Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-03 / 1. szám

— Tizennégy-tizenöt éves lehettem, nem is tudom már pontosan, de nem fontos. Szünidő volt, épp akkor estem át egy tüdőgyulladáson, a mamával egy hónapig falun voltunk, hogy összeszedjem magam. Mindennap ki kellett járnom. Egész hónapon át az volt az érzésem, hogy mindent, amire nézek, csak félig látok. Nem akarok esküdni rá, de lehet, hogy az a gyulladás vagy az utána következő állapot okozta ezt az egész érzést. Ügy éreztem, hogy nem látok egészen, az egész szememmel.

Ismered azt az érzést, amikor szörnyű álmos vagy, mikor őrületes alhatnékod támad, de közben iszonyú erővel perzsel a nap, de annak ellenére minden erődből nézned kell, hogy láss. Lehet, hogy éppen emiatt az érzés miatt tűnt fel nekem mindig úgy, akárhová mentem, hogy csak állok, mindig ugyanazon a helyen, bárhol tartózkodtam. Ügy éreztem, hogy körös-körül minden egyforma. Bárhol forgolódtam ... minden utamon ... egyszerűen úgy éreztem... hogy mindig ugyanott vagyok, ugyanott téblábolok. Hogy a lábam mozog, de annak ellenére, hogy járok mindig, de mindig kizárólag ugyanazon a ponton topogok. Egy nap ... ahogy/ tengtem-lengtem... már mindenütt folyt az aratás, itt is, ott is csupa repedés volt a föld, egyszerre lúdgágogást hallottam, s az orrom előtt egy mély gödörre bukkantam, valami pózna alá ásott gödörre. Magasfeszültség oszlopa alá. Abban a gödörben gágogott az a lúd. Pontosan emlékszem, ■hogyan bámultam azt a ludat a gödörben. A lúd egyre csak a szárnyát lengette, világosan láttam, hogy a maga erejéből sose szabadulhat onnan. A gödörnek ronda meredek falai voltak. A végén ... egyáltalán nem fontos, milyen úton-módon segítettem ki a ludat a gödörből... a fő az, hogy mikor az a lúd már kint volt, én meg elnéztem őt, egyszeresek rájöttem, hogy váratlanul egészen másként érzem magamat, nem úgy, mint azelőtt! Mintha hirtelen minden teher lemállott volna rólam. Egyszeresek száznyolcvan fokkal másként éreztem magamat. Elnéztem a ludat, az meg menekült, s olyan erősen fogott el az az érzés, hogy élek, de olyan erősen, ahogyan, ahogyan még soha azelőtt! Olyan... nem is tudom itt megnevezni... olyan ... az egész testemben ott volt... olyasmit éreztem, hogy egyszerre csak az egész testemmel nézek... hogy már nem csak úgy félig-meddig nézek... hogy az egész testem tele van valamivel ... valamivel, valami szemmel..: hogy mindent minden irányból látok, hogy mindenre így is nézek ... szóval egyszerre úgy éreztem, hogy mindent teljes egészében látok! Persze, hogy nem így láttam! Vagy mégis így? Nem lehet azt kifejezni, de egyszerre valami olyan fantasztikus erővel láttam magam körül mindent... biztosan azért támadt bennem az az érzés, hogy az egész testemmel nézek. Ügy éreztem, hogy ez az egész test csupa szemekből áll! Csupa olyan valamiből, amilyen az ember szeme, hogy ez az egész test mindössze egyetlen szemből áll! Olyan szemből, ami sokkal inkább érez, mint lát, valami szemszerű dologból. Akkor voltam első ízben... tökéletesen boldog, teljesen boldog ... Néha hetekig ... fáj a szemem, ha nézek, van valami a szemünkkel, a mamának meg nekem... de olyankor is, ha fáj a szemem, sokszor olyan boldognak érzem magam... olyan igen boldognak, hogy szeretném odaadni... valakinek odaadni azt... tudom is én, mi az, mi az... ami úgy érez bennem, hogy boldog vagyok a mama azt mondja, hogy az a lúd, örül bennem ... de igazán, néha annyira boldog vagyok, hogy szeretném valakinek odaadni... tudom is én, valakinek azt a ludat, tűni bennem van... hogy érezhesse, milyen az, ha az ember annyira boldog. Mert...

— Ezt a lúdhistóriát már hallottam ... Azt hiszem, valaki már mesélt nekem valami hasonlót — vágott Mifto a szavába.

— Igen — mondta Lina halkan, ráemelve a tekintetét, mely most olyanformán hatott, mintha egy makacs, de törékeny és alázatos kérelem rejtőzött volna benne, közvetlenül azelőtt, hogy kimondanák. — Én meséltem róla.

Te...? Te...? Mikor?

— Régen. Egy húsvéthétfőn. Mikor azt mondtad .. . hogy egy olyan ember van, aki valószínűleg igazán szeretsz, s ez az anyád.

— Szóval... te ... ténylegesen ... csak emlékeztetni ... szerettél volna engem ...

Linára meredt, úgy tűnt föl, hogy újra abból a láthatatlan szkafanderből, mint valami különös holdbéli tájra vagy egy trójai falóra, de vonásai a másik pillanatban ismét eltorzultak, mély, egész testét rázó zokogásban tört ki, s a csukló zokogás szamárordítozásszerű hangjai közül nyirkos mondatfoszlányok törtek elő:

— Ezt nem akartam. Érted ... ? Érted ... ? Ezt nem akartam ...! Mindig ... mindig ... fair, fair akartam maradni! Meg mindent pontosan... pontosan látni...! Pontosan! Pontosan! Pontosan! Pontosan! Pontosan...! Ügy, ahogy állnak a dolgok! Érted? Tudod-e, mi az, hogy pontosan...? Ügy, ahogy valóban állnak a dolgok! — Feje a zokogástól félrebillent, megmarkolta a combját, de jobb hüvelykje alatt nem érzékelte a bankjegyeket, s szabálytalan, egymástól elszigetelt fölcsuklásai közt folytatta: — Lehet... hogy nem szerettem őt! De ezt nem akartam! — Arcát sötét rózsaszín és lilás szégyen öntötte el, de sóhajában dühös indulattal szegezte Linának a kérdést: — Mondd meg hát, milyen az, hogy szeretni valakit!

Lina ránézett, szemében átmeneti tanácstalanság fénylett, s úgy hatott az egész lány, mintha agyában pontos válasz készült volna, de idegen nyelven, válasz, amit a következő pillanatban valami idegen látogató kérdésére kell adnia, vagy egy süketnémának készült volna válaszolni, s ahhoz kereste volna a félig-meddig elfelejtett kézjeleket. Szeme megrebbent, ahogy a szappanbuborékokon reszket a fény, vagy mintha nyirkos burokba bújt volna, s úgy vonta föl a szemöldökét, mint aki arra figyel, hogy nem jön-e már az autó.

— De hisz az egész ölelkezés... csak... — Lina olyan lassan emelte föl a fejét, mint akire valami fárasztó feladat megoldása vár — csak... annyi... hogy talpra segíted azt a másikat... aki ugyanolyan, mint te magad vagy... — mondta Lina lassan és nagyon halkan, mintha még mindig a megfelelő szavakat kereste volna, és elpirult.

— Hogy van ez?! Hogy van ez?! — kérdezte Mifto olyan hangon, mint azok, akik az álom pereméig jutva ébredeznek, s most kezdik érzékelni a valóság formáinak sokféleségét, szeme sarkig nyílt, ajka pedig úgy rándult félre, mintha nyilalló fájdalmat érezne, amikor lép, közben Lina ujjaihoz szeretett volna érni, de kezük nem találkozott, ezért előredőlt, s a lány vállát fogta meg, lefordított tenyérrel, ahogy az ember egy sziklába kapaszkodik, ha vízből éviekéi kifelé. — Hogy van ez?! — ismételte gépiesen a kérdést, mint aki nem tudja, hogy ismétel, nem is akar ismételni, míg annak az ökölvívónak elnehezült szemét emelte Linára, akinek közvetlenül azelőtt vittek be egy ütést, öv alá.

Lina a fiú nyirkos arcához érintette ujjait, szorosan jobb szeme alá, a könnypatakba, száját szólásra nyitotta, de előbb hallgatott, mint aki az utolsó pillanatban tétovázni kezd, majd kimondta: Ez az igazság... ennyi az egész.

Ajtó csattant, Mifto elugrott Linától, s próbált urává lenni arcának, egy másodpercig úgy hatott, mint a vesztes labdarúgócsapat valamelyik játékosa, mérkőzés után, ha a győztes csapat tagjával kezel, mikor az ajtóban Lojzo bukkant föl, hóna alatt kerékpárgumival foldozott magas szárú, vén halászcsizmát s egy hálószatyorban központi fűtéshez való új hollendereket cipelve.

— Meghalt a mama — suttogta Mifto, tekintetét Lojzo árnyékára szegezve.

— Hogyan?! Hogyan... halt meg?! — kérdezte

Lojzo félig-meddig üvöltve, csizmáját és hollanderes szatyrát elhullajtva, s két karját arca elé kapva, mint az ember tanult, de már beidegzett, természetessé vált, gépies önvédelmi mozdulatai, ha valaki rátámad. Teste megcsuklott, s Mifto szemében valami grimasz fénye villant.

— Meghalt, egyszerűen — mondta Mifto valami

A B€T€TKÖNY4- BMMDkJh

Ind! 6

tartózkodó, sőt, hivatalnoki kényszeredettséggel, már-már restellve magát, noha közben arra is telt az erejéből, hogy szemügyre vegye öccsét, s próbálja leolvasni róla, milyen mélyen érintette a halálhír.

— Egyszerűen meghalt — folytatta Mifto, s Linát nézte, mintha tőle várt volna támogatást, míg Lojzo bejött a hallba.

— Valóban?! Valóban... meghalt? — kérdezte Lojzo ismét szenvedélyesen, fájdalmasan és hitetlenkedve, de hangjában az a végsőkig ajzott düh, az a hirtelen föllobbanó és telt düh is ott volt, amit egy váratlan, egy föl sem tételezhető, egy képtelen sértés szokott kiváltani az emberből.

— Látod — vetette oda Mifto halkan, szinte suttogva, azon a türelmes, de elszántnak is elszánt, visszafogott hangon, amelyikben, meglehet, egy öntudatlan, de könyörtelen bátorság is benne lapult, hogy bárhol, bármikor, bárkit vád alá fogjon, s hogy a másik ember fölfedett érzelmeit a maga javára fordítsa.

— Mit kell... látnom? — kérdezte Lojzo rémült, összeráncolt arccal, melyben riadt szempár fényei remegtek.

— A mamát — szólt Mifto, idegesen cigarettára gyújtva.

— Hol a mama? Hol van a mama? — tört ki Lojzo nyers, reszeléssé, rekedtté vált, váratlanul mutálni látszó, de félénk — cigányosan ijedt és vacogó torokhangon, melynek a döbbenet akaratlan nyomatéka is heves lökést adott. Lojzo úgy állt ott, mint egy négy-ötéves kisfiú, aki a hallott mese kellős közepén félni kezd, de nem vette észre a halottat a magas támlájú fotelban, az abrosz leple alatt.

— A kezednél — felelte Mifto, s volt a válaszában valami a személytelen és fölényes este közönyéből, amint a környék árnyait egybefogja.

Lojzo meglátta anyja kezét, visszahőkölt, s ordítani kezdett:

— S ti hagyjátok ... ? Megmarhultatok ... ? Meg fog meredni... ! Hol az apa ... ? Hívd ... hívjátok föl Pitekéket! Reggel szólt, hogy beszámolót ír Pitékkel! Hol van Softa ... ? Mit álltok így, mint két faszent?

— Lina már hívta a készültséget — szólt Mifto öccse szavába vágva, mikor az emeletről törékeny gyermeksírás érkezett. Lina ösztönös kíváncsisággal és ösztönös megvetéssel nézte a két fivért. — Nincs odafönt senki? — kérdezte halkan, de nem Várta meg a választ, fölkelt, kisietett a folyosóra, s rohant föl a lépcsőn, míg Lojzo, át a halászcsizmán, bátyja elé lépett:

— Miféle készültséget... ? Szólj! Mit állsz itt... ? Fekvő izébe kell őt...! Így fog nekünk megmeredni! — üvöltötte Loizo, s torkon ragadta Miftót, szorosan a gége alatt. — Mitől... mit csináltatok ... mit csináltál...! Te dög...?! - kérdezte Lojzo lihegve, s kiverte a verejték.

— Semmit! Esküszöm! Esküszöm! — súgta Mifto, s gyűlölködve nézte az öccsét, amit a szeme akaratlanul megmutatott, arca viszont rejteni igyekezett, s halkan magyarázta: — Aludt. Esküszöm. Aludt. Szunnyadni akart... szokása szerint... egyszerűen szunnyadni akart, szokása szerint, ha ... ha ... Én rá se jöttem ... Ó ... Mentőke jött rá.

Mifto hátrakapta a fejét, s törzsével balra hajolt, de Lojzo jobb ökle még följebb csapta bátyja állát, míg balja a tarkóját markolta meg. Lojzo vicsorított. Közben arcizmai is kimozdultak a helyükről, s arcát egy érthetetlen mohó ösztön formálta át, olyan szájnak a grimaszába, mely harapó csókra készül. — Pofázz hát! Mert így fog megmeredni! Nyomás! — Lojzo balja elengedte bátyja tarkóját, letörölte homlokáról a verejtéket, s ujjai önkéntelenül megállapodtak a forradáson, mely a bal szemöldökcsont vonala mentén átszelte a hosszú szőrű szemöldök sűrű, kemény, elálló bozontját, tovább futva lefelé, a koponya domborulatán, a bal szem körül megtelepülő hártyavékony és félig horpadt bőrfelület világosbarna határvidékéig. Olyan volt, mint aki csak e?t a sebhelyet tapogatja, mikor nekihuzakodott, s ökle állón találta bátyját.

Mifto rövid, ugató üvöltésben tört ki, lerázta magáról öccse markát, aki újra megpróbálta torkon ragadni, de ökle az újrokokó szekrény élének csapódott.

JÁN JOHANIDES

— Te... te... bandita...! Most látni fogod....! Mindent látni fogsz! Mindent! Mindent! — üvöltötte Mifto, az ínyéből csorgó vér a műanyag szőnyegre csöpögött, s míg anyja holtteste közelében hátrált, sikerült lerántania az abroszt a halott arcáról.

(folytatjuk)

RONCSOL L. fordítása