Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-11-14 / 46. szám

Senki sem tudta, hogy Anna Filippovna hány éves. Még a tisztes öre­gek is azt mondták, hogy Anna Filippovnát már az ő ifjú­korukban is nagyanyónak szólí­tották. Leikükön szárad ez az állítás, de az már igaz, nehezen hiszi el az ember fia, hogy Anna Filippovna öreg, hisz szaporán szedi a hatalmas kalucsniba búj­tatott lábát, könnyedén viszi a két, vízzel teli vödröt. Sohasem láthatta őt senki lassan, öregesen lépdelni. Ha pedig a szomszédok így kiáltottak utána: „Ej, Filip­povna, mindig rohansz, ülj le egy kicsit, pihenj!” — égre emelte aszott kezeit és így felelt: „Majd ott pihenek. Nem sok van már hátra.” Rengeteg dolga akadt. Az egész utca együttérzően só­hajtott, ha az ablakok előtt el­ment Anna Filippovna könnyű­vérű unokája, Verka. — Van ennek a lánynak lelke? Halálra gyötri az öregasszonyt Idehozza a gyereket, aztán el­illan, az öreg meg üljön és daj­kálja. És még neki áll feljebb! Az anyó a nyugdíjából látja el a kicsit, őneki meg eszébe sincs, JURIJ PAHOTYIN hogy köszönetét mondjon, vagy hogy valami ajándékkal meglep­je. Micsoda dolog ez! Anna Filippovna tudott a szó­beszédről, de nem törődött vele. — Miket fecsegnek! Honnan tud­ják? Fiatalka,'megtévedt, de szó­rakoznia csak kell, a gyerekkel meg sehova sem mehet. Úgyis magam vagyok, neki meg el keil rendeznie az életét, hisz telnek az évek. Megköszöni vagy sem, kinek mi köze hozzá? Ki tudhat­ja, nem halmozott-e el ajándék­kal. Ám az utca azért utca, hogy mindent tudjon. Semmit sem le­het elrejteni a szeme elől. — Még hogy elhalmozott! — néztek rá mosolyogva az embe­rek. — Negyven éve ugyanabban a ruhában szaladgálsz. így ment ez majd két évig. Mikor Verka férjhez ment, min­denki megkönnyebbülten léleg­zett fel, de nem sok időre. Fel sem ocsúdott az öregasszony, s máris minden estéjét újból a dédunokája mellett töltötte. Az utcában híre terjedt: „Verka fér­je gyakran felönt a garatra.” ősszel Verka a gyerekekkel a tengerpartra utazott. Kis idő múl­va Anna Filippovna csomagot kapott. A nagy öreg ollóval fel­bontotta, és csomagolópapírba göngyölt szép bolyhos kendőt ta­lált benne. A feladó Verka volt, de sem pár sor írás, sem levél nem érkezett tőle. Mikor az utcá­ban híre terjedt a csomagnak, a szomszéd öregasszonyok elmen­tek Anna Filippovnához. Meg­csodálták az ajándékot: — Lám csak, Verka hogy megbecsüli. Mégsem olyan rossz lány! Hogy nem jött levél, arra a nehézkes beszédű, jólelkű Marja Matvejevna könnyen magyará­zatot talált — Azt nevezik a fia­talok meglepetésnek, ha nincs levél. így nagyobb az öröm. Vi­seld, Anna Filippovna, és ör­vendj. Kigyönyörködték, kibeszélget­ték magukat, majd szétszéledtek a szomszédasszonyok. Anna Filippovna a mennyek­ben érezte magát. Bár meglehe­tősen meleg szeptember volt, esténként vállára vetette a ken­dőt s az utcára ment. Ha meg­szólították, most szívesen meg­állt, beszélt erről-arról, aztán — ahogy ő vélte — észrevétlenül Verkára, az ajándékra terelte a szót. — Drága ajándék, nem is tu­dom, szinte kellemetlen. — Ugyan — mondogatták ne­ki — ennél különb ajándékot is megérdemelsz. Október elején Verka a nagy­mama háza felé ment. A kis­­padon üldögélő öregek vissza­köszöntek neki. Verka megdöb­bent. — Hogyhogy egyszerre fogad­ják a köszönésemet? — kérdezte, ahogy belépett az öregasszony­hoz. — Igen, hisz tisztelnek. — Hirtelen tisztelni kezdtek ... A csomagot megkaptad? — Meg, meg ... — Tudod, kényelmetlen volt ott bajlódni vele, haza meg nem akartam küldeni. A férjecském még elitta volna. Gondoltam, nálad jó helyen lesz. — Szóval, te ... Igen, igen, persze ... Én vén bolond! Verka csodálkozva nézett rá. — Mi van veled nagyanyó? — Semmi, semmi, csak úgy mondtam. Sietve behozta és gondosan le­tette a kendőt az asztalra. Verka felkapta s az ajtóból visszaszólt: — Holnap elhozom a kicsit. Hadd futkározzon. Mi meg el­­ugrunk a moziba. — Hozd csak. Másnap este Anna Filippovna dédunokája kezét fogva lassan ballagott az utcán. Fáradtan von­szolta a lábait, fázósan burko­­lódzott régi kendőjébe. És. mindenki ráébredt, hogy Anna Filippovna valóban nagyon öreg, és mindenki elhitte, hogy már akkor is nagyanyónak szó­lították, mikor a mai öregek még ifjak voltak. MEGLEPETÉS EWA LIPSKA Élők Napja Élők napjón a halottak eljönnek sírjainkhoz — neonfényt gyújtanak és a sokemeletes és központifűtéses ház-sírok tetejére antennák krizantémjait ültetik. Aztán a liftbe szállnak és visszatérnek mindennapi munkájukhoz: a halálba. □ □□ Ha az öregségről beszélgetünk szavak csecsemői születnek nyelvemen. Ha a szerelemről beszélgetünk ó, ha a szerelemről beszélgetünk — Ha a fuldoklóról beszélgetünk vizet veszek a számba. □ □□ Nem mentett meg engem az áradás holott már a vízmélyen feküdtem. Nem mentett meg engem a tűzvész holott a tűzben égtem sok éven át. Nem szerettek meg engem a katasztrófák holott sorra gázoltak el a vonatok és autók. Nem tnentettek meg engem a repülőgépek amelyek velem robbantak fel a levegőben. Nagy városok falai zuhantak rám, Nem mentettek meg engem a mérges gombák és a kivégző osztagok pontos lövései sem. Nem mentett meg engem a világvége mivelhogy nem volt ideje rá. Semmi sem mentett meg engem. ÉLEK. TÓTH LÁSZLÓ fordítósai Varga Lajos illusztrációja Fordította: PETRÁK MÁRTA

Next

/
Thumbnails
Contents