Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-11-14 / 46. szám

Amikor Terry megszületett, az orvos azt mondta az édesanyjának: „Felejtse el a gyermekét. Gondolja, hogy már meghalt."

A tanács nem volt olyan szívtelen, amilyennek hangzik. Az újszülöttnek nem volt sem karja, sem lába, sem arccsontja, bal szeme kilógott deformált koponyájából, súlyos agyi károsodást tételeztek fel róla. Újabb Contergan-bébi, akinek az orvosok semmi életben maradási esélyt nem adtak. (

Az anya követte az orvos tanácsát. De a gyermek életben maradt. Kilógó szemét leoperálták, aztán a súlyosan testi fogyatékos gyermekek otthonába került. Úgy látszott, eldőlt a sorsa: valamelyik állami intézményben fog meghalni.

De hat év múlva váratlan fordulatot vett a sorsa. Leonard Wiles teherautósoför és felesége. Hazel lépett be a nyomorék gyermek életébe.

A Wiles házaspár szegény volt, mint a templom egere. Amikor megismerkedtek, már nem sok illú-A boldogtalan Terry

boldog élete

ziót tápláltak az életről. Hazel mindaddig csak a nyomort ismerte. Apátián, anyátlan árvaként gyermekotthonokban nőtt fel.

Len első házassága is zsákutcába jutott. A férfi súlyosan megsebesült a háborúban, és sohasem épült fel egészen.

Amikor összetalálkoztak, először tudták meg, mi a szeretet és a boldogság. És a két meglett korú ember váratlan boldogsága változtatta meg Terry életét.

Leonard és Hazel Wiles egy ismerősüktől hallottak a kisfiúról. Len elhatározta, hogy felkeresi.

— Előkészítettek, mégis megrémített a látvány - vallotta be később.

Mégsem hagyta magára a tehe-* tetlen, formátlan kis emberpalántát. Beültette teherautójába, és kocsikázni vitte. A gyerek annyira örült, olyan vidáman és okosan beszélgeGRENDEL ÁGOTA

Szabalytalan Htinaplo i.

tett, hogy Len Wiles meg is feledkezett a kisfiú szörnyű nyomorékságáról.

Hat hónapig tartott, míg rávette feleségét, Házéit, hogy látogassa meg ő is a kisfiút.

Leonard közben minden szabad idejét azzal töltötte, hogy Terrynek eszközöket barkácsoljon, amelyek segítségével könnyebben ehet, ihat, játszhat.

Tolószéket szerkesztett, amelynek ülése hidraulikusan emelhető és süllyeszhetö.

Ez a kitartó szeretet Házéit is meglágyította. Elkísérte férjét a kisfiúhoz. A közös látogatásokat hoszszú együttlétek követték: Terry Wileséknél töltötte a hétvégeket, a szünidőket. Végül pedig állandó otthonra talált a Wiles házaspár házacskájában.

Terry lassacskán megértette, hogy szörnyű nyomoréksága nem isten büntetése, de végtagjai sohasem fognak kinőni, ahogyan az otthonban egy ápolónő ígérte neki. El kell fogadnia tökéletlen testét, mint végleges tényt.

Len és Hazel kiharcolta, hogy kis védencük normális gyermekek között nevelkedjen. És Terry bebizonyította: a súlyos testi fogyatékos gyermek is képes normális iskolában tanulni és lépést tartani egészséges társaival.

Leonard közben új „szuperkocsit" barkácsolt, motoros tolókocsit. Amikor elkészült, megkérte a helyi újságot, közölje Terry fényképét az új tolókocsiban. Erre azért volt szükség, mert az akkor kilencéves Terry sokat szenvedett a járókelők kiváncsi pillantásaitól. Miután az újság és a televízió közölte a fényképét, nevelőszülei azt mondhatták neki: az emberek csak azért bámulják, mert látták a képet az újságban vagy a képernyőn.

A képnek más hatása is volt. A gyámhatóságok elintézték, hogy a Contergant gyártó cég kifizesse a kártérítést a házaspárnak.

Terry most lesz 18 éves. Okos, magabiztos és megvan az a bámulatos képessége, hogy a láttára elfogultan viselkedő emberek zavarát feloldja. Kereskedelmi iskolába jár. Többek között gép-' és gyorsírást tanul. Kitünően sakkozik, és buzgón festeget.

Hogyan csinálja mindezt, mikor nincs sem karja, sem lába? Terry törzsén a lábak helyén két „uszony" van, félig kézhez, félig lábfejhez hasonlító ötujjas képződmények, amelyekkel bámulatosan ügyesen bánik. Az ajtókat és szekrényeket a szájával nyitja ki. Olvasni leginkább a földön fekve szeret. És két év óta már segítség nélkül fel tud ülni. Hazel és Len segítségével tiz évig fáradhatatlanul gyakorolta a felülést.

Március óta egész Anglia ismeri a Wiles család örömeit és bánatait. A televízió dokumentumfilmet készített a család életéről. Len és Hazel szerepét színészek alakították; Terry maga játszotta önmagát.

A film megrenditően tanúsítja, hogy a legkeservesebb körülmények között is lehet örömet és boldogságot találni, ha elég kitartó az ember.

PRÁGA üdvözli BRATISLAVÁT.

Az 1. számú összejövetel: 1979. augusztus 19., a Bohoushoz címzett vendéglőben.

Jelenlevők lásd a felvételt.

Hiányzók: az ..árulók“ (egy felmentve).

Hát itt ülünk a Piaristáknál, egyelőre mint három grácia.

Szia: Luda.

— Miért nem utaztál Prága-anyácskába? Szevasz: Hanka.

Mit csinál Zsuzsi? Vlasta.

Megszerkesztetted már legalább az eN-Ö-t? Jardo.

A borítékból előkerülő fényképnek megörültem: rendes tagok, nem feledkeztek meg rólam, nem sértődtek meg, hogy első találkozásunkra nem utaztam Prágába (munkahelyi gondok, család stb. stb.). Előtte naponta a körtelefonok: jössz, nem, miért, mikor, ki jön, ki nem, miért? A fénykép. Központi szereplő volt Moszkvában egy hónapon át.

(Egy hónap borzasztó hosszú lehet. Elmenni nehéz. Amikor eldőlt, hogy megyek, nagy kalandnak fogtam föl, mi az nekem, egy hónap. Aztán: július 1-én indulnak Prágából 15.45- kor, 28-án jönne vissza, 14.35-kor. Az utazás, a készülődés, az egyre közeledő időpont sziklaként nehezedtek rám. Az utolsó napok elviselhetetlensége: még három, kettő, már csak ez az egy. Mindent elcsomagoltam? A gyerek képei, - hova tűntek, hiszen ide tettem?! Egy kép maradt meg — bennem: Zsuzsa lányom apjával egyre zsugorodik: — A mama Moszkvába repül! — Aztán ne bőgj!)

— A lányom, a fiam, a családom. — Mutogatta egymásnak magyar, cseh, német, mongol, szlovák, bolgár, lengyel — férj, feleség, anya, apa. Korra, nemre, nemzetiségre való tekintet nélkül. A bábeli nyelvzavar nem, képezett akadályt. Nagyszerű eszperantót alapítottunk, amelynek alapja egyformán volt a magyar, a szlovák, a mongol, a német, a cseh, a lengyel és a bolgár nyelv. A közös alap természetesen az orosz volt, de anyanyelvéhez — ha másban nem, legalább a hangsúly, egy-egy becsúszott szó, a mondatszerkesztés megtartásával — mindenki ragaszkodott, egyre erősebben, a napok múlásával egyenes arányban.

Vlagyimirban történt, az Izvesztyija

) . fogadásán. Dana, prágai szobatársnőm szóba elegyedett budapesti kollégánkkal, Lászlóval. Egyre jobban belebonyolódtak a társalgásba, engem hívtak segítségül, tolmácsnak. — Arról van' szó — magyaráztam Danának, de ő nagyon furcsán nézett rám. — Mi van? — Csak az, hogy nem érti — veregette meg vállam László —, nem veszed észre, hogy magyarra fordítod a magyar szöveget a cseh lánynak?

— Nem vettem észre. Három hét nyelvi zűrzavara zsongott a fejemben. Anyanyelvemben kerestem menedéket. (A szemináriumokon gyakran tolmácsoltam a csoportvezető kérdéseit magyarországi társaimnak, ezt a fajtáját a hídszerepnek megszoktam. Talán ez is közrejátszott Vlagyimirban.)

Az első napokban Moszkva ijesztőnek tűnt számunkra. A repülőtér forgataga, az ember- és csomaghegyek, az egyórás út Seremetyevóból a Turiszt szállóig. Hatalmas volt, beláthatatlan, kiismerhetetlen. Később térképet vettünk, s biztonságosan mozogtunk. Sőt egy eltévedt puskinovi lakost fölényesen igazítottunk útba. Kitapasztaltuk a leggyorsabb metróösszeköttetéseket, a trolijáratokat, az utakat. Tudtuk, hogy a hídnál, ha nem óhajtunk valaki karjaiba zuhanni, erősebben kell kapaszkodnunk, mert nagyot lódít rajtunk a busz. Mi, a kisváros forgalmához szokott “vidékiek” csodáltuk a moszkvaiakat: hogyan lehet metrón, villamoson, buszmegállónál, mozgólépcsőn olvasni, amikor mindenki siet, nyáron a turistákkal telezsúfolt városban tolakodnak az emberek. Aztán megszoktuk ezt is. A Gorkij utcai aluljáróban otthoni újságokat, folyóiratokat vásároltunk. Olvastuk a Népszabadságot, az Űj Tükört, a Képes Sportot, a Rudé Právot, a Magyar Nemzetet — mindent, .ami otthonról tudósított — vacsoráért sorban állva a menzán, metróra várva és a metrón robogva. Nem lehetett nem olvasni ott, ahol mindennapi kenyere a könyv gyereknek, diáknak, munkából hazautazó, munkába induló embernek. Olcsó is, mint a kenyér. És ezer-ízű, zamatú, mint a kenyér.

Természetesen itthonról is vittem egy halom könyvet: testőrnek József Attilát és Pilinszky Jánost, hozzájuk kisregényeket, novellásköteteket, mert

— úgy gondoltam — ugyan mivel mással töltheti estéit egy hónapon kérész-