Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-08-15 / 33. szám
őket is el kell vinnie városnézőbe, hiszen még a traktortól is félnek. — Feljött! — újságolta titokban este, hogy nannyó nehogy megsejtsen valamit, mert — apótól tudta! — amit a vénasszonyok ma meghallanak, holnap már az újság is írja. Apó lehúzta lábáról a bakancsot, eloltotta a tornácban a villanyt. — Csak lábujjhegyen, óvatosan — suttogta. Ferke a lélegzetét is visszafojtotta. A kúttól három lépésre behúzódtak az eperfa sötétjébe. — Hasalj le, s nézd meg, iszik-e már! — súgta apó. Ferke kúszva, nesztelenül közelítette meg a kutat, még a fűszál se moccant a talpa alatt. Fölegyenesedett, szívdobogva odalesett. A mélyben a víz tükrén éppen szomját oltotta a vacsoracsillag; olyan önfeledten ringott, biztosan megint kiadósat vacsorázhatott; Ferkét egyáltalán nem vette észre. Intett apónak, jöjjön gyorsan! — Benne van!... Iszik. — No, hamar! Csapjuk rá fedelet! — Jaj, be jó — táncolt Ferke. — Megfogtuk a csillagot! Megfogtuk a csillagot! Együtt táncoltak, ugrándoztak apóval. Nannyó kíváncsian kandikált ki, mi lelte ezeket, a kutyát is megbolondították. Lábaviszi ott henterikázott körülöttük, farkát csóválta és háromszor is megugatta a kútba zárt vacsoracsillagot. — No, ez megvolna — pállotta le a harisnyát apó. Ferke tanácstalanul kezdte vakargatni a tarkóját. — Igen, de hogy vesszük ki? — nézett tanácstalanul az öregre. Apó nagyokat hümmögött, cigarettára gyújtott, elgondolkozva eregette a füstöt. — Annak csak egy módja van — közölte nagy későre. — Ott kell hagyni reggelig, addig megéhezik, s akkor aztán, mikor kinyitjuk a kút fedelét, kijön magától. Ebbe Ferke igen nehezen nyugodott bele; de jobbat ő sem tudott kitalálni. Sokáig forgolódott az ágyban, nem akart álom jönni a szemére. Ügy hajnal felé álmodhatta mégis talán, hogy a csillagot reggel kieresztették a kútból, nagyon ki volt már éhezve szegény, apó a reggelihez tessékelte, s három szelet vajaskenyeret evett meg, hozzá nagy csupor kecsketejet. Ök ketten aztán nyári iskolát szerveztek az udvaron, Samuka, a nagymalac, Birike, a kismalac, Marci kakas, Liza kecske, Lábaviszi, de még a hathetűs ünőboci, Kedveske is részt vett a tanfolyamon. A csillag csodálatos dolgokat mesélt, a világűrről, a többi csillagokról, és arról, hogy már több rakétát is látott, emberek utaztak bennük, megkérdezték tőle, merre rövidebb az út, és ő megmutatta nekik a Tejutat, azon olyan simán lehet száguldani, mert a tavaly javították meg; csakugyan olyan fényes és fehér, mint a valódi kecsketej. Liza boldogan mekegett, Birike és Samuka helyeslőén röfögtek, Lábiviszi a száját nyalogatta, Kedveske pedig, a kisboci, azt bőgte, hogy bár nem ért éppen mindent, azért a Tejutat elhiszi, s megkérdezte a csillagot vinné el őt oda, amíg megnő és füvet is ehet; addig ugye milyen jókat szopikálhatna, mert itt apó, sajnos, már elválasztotta tehénmamától. Egyedül Marci kakas kukorékolt közbe néhányszor, tudniillik sehogy sem fért abba a kakaseszébe, miként élhet a Fiastyúk kakas nélkül abban a fene nagy űrben: de Marcit azzal BÖLŰNI DOMOKOS OSILL/IGFOGŐ fegyverezte le a csillag, hogy ott akkora csillagdombok vannak, amelyekről elhallatszik a kakaskukorékolás minden, de minden bolygóra. Nagyon sikeres tanfolyam volt, mindenki világűrutas akart lenni. Ilyen szépet álmodott Ferke hajnal felé, és még azt is, hogy ő megtanította a vacsoracsillagot számolni tízig, s az ábécéből annyi betűre, hogy a csillag le tudja írni a nevét. Igaz, egy kicsit restelkedett a csillag, amért ő itt a Földön még analfabétának számít; de hát az űrben egészen más jelekkel értekeznek. Biztosan az állatok is ezt álmodták, különben miért ébresztették volna ezúttal még korábban Ferkét! Még apó előtt kelt, kilopózott a házból, s — usgyé! Irány a kút! Vigyázva nyitogatta a fedelét, így hívogatta a mélyből a csillagot: — Csillag, csillag, jöjj fel, Készen vár az étel! Csillag, csillag, gyere ki. Vár a finom reggeli! Hanem a csillag mégsem jött ki. S mikor Ferke jól megfogózkodva, nehogy beléessék, odakémlelt, hát uramfia: ott benn nincs semmi. A saját, csalódott tükörképén kívül. Amely még mintha ráadásul gúnyolódnék is vele. Sírásra görbülő szájjal szaladt vissza, rángatta ki az álmosan morgolódó öregembert az ágyból. — Jöjjön gyorsan! — lihegte. — Az éjjel megszökött a csillag!... — Ejnye no! — zsörtölődött apó. — Ezért nem muszáj akkora lármát csapni. Most már kettesben siettek oda a kúthoz, a kert aljába. Apó is besandított, zavartan vonogatta a vállát. — Nem foghatom fel... ámuldozott. — Hé, Máriskó! Nannyó már ott térült-fordult rég a konyhában, csodálkozva jött elő. — Valid be — kiáltott rá apó —, hogy vizet vittél reggeliben a kútról, s kieresztetted a csillagot!... így tettél akkor is, amikor kicsi nyulat hoztam a kaszáláskor... Eleresztetted! De nannyó esküdözött: ő nem. S az üres veder is mellette tanúskodott. Apó nagy későre mégis megtalálta a csillag eltűnésének a magyarázatát. — Az azért van — magyarázta reggelizéskor —, mert a csillagok erősen szeretik a szabadságot. Nem lehet őket csak úgy bezárni valahová. Ferke lógó orral gunnyasztott az asztal mellett. — No, fel a fejjel, kisunokám — vigasztalta apó —, ha megnősz, csinálunk egy jó sebes űrhajót, egy olyan jó karcsú rakétát, amelyik gyorsabban száguld az időnél is: egy napon majd személyesen tesszük tiszteletünket a vacsoracsillagnál. A fiúcska sokára békéit meg. Még jó párszor bezárta esténként 3 csillagot a kútba, de az reggelre mindig elillant. Apó aztán más, újabb játékokat talált ki, gazdálkodni tanította unokáját, kivitte a határra, ott pedig nyáron kétszer olyan gyorsan telik az idő, kivált az olyan gyerekeknek, mint Ferke, aki mindent tudni akar, mindenben segített apóéknak. Nem csoda hát, ha a nyár úgy elröppent, mint __mint a kútból a csillag. Otthon Ferke azért rendszerint kiállt esténként az erkélyre, ha szép, csillagos az ég, s édesapját, édesanyját, de még Júliát is, a nővérét is odacsalogatja. — Nézzétek csak — mutatja, s csillog a szeme. — Az ott a vacsoracsillag. Most vacsorázik, aztán leszáll apóékhoz a kerti kútba, friss vizet inni... Apu és anyu bólogat, összenéznek; aztán apu elkezdi magyarázni, amit ő tud a csillagokról. Sok mindent tud apu; pedig nem is tudós. Ferke olyan boldog ilyenkor, gyakran azt képzeli, hogy csak kinyúl a kezével a csillagos éjszakába s megsimogatja a vacsoracsillagot, megigazítja a Göncölszekér rúdját, rámosolyog a Tejútra; amely olyan fényes és fehér, mint a Liza teje. Édesapja karjába veszi, ágyához viszi az álmodozó kisfiút. A csillagok szeretik a szabadságot — suttogja álmában Ferke. — Nem szabad megfogni őket... Végtelen tereket repülnek be a csillag hátán, apó is ott ül Ferke mögött és morgolódik, mert a világűrben tilos a dohányzás; nem tud rágyújtani. Az udvarról Liza, Samuka, Biri, Lábaviszi, Marci kakas és Kedveske integetnek. A fejükkel, a. fülükkel. Lábaviszi a farkát csóválva: ki mivel tud. Egyszer majd, ha egy kicsit még okosodnak, őket is fölviszi a csillagparipán, határozza el álmában Ferke. Apja hosszasan gyönyörködik alvó fiában. Ferke elmosolyodik, mint aki huncutkodni akar, az apja meghökken. Mégsem alszik? ... Aztán a fiúcska a másik oldalára fordul, és hangosan felkacag. ' Illusztrálta Varga Lajos C07
