Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-10-17 / 42. szám
DÉNES ZSÓFIA imíirf! iíkmá ********* 28. A nagy távolságokon át nem látták egymást, de mintha kéz a kézben beszéltek volna össze. A híres kapitányok, rettenthetetlen tigrisek bárányként megadták magukat Leopoldnak, és mivel bosszút libegtek a hitszegő török ellen, Caraffánok ajánlották fel szolgálatukat. Mercy császári tábornoknak segédkeztek, és megvívták ők a töröktől a németeknek Szolnokot, Szavast, Aradot. A közvitézség, hajdúk, bocskorosok, tűzön-vízen át követték őket. Bosszút akart itt mindenki! Szemet szemért! Gyerünk a török ellen! És megindultak a bujdosók, hogy a vitézlő rend és a kapitányok szembefordulása a törökkel országos büntető hadjárattá legyen. A kuruc várak, Rákóczi—Thökölyvárak, udvamépe pedig szétoszlott. A mogyarügy külön vált a törökügytől. Az atnámé ellenére, királlyá koronázása ellenére elvitték Thökölyt vasra verten, mocskos szekéren Nándorfehérvárra a szerdárhoz! Mi lesz ebből! Kivégzés? Lesz-é? Nem lesz-é? No, megállj, hitvány kutya! Egyedül Fajgel Péter nem értette a szót. Ó nem akart Kassa várában még a török hitszegésért sem labanccá vedleni! De amikor Petrőczy István — Thököly unokabátyja — és Petneházy Dávid kapitány volt kuruc hadai zárták körül a várat akkor megenyhült. A hidakat leengedte, a kapukat megnyittatta. Fajgel átadta Kassát Fajgel, akinek ellenállására oly büszke volt Thököly. Még csak két ősi Rákóczi-fészek, Regéc és Patak állt ellen. A két csodálatos vár, melyet hosszú időn át a Rákócziak szeretete gondozott. Regéc várőrsége — Szirmay Miklós kapitánysága alatt - végre is csak úgy hajlott kapitulációra, hogy a legfőbb pontokban gondoskodás történik Zrínyi Ilonáról és a Rákóczi-árvákról. A várőrség a kapituláció pontjait így foglalta össze: „Kegyelmes Asszonyunk, Méltóságos Zrínyi Ilona Önagysága, Kegyelmes Kisurunk, Rákóczi Ferenc Önagysága, Kegyelmes Kisasszonyunk, Rákóczi Juliánná Kisasszony önagyságának: legyen grácia! Regéc vára minden hozzá tartozó jószágaival tartassák az árvák őnagyságok számára, és a jószágnak mindennémű jövedelme az regéci őnagyságok tiszteitől 'hajtassák bé a hegyaljai szürettel együtt, letévén, az nemes Kamara (császári kamara) mindennemű pretenzióját rula ... Regéc várába császári őrség helyeztessék, az váron kívül peniglen egész jószágaival együtt Kegyelmes Asszonyunk, Kegyelmes Kisurunk, Kisasszonyunk önagysága dispoziciója tegyen tiszteket, szolgákat, az kiket Önagyságok akarnak... Az ágyúk, lőszerek, hadifelszerelések mind, mint Regéc várához tartozók, továbbra is itt meghagyhassanak . .. Kinek-kinek Regéc váróban, kik itt vagyunk, elbúcsúzván annak idején Kegyelmes Asszonyunktól, Kegyelmes Kisurunktól, Kisasszonyunktól: szabad légyen magok jószágaiban menniük..." Patak után november késő napjaiban még Ungváf kapitulált. Nehéz szívvel ez a helyőrség is. De úgy látta, nem tehet másként. Thököly Imre soha nem szabadul, nem jön vissza a kurucok élére. Éppen csak Munkács állt. Munkács, hol Ilona székelt. A nagyasszonynak a hírt, hogy minden elveszett, és hogy Thököly a török álnokságból ki nem szabadul többé, Petneházy Dávid uram vitte meg. — Nagyasszonyom, ne értse gonosz intenciónak — lihegte a kapitány —, hogy én is átóllottam a török ellen minden kuruc hadammal ... De nem lehet ezt a hitszegést, kegyelmes urunk törbecsalását bosszú lation tűrni! — Kétélű kard, amit kegyelmetek forgatnak — felelte keserű szájjal Zrínyi Ilona -, a törököt sújtja, de a labancot szolgálja, és ezért sújtja magyar hazánkat is! Egyenes tartással, amilyen csak az övé volt, hangosan, tisztán ejtette a szót: — Munkács nem áll át! Petneházy csak nézte tágra nyűt szemmel a büszke arcot. — Nagyasszonyom, mi lesz akkor a Rákóczi-árvákkal, mi lesz kegyelmeddel? Caprara vérszomjas. A császári hadak erősek. A törököt csak gyűlölni lehet Thököly elfcgatása után, még jobban, mint a Habsburg császárt! Egy fokkal erősebben! Hej, hej, a török hadvezetőknek Magyarország újabban vészes helynek bizonyul! Ibrahim-Sejtán basa nándorfehérvári szerdár elődjét balkezes politikájáért kivégeztette a hatalmas szultán. Karó Musztafát a Bécs alatt szenvedett vereségért s a Dunántúl elvesztéséért a szultán hazarendelte, és a jaaicsárság szeme láttára nyílt mezőn megfojtotta. Thököly Imre váradi elfogatásáérí és vasra veretéséért pedig most Ibrahim szerdár lakói életével. Pusztuljon az a hitvány kutya, kinek oly rövid ész lakik tökkobakjában, hogy nem fogta fel, mi következik abból, ha n kuruc vezért a váradi basával tőrbe rsalatja és elfogatja. Ebből az esztelen balfogásból következett, hogy nagy hirtelen elveszett az egész Felvidék is a Részekkel, és hogy a kurucság, mint dühödt farkascsorda a labanc seregek elöljáró csapatja lett. Thököly Imre valamennyi kapitánya és hadnagya véres kardot tart szájában, mikor Thököly kurucait és hajdúit rohamra vezeti. Akik tegnap még Jézus nevével feleltek a janicsárok Allah-ordítására, ma Thököly nevét dübörgik vissza, és soha még oly veszettül nem verekedtek, mint most. Ezért esett le vérmocskos vederbe Ibrahim szerdár feje, de ezért szabadul fel egykettőre Thököly Imre a nándorfehérvári táborban. Ilonának volt újból igaza. Az ő tisztán látó esze, az ő igaz ügyben bízó szíve sejtette egyedül meg helyesen az elkövetkezendőket: „Uram megszabadul... Előbb, mintsem hinnénk." Legelsőnek őhozzá futott be Munkácsra a tajtékos futár. Thököly szabad! Vadonatúj aranyhímes dolmányt, nyusztprémes kaftánt, remekmívű szablyát és karabélyt, súlyos erszényeket kapott az új szerdáitól. A régi ceremóniák a török hadvezető sátrában megismétlődtek, hogy Thököly Imre személyén, nevén és fényén esett csorbát kiköszörüljék. Mit sem jelentő ceremóniák, kétségkívül, melyek alatt hitszegés és ámítás lappang - törökáfium-étetés —, de amelyek e pillanatban mégis azt jelentik, hogy Thököly életét, biztonságát megmentette a kuruc nép, amely szörnyű vérontással felelt a vezérén esett sérelemre. Ilona fellélegzett. Kezében tartotta Thököly levelét. A kuruc vitézeknek köszönheti. VÁRVÉDÖ ASSZONY Éppen csak későn jött a török észbekapása. Mire Nándorfehérvárott lezajlott Thököly jogaiba való visszahelyezése, a hitszegő portát egyetlen kuruc vár kivételével minden és mindenki cserbenhagyta. Ez a kivétel Munkács volt, ahol Zrínyi Ilona élt. Mintha mi sem változott volna körülöttük, ott minden ember a kuruc nótát fújta. Ilona tisztában volt . azzal, hogy Munkács ellenállásra jól felszerelt vár. A helyreállító ' munkálatokat, amelyeket Thököly megkezdett, az ő eltávozása után Ilona folytatta. Igyekezett, hogy minden hadi dologban előrelátó és éber legyen. Miként egész életén át, mostanában azonban különös jelentőséggel támadtak föl benne Zrínyi Miklós bán hon- és várvédelmet tanító, tapasztalatra épült szavai. Annál is inkább forgatta ezeket most fejében Ilona, mivelhogy Thökölyt — a hadigyakorlat emberét — ebben a válságos órában a sors elszakította tőle. Mert Zrínyi Miklós dicső életének, példaadásánok emléke örök útitársként kísérte Ilonát. Eszébe jutott hős nagybátyja, a költő Zrínyi alapvető tanácsa hadba indulás előtt: Mivel minden dolgoknak lelke a rend, a hadban is, kiben az egész haza java, sok ezer lélek megmaradása áll, az legszükségesebb. Ezt a rendet teszik pedig jó haditisztek és törvények. Jó haditisztek... Úgy látja Ilona, a Thököly-'hű Radics András várkapitány kezében jó helyen van a parancsnoki védelem. Kiváló konzuliárusa néki peniglen Absolon Dániel uram, a fejedelem kancellárja, akit Ilona ugyan nem szívelhet, de aki a protestánsügy valóban buzgó zászlóvivője, és így a Thökölyvár védelmének is csak jó tanácsokat adhat, tételezi fel Ilona. Elvégre ez a fontos, nem pedig az ő ellenszenve. A kisebb tisztségek is mind ebből a szempontból nyugszanak hűséges kezekben. A kurucügy lelkes hívei kezében. Ilona szeme végigfut várvédő helyőrsége létszámán és beosztása listáján. Bizony, van a várnak a négyezer főnyire emelt lovas és gyalogos vitézeken kívül elégséges várépítője és erősségjavítója, pattantyúsa, vagyis tüzére, azután művese, kiket a franciák pioniers-nak, úttörőnek hívnak, és e név alatt a kovácsokat, ácsokat, lakatosokát, ásókat és bányászokat értik. Ezek a serény kezek mind együttesen szükségesek a sikeres várvédelemhez - így tudta Ilona Miklós bán „Tábori kis tractái"-ból. Ezek a szolgálóemberek egytől egyig a sikeres várvédelem segítőtársai, akiknek nemcsak pontos fizetés jár, de úgyszintén ruházkodás és élelem -tanácsolta Zrínyi Miklós — mégpedig a mindennapi kenyéren kívül minden esztendei köntös és csizma. {folytatjuk) pl barackfák már régen elviig rágzoltak, s a búzából alig látszottak ki a totyogó var- H jak, amikor — egy este — apám megállt az újságforgatásban, s azt mondta: — Ezt meg lehetne próbálni... a gyerekekkel... Aggódva néztem fel, mert ezek a próbálgatások nem jelentettek eddig semmi jót. — Mit? — kérdezte anyám, de a hangjában már ellenkezés volt, mert végül is neki kellett a felhőket eloszlatni nyolcéves fejem fölül, és kimenteni a csődből, amibe az atyai próbák taszítottak. Apám kisimította az újságot, és megköszörülte a torkát: — „Graz környéki család szívesen adná cserébe egy évre nyolcéves fiát magyar családhoz hasonló korú fiúért. Ajánlatokat kérünk „Nyelvtanulás” jeligére a szerkesztőségbe.” Elpirultam, mert mindketten rám néztek, és ez a hirdetés nem is hangzott olyan borzasztóan. Utazás ... meg minden. — Na? Anyám simított egyet kötényén. — Azt hiszem ... — Ebben a korban ragad a nyelv, mint kutyára a bojtorján — mondta apám —. és nagy dolog lenne mégis... — Az igaz — tétovázott anyám, és hozzám fordult —, lenne kedved? — Igen! — rebegtem egy kis fenntartással. — Okosan — lobogtatta meg apám az újságot —, szeretem hogy érzed, milyen fontos a nyelv.. Erre már nem mondtam semmit, mert csapongó gondolataim között városok jelentek meg, idegen tájak, havas tetejű hegyek, bőrnadrágos gyerekek... de a nyelv ... a tanulás ... nem, erről szó sem volt, hiszen az úgyis ragad rám, mint a bojtorján ... Ezzel is aludtam el, és álmodtam aztán csodálatos városokról, hegyekről, melyeknek lejtőjén úgy legeltek tehenek, mint a csokoládé reklámpapírján; még az a menykő nagy sas is ott volt, szelíd lebegéssel, mintha a kisborjúkat őrizte volna. Nagyanyám csak hajnalban értesült jeles unokája sorsfordulá-
