Azonnal nyissa ki! Vegye ki a gyereket az ablakból, azonnal... — Ki az?! — Most mór hangosabban, szigorúbban, nyomatékosabban. — Mago őrült szerencsétlen! Azonnal nyissa ki! — Nincs kulcsom! Nem nyitom ki! Takarodjon! A férfi az ajkábo harap. Döntött. Ismét hátról, jobb lábát felemeli, célba veszi a zárat és rúg. Negyedszerreötödszörre az ajtó felszakad. Az előszobában egy középkorú, szőkített, zsirpárnás asszony áll. Mögötte nyitott ajtó, azon keresztül belátni a szobába, a szoba ablakára. Igen, az ablakon ott az a virágvályú. A nő kezében lakáskulcsok. A lábánál kisgyerek. Ugyanoz a gyerek. A férfi lihegve ragadja meg az aszszony karját, és megrázza a lötyögős, kövér testet. — Meg kéne ölnöm! Maga állat! Maga... Az asszony mély lélegzetet vesz, eltátja a száját, és ordítani kezd. Érthetetlen. állati hangon nyerít. A férfi belelát a nő szájába. A nő szójában ragacsos, barna nyál, és egy alig elolvadt csokoládédarab a nyelvén. — Ki maga!? Maga szerencsétlen?! Hogy tehetett ilyet?! Meg akarja ölni ezt a gyereket?! — Gyilkos! Segítség! Segítség! A férfi megfordul. A betört ajtóban emberek állnak. Micsoda fura helyzet — villan át az agyán —, a gyereknek most sírnia kéne. És nem sir. És ezek meg hogyan kerültek ide? Egyetlen moccanás nélkül. És honnét kerültek ide? Nők és férfiak. Talán nyolcon is vannak. Mintha a falból léptek volna ki az előző másodpercben. Mit akarnak? Ezek valóban azt hiszik? A férfi ismét megfordul, ránéz a szőke asszonyságra, aztán egy pillantás o gyerekre, a nyitott szobaajtón át a szoba nyitott ablakára, a vályúra, aztán megperdül, lódul, mert hirtelen úgy érzi, ezek itt most meglincselik, felkoncolják. Atszakítja a lakók laza sorfalát, néhány ember a falnak esik. És szemben vele, hosszú léptekkel szalad felfelé a lépcsőn egy férfialak. Nekilódul. Fellöki, valami keményen koppon, és maga is elesik. Felpattan. Érzi, valahol nagyon megütötte magát, de még nem tudja hol, agyáig még csak annyi jutott el: fáj, valahol fáj. Menekül. Hármasával szedi a lépcsőket. Igen, már érzi: a térdét ütötte meg. És a lépcsőházban — mintha parancsszóra - felzeng a lakók csatakiáltása. - Fogják meg, fogják meg, gyilkos, fogják meg! Kiér az utcára, majdnem egy autó alá rohan. Átszalad az úton, ót a téren, keresztül a park gyepén, elfut a csomagja mellett. Felkapná, de a csomag nagy, nehéz. Rohon tovább, egyenesen bele egy éppen záródó autóbuszba. És már indul is a busz. Az egyik üldöző még kétszer odacsap az öklével a busz bádogfalóra. Mire a másik kettő is odaér, a busz már a kereszteződésben halad. Az ablaküvegen keresztül még látja, hogy üldözői közül kettő megfordul és futnak vissza a sárga ház felé, azok is a gyepen keresztül. Talán egy autóhoz futnak . . . Biztosan követni akarják majd a buszt. A férfi két megállóval távolabb kiszáll. Közben a nadrág alatt a zsebkendőjével átkötötte a térdét: mert vérzett, felszakadt. Kerülő úton visszasár.tikól a tér végében álló ház kapuja alá. Óvatosan kiles a térre. A sárga ház előtt mór nyugalom van. A térnek arra a pontjára is jól rálát, ahol a csomagját hagyta. A csomag már nincs ott. Megijedt, összeszorul a torka. Most mit tegyen? Eredetileg a postára indult. A csomagon rajta volt a címe. Mint feladó. Áll a félhomályos kopu alatt. A térde sajog, vérzik. A zsebkendő a bokájára csúszott...