Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-01-03 / 1. szám
SSШmr и и |Ш KOVÁCS MAGDA zzó réz-serpenyőjéből a lemenő napnak, tejfehér álom-kecskék suhantak alá. Zajtalan trappolóssal vágtattak lefelé a domb oldalán a sárgán kígyózó csapáson. Sugaras homlokuk fölött súlyos virágfüzérek remegtek, a bolond kecskepásztor aggatta szarvai fövére, aki nagyot kurjantva utolsónak lépett le a nap-serpenyőből, csámpás lába egyetlen rúgásával a domb mögé penderítve azt. így jött el az este rövid, tűnő alkonyattal. A földből ősi sejtelmek szálltak fel, rég elenyészett nemzedékek továbbélő álmai. A kenderáztató körül osszony-hajladozásoli nőttek ki a földből. Lila száron fehér bojtvirógok. Kisértettóncot lejtve lassú keringőzéssel néhány percet éltek csupán, aztán eltűntek a kiserdő homályában, ahol halk jajgatással siratta a bűnös kispapot egy kőris. Bimm-bamm! hullámzott a szomszéd falu tornyából a vecsernye szava. Jaj-jaj! sírt a kőris, alsó ágán még mindig érezve a kispap súlyát. Néhány pillanatig minden és mindenki a létezés fájdalmas gyönyörét élte, felrúgott törvényeket átlépve eszelősen meneteltek ót egymásba a dolgok, de csak néhány pillanatra, mert hirtelen megrázkódott a föld, s helyére billent a rend... Áthághatatlan törvények sorakoztak fel szigorú rendőrkordonként a tünemények s valószínűtlenségek elé. A tejfehér álom-kecskék miközben utolsó métereit vágtatták le a sárgán kígyózó csapásnak, hús-vér valósággá sűrűsödtek. Loboncos, gubancos fehér szőrüket lengetve lezúdultak az itatóra. Egymást lökdösve, taposva itták a vizet. Aztán szuszogva, mekegve, térdig porban vágtatva, folytatták útjukat a falu felé, nyomukban az egyre vidámabban rikkantgató pásztorral. Bent a faluban már üszköt vetettek a szilvafák az égre, s a tejszagú csend pattanásig feszült nagy lapulásában és várakozásában a poros levelű papsajt erdők alján. Lomha, meleg párák kúsztak az udvarok mélyén, csillagszemű, remegő virágok torkát szorongatva. A házak meleg tövéből két lábra emelkedve macskák settenkedtek elő, hogy reflektor szemükkel hosszú, zöld fény-utat építsenek a sötéten át az ég felé. S az ég sötétje meghasadt és a fényutak vége benépesedett ősrégi libegő vágyakkal. Egy pillanatig remegő csillagtánccal ünnepelték felbukkanásukat a semmiből, aztán engedelmesén hullottak alá a villogó zöld halálba. S ekkor, az örökkévalóság e csöndes lüktetésébe beledübörgött a patás lábak trappolása. Megérkezett a nyáj. A lapuló csend szétpukkadt, ezernyi apró csengettyűre szakadt, s szertehullott a világban, hogy ezüst hangon hirdesse fehér dalát - a tej himnuszát. Az udvarok megteltek dübörgéssel, a virágok szétgázolt csillagszeméből szikra madarak röppentek föl. Jajgatva köröztek kihűlt fészkük körül, aztán eltűntek a soha visszanemtérésig, valami lebegő, sötét fájdalmat hagyva maguk után. S a házak hűlő tövében hímporos szájjal mosolyogtak a macskák. __________________léket húzott a tükör elé. Felállt rá, hogy megnézze magát. A tükörről még nem tudta, hogy tükör, a székről nem tudta, hogy az szék, önmagáról is csak homályos sejtései voltak, ösztönösen állhatott fel a székre a tükör elé. Vagy megpróbált valakit utánozni. A tükörképe hangos elragadtatást váltott ki belőle. A feje gömbölyű volt, s ide-oda mozgott benne a két szeme. Megnyomogatta az orrát, nevetett, visszanevettek rá, ő nevetett vissza saját magára. Megsimogatta a tükröt, leheletével behomályosította, s amikor felszáradt, sikongott, mert arca, akárcsak a nap, ragyogva bukott elő a lassan oszló homály alól. Jól szórakozott, s mire a székről lemászott már ismerte magát. A hajót még más fésülte oldalra, nedves fésűvel. A falakat nem bírta megjegyezni, a szekrényeket sem. Mintha egy nagy, végtelen lapos kövön élt volna. Borongás homályban kóborolt egyedül. Egyszer aztán találkozott az anyjával. Arra, hogy melyik irányból jött, nem emlékezett. Egyszerre csak ott állt a kő közepén. Nagy, erős teste volt. A keze érintése jálesőn hűvös. Odahúzta az ölébe és puhán oldalra fésülte a haját. Akkor felnézett az arcába és már nem felejtette el soha. Ég borult föléjük, fű nőtt a lábuk alá. Furcsa emberke lett belőle. Amikor az eget először értette égnek, s a felhőt rajta felhőnek, lehajolt, belerajzolta a porba. A szelet nem tudta lerajzolni. Érezte, hogy belevág a szemébe és nem jön ki hátul a fején, ottmarad valahol benne. Hosszan nézte a fákat, hogy megtóncoltossa őket. De a fák nem hajladoztak. Elszomorodott, s már nem szeretett mást, csak a szelet. Az anyja mindennap nőtt, világosodott, egyre közelebb jött hozzá a világ, de ő szomorú maradt. Érezte magában a sivár, kietlen követ. Homályosan, szürkén úszott benne, mint egy halkísértet valami éjféli folyóban. Egyszer hosszú útra ment. Sok kerten keresztül, amíg elérte a folyót. Messziről ég volt, közelről halkan zümmögött. A parton valami furcsa növényről piros bogyók hullottak a vízbe. A halak mindjárt észrevették, odarajzottak, lekísérték a süllyedő bogyót a mélybe. Nagyon szép volt, ahogy lassan süllyedtek középen a bogyó, körben rajta a halcsokor. Egészen közel ment о vízhez. Innét minden más volt, mint amit eddig látott. A víz szakadatlanul folyt, de soha nem vitte el az árnyakat. A képmását sem, elfolyt alatta, nem mosta szét. A tükör jutott eszébe, s fellángolt benne a kő, mintha kigyulladt volna benne a halkísértet. Elöntötte a forróság. Remegett, s még közelebb ment a vízhez. Hűvösség mocorgott az orrában. A folyó mélye áramlott fel hozzá. Úgy kúsztak egymás felé, mint két kígyó. Még próbált megkapaszkodni a fűcsomókban, de azok kiszakadtak a rögekből. Arca rásimult a vízre, a mély elkapta, s el sem engedte többé. Halak rajzoltak köréje. Lassan süllyedtek lefelé. Kinyílt szemében körbeforgott a víz. I iyan tiszta volt a reggel, mint egy kisöpört udvar. Nagy csendben nyíltak szét a virágok, mikor eljött az idejük. Harmatcseppek gördültek végig a szárakon, hangtalanul. Senki sem értette egészen a csend eredetét, épp ezért mindenki hallgatott. A kiskutya szétvetett lábbal állt. Olyan kicsi volt, hogy nem kellett lehajolnia, ha szembe akart nézni a bogarakkal. Két nagy füle lecsüngött, csíkot húzott utána, ha homokban vagy porban poroszkált. A kiskutya büszke volt magára. Felvakkantott a falon ülő legyekre. Úgy csinált mintha idegesítenék. A legyek árnyékát külön is megugatta. Mogorván járkált, borzolta a szőrét, vicsorgott. Szerette volna, ha mindenki azt hiszi, hogy félelmetes és vad. Pedig jólelkű és vidám kiskutya volt, színre is. Sárga volt és fogalma sem volt arról, hogy hogyan került a világba. Egyszer csak megérezte orrában a por szagát. Prüszkölt, kinyílt a szeme, meglátta az eget. Vinnyogott, s megtetszett a hangja, azután már semmi sem tetszett neki úgy mint a saját hangja. Még nem látta magát, de már ismert más kutyákat, túl a kerítésen. Az udvarban, ahol élt, talált egy farakást. Megtetszett neki. Néha odafutott, s komoly képpel utánozta a kerítésen túli nagy kutyákat. Talált még két kiszáradt szilvafát is, egy tőkét fejszével a hátában, s galambházat egy magas pózna végében. Ez volt az udvar legmagasabb pontja. A galambok gyakran leszálltak a földre, nem féltek tőle. Egyszer ráakadt barátjára, a szamárra. Ott élt a szemszédságában egy repedezett, sárfalú álban. A szamarat minden reggel elvitte közös gazdájuk, az ember. Este, amikor visszatértek, rőzseköteget cipelt a hátán, és nagyon szomorú volt, épp csak üdvözölte a kiskutyát. Azért volt úgy is, hogy a szamár nem ment sehová. Ilyenkor benyújtotta nyakát a kiskert kapuja fölött, s vágyakozva .nézte a ház falán felfutó kék virágokat. Mindenáron le akarta legelni. Egészen belebetegedett a vágyakozásba. A kiskutya kénytelen volt gyöngéden megharapdólni a lábát, hogy egyáltalán észrevegye. Sajnálta a barátját és mindenféle hancúrozással próbálta felvidítani. A nagy csendes reggelen megállt az udvar közepén. A bőre alatt átfutott valami izgalom. Már majdnem vakkantott, amikor meglátta a szamarat, feje búsan lógott ki az ólból. A kék virágokról álmodhatott. Hogy felvidítsa, rávakkantott, bukfencet vetett a levegőben, de furcsamód ettől sem történt semmi. Nem zengtek fel a virágok. Csendben maradtak. A szamár odaballagott a kiskerthez, átnyújtotta fejét a kapu felett, a galambok egy kicsit magasabbra szálltak, de semmi különös nem történt. Csak a kaput felejtette nyitva valaki. A kis sárga kutya kifutott az útra. Az úton rengeteg volt a por, s rengeteg a lábnyom. De sehol sem látta a nagy kutyákat. Azért vidám maradt. Sőt egyre vidámabb lett, hisz övé volt az egész nqgy térség. El is határozta, hogy most mór mindörökké az övé marad, elkergeti a nagy kutyákat, ha jönnek. Ekkor felzúgott és megjelent az út elején a tejes kocsi. A kiskutya ismerte a tejes kocsit. Nem szerette. Torkába verte reggelenként a port, majd megfulladt, ugatni sem tudott. Eddig csak a kerítés mögül látta, s most itt fog elzúgni az ő szép poros útján, mint egy lángsárkány. A nap átvilágította mögötte a poroszlopokat, s ettől úgy tűnt mintha egy tüzet okádó nagy sárkány zúgna feléje. Szőre felborzolódott, elfogta az idegesség. Lelapult a földhöz, minden ízében remegett. Elfeledkezett barátjáról, a szamárról, el a nagy kutyáról, magáról. Csak a tejes kocsi létezett. A távolság gyorsan fogyott közöttük. S abban a pillanatban, amikor melléje ért, a kiskutya előre ugrott. Akkora porfelhő vágódott ki a kerekek alól, hogy eltakarta a házat, s az udvart, ahol a kiskutya élt. Mire szétoszlott, a szamár átugrott a kiskert kapuján, bevetette magát a kék virágok közé. A golambok fent tollászkodtak a háztetőn, egy elhullajtott toll keringve szállt lefelé. A csend ezen a reggelen nem hagyta, hogy zavarják, összecsapott a világ fölött. Békés volt a vasárnap reggel. A kiskutya még annál is békésebb. N0| 7
