Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-01-31 / 5. szám
[МоТГйЁШРСШВз a ©@[P оОсшпсви L__ си 'öS чф > гш4-1 о•J N 1/1 <tJ t—(N Йои Harminc évvel ezelőtt szántotta az első közös barázdákat az eke. Három évtizeddel ezelőtt alakultak meg az első szövetkezetek. Most, amikor emlékezésre késztet a jubileum, furcsa kavargásban tűnnek fel bennem emlékek és képek. Mi az, ami az idő ritkuló rostájában ennyi év után is fennmarad, hogy elszorítsa az ember torkát: Vajon van-e hiteles és pontos mérce, amely szemléltetni képes, mennyit változott harminc év alatt a falu, a falut építő ember? Szüléink nemzedéke, amely megélt két világháborút, átlépett a régi társadalom mezsgyéjén. És ősöktől tanult mozdulatokkal közös barázdába kezdte szórni a magot, istállójából fürdőszobát épített, szekerével a szövetkezet lucernáját hordta kazalba. Hektárhozam, munkaegység, agronómus, zootechnikus, csoportvezető. Máig sem tanulták meg még anyanyelvükön az új fogalmakat, habár tartalmukat pontosan ismerik. Hányszor csúszott ki kezükből a ceruza, amíg a napi teljesítményt számítgatták! Nem csoda, földhöz, kapához szokott. Az elnök mondta, az ellenőrző bizottság elrendelte — mi az enyém és mi a közös?... Solohov könyvén föllelkesülten azt hittem, én pontosan tudom. Sürgettem is apámat, lépjen már be 6 is. És amikor egyetlen tehenünket kivezette a kapun, én is sírva fakadtam. Megnyugodtam, amikor — néhány hét múlva — titokban takarmányt vitt a „tehenünknek“. így tettek akkor többen is. Még a kapákat is elvitte, amikbe maga faragta a nyelet. A későbbi években történt már, amikor nagybátyám — most is a szövetkezet fejője — szégyenkezve, igazolást várva mesélte:' Nem adtak elég tejet a tehenek, hát éjjel — hogy senki se tudja, kihajtotta őket legelni. Iskolásként sokáig mi segítettünk irtani a gazt a répából, kukoricából. És ott, a végtelennek látszó sorok előtt értettem meg valamit az emberek gondterheltségéből, húzódozásából, töprengéseiből. Olyasmit érezhették, mint mi, gyerekek a fejünkig érő gyomot méregetve: Vajon sikerül megbirkózni vele? A végére érünk-e egyáltalán? De nem szóltunk, belevágtuk a kapát a földbe, rángattuk a gazt. És amikor visszanéztünk, bátrabban álltunk a következő sorba. Az első üdülésre is a szövetkezet küldött bennünket, a tagok gyerekeit. Akkor láttuk először a Magas Tátrát. Ma már az autós országjárás korában hitelesítést igénylő az ilyen állítás, vagy megmosolyogtató „régimódiság“. De akkor még nem kevés volt az olyan ember, aki nem akart, vagy nem mert a falu határán túlra menni. Hiába kapta jutalomként a gyógykezelést, az üdülési beutalót, otthon maradt! Merthogy ő nem megy idegenbe. Aztán már csak a nyári szünidő, a hétvégi hazautazások, szüléink stipediumigénylésre jegyzett jövedelme jelezte: egyre jobb és több a termés. Gazdagabb a szövetkezet, elégedettebb a tagság. Azok is hazaszállingóztak, akik az első esztendőkben nem reméltek megélhetést a szövetkezetben. A tarló sem ért térdig, mint kezdetben, kevesebb volt az összegyűjthető kalász, több a munkaegység. Már nem a diákok tettek szívességet, ha brigádra jelentkeztek — a szövetkezet, ha fölvette őket. Kezdő újságíró koromban már tízévesek voltak az első szövetkezetek, de még mindig sok volt a földjéhezlovához ragaszkodó. Annak a peredi (Tesedíkovo) háznak a gazdája is biztosan nyugdíjas már, ahová be sem akartak engedni, mert ők aztán nem hagyják „megagitálni“ magukat! Amíg ők libát hizlalhatnak, nekik nem kell a szövetkezet. Pedig már voltak vonzó érveink — a gyakorlatból. A leleszi (Leles), a pólyányi (Polany), a bolyi (Bői) szövetkezet, amelyek alapítóira büszke volt nemcsak Bodrogköz, hanem az egész ország. A hatvanas évek elején a szövetkezet vezetőségében dolgozó, szakiskolába járó asszonyokról írtunk. Több volt a gép, mint a géphez értő férfi — traktorra, kombájnra ültek az asszonyok. Már biztosan nagymamák. Unokájuk — ha a faluban maradt a szülők generációja — a személygépkocsi kormányánál kamatoztatja nagymama tapasztalatait, ök már nem tudják felmérni, milyen bátorság kellett hozzá, hogy a fejkendős, sok helyütt széles-ráncos szoknyás asszonyok ló és tehén helyett géppel szántsanak. Földművesasszonyok téli iskolája: szakelőadásokon figyelni egésznapos mezei munka után. Hányszor leragadt a szemük, pedig hogyan igyekeztek! Fehérjék, takarmánykeverék, zsírtartalom, búzafajták, a fejőgép szerkezete ... bonyolult és izgalmas lett a világ, a barna hantokra nem lehetett úgy nézni, mint addig. Vetésforgó, talajszerkezet. Mindez ott volt már agyukban, ha szívük ugyanúgy kötődött is hozzá, a felelősség, amely a tudással árasztotta el, sokszor késztette nyugtalan dobogásra. Az éjfélig tartó gyűlések füstjevitája. Zárszámadás-virtusos kedve, tervkészítések felelőssége: melyik dűlőbe mi kerüljön, búza, árpa, kukorica? Jó lenne emlékezésemhez tanúnak hívni azokat, akik már akkor, a kezdet kezdetén tudták, miért csinálják? Akik hosszú estéken keresztül győzték szóval — türelemmel néha kevésbé — a bizalmatlankodókat, a tétovázókat. Akiknek az egészségük, az életük égett a hajnalig tartó vitákban, a hóban-esőben, éjszaka és hajnalban motorkerékpáron töltött határjárásban. Akik nem tudták, mikor van szombat és vasárnap, akik csak alva látták a gyereküket, akiket hiába várt a tűzhely sarkán a vacsora. Még méltó búcsúzással sem mindig mondhattunk nekik köszönetét.. Akkor sem, ha más került a helyükbe: Nem volt ilyesmire idő. Sem akkor, ha kidőltek a sorból. Sután formálódtak szavakba az érzések. De talán éppen ezért igyekeztek méltók maradni elképzeléseikhez, igényeikhez a munkájukat folytatók. Sokan megrokkantak, megfáradtak már. Remélem csak, hogy az ünnepi gyűlésre nem felejtik el meghívni őket akkor sem, ha azóta a régi] néhány száz hektárnyi szövetkezet több falu határából egyesített, sok ezer hektáros gazdasággá fejlődött, s ha egyazon szövetkezet minden tagja már nem is ismeri, süvegeli meg egymást. Megértük, hogy neonlámpák világítanak végig a falun. Azon az érhegyi úton, amelyiken gyerekkoromban télen nem lehetett végigmenni, mert a sárban maradt a gumicsizmám, aszfalton gurulnak a kocsi kerekei, s hóeke takarítja, amikor északról megindul a széllel a hó. De ki is gyalogolna manapság a falu egyik végéről a másikra? Emeletes házak épültek, villanyfény és vízvezeték. Nemcsak a házakban, a korszerű szövetkezeti telepeken is. De egy nagy gazdaság elnöke mesélte, hogy amikor egy vihar következtében elromlott a villanyvezeték, alig akadt, aki kézzel fejjen, s néhány éve? A padláson rozsdásodtak a fejőgépek. Ma már nyáron is elmehet egy-egy buszra való szövetkezeti tag kirándulni — nem az egész falu ügye az aratás. S abban sincs semmi különös, hogy a kertészetben dolgozó lányok gumikesztyűben gyomlálnak, palántáznak. De ha idáig ér az ember, szívesen kezdené el sorolni, hogy van azért még, amin változtatni kéne. Például az ellentmondás a képben, amikor kapálni indul a tagság. A különféle márkájú személykocsik megállnak egy-egy kimért parcella mellett, kiemelik belőlük a kapákat — és mennek ugyanúgy görnyedni a répa, a kukorica fölé, mint húsz, harminc éve. A jövőbe nézni lesz még időnk. Most a soron nézzünk vissza, amelyet lépésről-lépésre megműveltünk, amelynek az elejét már alig látjuk. És köszöntsük azokat az embereket, akik elsőként álltak oda, hogy összeszántsák a barázdákat, hogy megmutassák, érdemes mögéjük állni, ha kemény volt is a föld, amelyikbe a kapájukat ттЛ rvt f\lr vagtaxv. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET WOl 3
