Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-10-17 / 42. szám
sáról, és legszebb álmomból azzal ébresztett, hogy: — Guten Morgen, Mein Kind ... — Mi? — néztem rá bambán, mert — majdnem elfelejtettem — az álombéli osztrák gyerekek is mind magyarul beszéltek, de ez fel sem tűnt. Az azonban feltűnt, hogy az ágy elé oda voltak készítve a cipőim. — Vasárnap van, nagymama? — néztem a cipőkre... — Nem járhatsz mezítláb — mondta öreganyám —, aki Lindenthal ba megy, nem jár mezítláb ... ott senki sem jár mezítláb. Ezen elgondolkoztam; ez a Lindenthal azonban olyan szépen hangzott, hogy felhúztam a cipőket, s elhatároztam, hogy az odavaló ifjúságot felvilágosítom a mezítlábjárás csodálatos előnyeiről. A cipőket pedig Deres Ladáknál úgyis levetem ... Laci kissé csodálkozva nézett rám, amint a pitvaron végigkopogtam. — Lindenthalba megyek — mondtam szerényen. — Cipőben ? Feltöri a lábad ... — Vonaton ... Ausztriába ... de nem most... most levetem, tedd be a kamrába. Laci enyhe tisztelettel tette el cipőimet, amelyek esetleg velem jönnek Ausztriába, aztán nem törődtünk többet az egész üggyel, mert a Cöndébe mentünk, ahol két ígéretes gilicefészek volt, és gombázni is lehetett. A hír azonban elterjedt a faluban Kuka Juli révén, aki nagyanyám bizalmasa volt, és kissé nagyot hallott. — Mindenkálba megy ez a Pisti — adta tovább a hírt —, valami svábokhoz, némötül tanul... — Azt azonban már nem tudta megmondani, hogy hol van ez a furcsa község, de mindenesetre Toponáron túl. Másnap apám vadonat irkát tett elém. — Írni is meg kell tanulnod németül, ezentúl mindennap leírsz egy oldalt... este bemutatod! Kezdett az ügy nem tetszeni... de megtettem, mert közeledett már a vizsga, amikor úgyis félre lehet dobni mindenféle irkafirkát. És itt ért az első sérelem, és Lindenthalt kissé unni kezdtem. — Most jobban ráérsz, ezentúl két oldalt is leírhatsz. Apám közben élénk levelezést folytatott pótszüleimmel, s abban állapodtak meg, augusztusban lehozzák Hansot, és visznek engem; de akkor már az egész ház németül beszélt... Lindenthal iránti lelkesedésem „fúrt und fúrt" csökkent. Barátaim sajnálkoztak is rajtam, és a Kacs alatt, fürdés közben megtanácskozták, hogy aki az osztrákokhoz megy, hazaáruló, mert hűtlen lett „Kossuth apánkhoz.” Ezt a sértést természetesen terjedelmes verekedés követte, ami nem sokat segített megtépázott nemzeti önérzetemen. Az idő pedig ballagott. Engem Hanzinak csúfoltak ellenségeim, s amikor esténként egyedül maradtam a kertben, a nyárszagú almafák alatt, rádöbbentem, hogy én tulajdonképpen búcsúzom. Búcsúzom a kerttől, a bolthajtásos öreg szobától, Bodritól, a malomgáttól, a gabonával megrakott kocsiktól, a kenyérszagú kévéktől, mert nagyanyám azt mondta, hogy ott nincs aratás és nincs cséplés... ott csak hegyek vannak és mindig szépen öltözött kisfiúk ... Kódis népség lehet — gondoltam —, csak azt nem tudom: mi a fenéből öltöznek, ha nincs búzájuk. És álomba sírtam magam. És ezután már úgy közeledett felém az ismeretlen Lmdenthalés az ismeretlen Hans, mintha öszszes hegyeit hozta vo'na magával. de most már tehenek és sasok nélkül. Hidegen és kopáran. Mit tegyek, mit tegyek, kerestem az utat. sirattam a tájat, a patakot, a poros utcát, a nádast, a c> erszagú erdőt... mindent, de nem találtam kibúvót, és nem vettem észre, hogy megtaláltam a hazámat. Egy reggelen azután beütött a mennykő, és nyomában azonnal kisütött a nap. — Sürgöny — hallatszott kívülről. de aztán kiderült, hogy nem halt meg senki, csupán Hansot vitték kórházba tífusszal, és súlyos betegségére való tekintettel ebben az évben már aligha jöhet. Aztán elaludt az egész ügy. de még egyszer felrévült ez a régi emlék, amikor — talán húsz éve — Ausztriában jártam és rettentően kínlódtam, mert nem tudtam, hogyan kérik a szakaszjegyet — németül. — Sose vesződjön vele — legyintett a kalauz lagyarul —. inkább azt tessék egmondanil: mi újság Soroksároi Ma sem tudom. n kérik németül a szakaszj de akkor elképzeltem, ho* -en csodálatosan szép lenne egész világon egy nyelvt k a szakaszjegyet. FEKETE ISTVÁN ZS. NAGY LAJOS versei A nihilista tündér A villamostetők felfénylenek. Az esőből egy tündér integet. Kávéházi öregek Az arcán könnyű fény: a bánat. Mert nem hisz ó már a csodáknak, káprázatoknak és meséknek, nem hisz már ő földnek, se égnek. Nem hiszi el a várost sem alattam, és szomorú, mert önmagam becsaptam, mert azt hittem, hogy esik meg hogy nyár van. ö nem hisz ennyi közhelyes szabályban. Oly süketek, hogy ordítozva _ esznek. A pincérlányt üvöltve elnyelik, a vendégek bokáját is lerágják, zárórakor a főpincért eszik. Aztán a város tornyait zabálják harangozóstól és papostól, mire a tűzoltókat fölverik, boldogan horkol sok jóllakott apostol. *r> i'oiiTfmffry ^// iummmwA r//,»idtimuittHtttttfti //x i umiMMMMMM* . 11 U.i’UlMWlHMIiJ ^ • 7
