Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-08-08 / 32. szám

KECSKÉS LÁSZLÓ íMmmaaaáa Élt valamikor réges-régen a Duna csal­lóközi partján egy daliás molnárlegény. Hogy történt, hogy nem, egy alkalommal beleszeretett egy szép ácsi hajadonba. A lánynak is tetszett, a jóképű legény, így azután, amikor szerét ejthették, talál­koztak. A legény, valahányszor átevezett ked­veséhez a Dunán, mindannyiszor rózsát tűzött a kalapja mellé. Egyszer, midőn csónakba szállt, a feltámadt erős szél lefújta kalapja mellől és az iszapba so­dorta a rózsát. Aznap virág nélkül állí­tott be mátkájához. Visszatérve a találkozásról, csónak­kikötés közben megpillantotta o víz­parton az elveszett rózsát. Nagy öröm­mel emelte fel, de öröme még nagyobb lett, amikor meglátta, hogy a rózsa bár­sonyos szirmoi tele vannak csillogó aranyporral. Az emlékezetes esemény színhelyét ő nevezte el Aranyosnak. Időtlen idők múltán ma is e néven ismerjük. így mesélik a Csallóközben a dunai föveny aranytartalmának megismerését és Aranyos község nevének keletkezését. Arra a kérdésre, hogy honnét került az arany a Dunába, egy másik csalló­közi mese adta meg a — nép számára megnyugtató — választ: Abban az időben, amikor a tündérek még a földön éltek, a csodálatosan szép Aranykertet választották lakóhelyül. Ebben a szépséges tündérországban örök tavasz virított, aranyfáin hihetetlen bőségben termett az aranygyümölcs. Tündér Ilona volt az ország királynője, aki tündéreivel együtt fényes vízi paloták sorában lakott. A tündérek ki-kirándultok a Duna vad­regényes szigetvilágába, legszívesebben azonban a Kis-Dunán pompázó Ilka, későbbi nevén Jáka szigetét keresték fel. Innét a Macska-réven át rendszerint a Mogyorósi-rétre mentek mulatni. Amer­re csak jártak, útjukat mindenütt jelölte a hajukból sűrűn hulló aranypor. A tündérek ma is itt élnének oz Ajany­­szigeten, ha egy alkalommal földi ember nem került volna közéjük, aki botrányo­san viselkedett, mire a fölháborodott tündérek örökre eltűntek a vidékről. Ezzel lezárult a boldogság kora, az Aranykert pedig átváltozott Csallóközzé, amely megcsalja a boldogságot kereső embert. Ezek a bájos mesék ringatták álomba évszázadokon át a csallóközi gyermeke­ket, és e mesék alapján álmodoztak gazdagságról a Duna menti falvak sze­gényei. Minden mesében a valóság csírája rejtőzik. Az ismertetett mesék lényege is igaz. A Duna ugyanis évezredeken át szállította aranytartalmú hordalékát, ame­lyet a csendesebb folyású csallóközi és szigetközi szakaszon rakott le tekintélyes mennyiségben. Az enyhe lejtésű homokos partokon, hullámverés után még nap­jainkban is annyi csillogó aranyszemcse verődik össze, hogy napsütésben szabad szemmel is láthatók. Pedig a folyam­­szabályozás óta már csak kevés horda­lék rakódik le a partokon, mert útjukat a gátak, sarkantyúk és rekesztések a me­der közepére terelik. A Duna sok-sok ezer év előtti gazdag aranytartalmáról tanúskodnak a föld mélyében található üledékes homokréte­gek. Komárom Angliának nevezett séta­terén 1909-ben csatornaásás közben, több méter mélységben találtak ilyen magas aranytartalmú homokréteget, melyből mintát vettek, és elhelyezték a' város múzeumában. Az előbbiekben említett Aranyos köz­ség nevét már 1094-ben említi egy okirat, ami azt jelenti, hogy a Duna arany­tartalmát már okkor ismerték. A latin nyelvű okirat Aureus Locus névmegjelö­lést használ, ami magyarul aranyos helyet jelent. Egy 1790-ből származó írás a követ­kezőket mondja: .... alig lehet akárhol is eggy két fontnyi homokot vagy fövényt felvenni, hogy abban arany ne válna .. .* A gazdag aranytartalom arra csábítot­ta az embereket, hogy valami módon kiválasszák a fövényből az aranyat. A találékony ember rövidesen megtalálta a módját, és azóta mosás útján jut a tiszta arany birtokába. Az aranymosó vagy aranyász kezdettől fogva napjainkig ősi, maga készítette munkaeszközökkel dolgozik. Ezek oz aláb­biak: Aranynéző lapát. Fából faragott hosszú nyelű lapát, amelynek homorú fejrészét belül feketére égették azért, hogy az aranyszemecskéket jobban felfogja, s azok a sötét alapon láthatók legyenek. Aranymosá pad. Fából készült, két hosszabb és két rövidebb lábon óllá lej­tős, lapos fenekű vályú, amelynek fenék­deszkáját rézsútoson sűrűn befűrészelték vagy pedig posztóval vonták be. Köpőce. Fanyelű, serpenyőhöz hasonló vízmerítő vaslapát Aranykaparó vas. Az aranypornak a mosópad rovátkáiból való kikaparására szolgáló kampós vasszerszám. Választó. Kisméretű teknőhöz hasonló, feketére égetett belsejű faalkotmány, amelynek egyik kisebb oldala hiányzik. Két fogantyúja van: a két hosszú oldalt fent összekötő léc, valamint a meglévő rövid oldalhoz erősített nyél. Aranytüzelő kanál. Hosszú nyelű, fél­gömb fejű vaskónál. Az aranymosó az aranymosás művelet­­sorozatát az aranynézéssel kezdte. Mun­kájának lényege a kiszemelt partszakasz aranyban leggazdagabb pontjának ki­választása volt. Ennek érdekében végig­járta a partszakaszt, annak egyes részein vizes fövenyt vett az aranynéző lapátra, majd lassan lecsorgatta a vizes homo­kot. Ahol a legtöbb aranyszemcse ma­radt a lapát feketére égetett belső felü­letén, ott kezdte el a mosást. Felállította a mosópadot, vaslapáttol fövenyt rakott a pad legmagasabb részére, arra pedig a köpőcével vizet meregetett. A víz a föveny könnyeb részecskéit lesodorta, a nagyobb fajsúlyú aranyszemcsék ellen­ben lerakodtak az aranymosópad rézsú­tos rovátkáiban vagy pedig a posztó bolyhái között. Mikor már elegendő arany gyűlt össze a rovátkákban, arany­kaparó vassal kikaparta az aranyásó, és a választóba rakta. A választóban lévő anyagból többszöri vízbe mártással és lecsorgatással kimosta a felesleges homokot, végül összegyűj­tötte a visszamaradt aranyszemcséket. A posztós mosópadból úgy vette ki az aranyat, hogy kiszárítás után papirost tett a padra, megfordította, a teljesen száraz posztót levette, végül pedig a be­léje rakódott aranyszemcséket a papírra rázta. Az aranyszemcséket dobozban vagy edényben gyűjtötte, majd otthon higany­nyal keverte össze. A higany az aranyat feloldotta, a homokot pedig kidobta ma­gából. A higany felszínére került homo­kot víz locsolgatásával távolította el. A higanyt azután erős vószonzocskóba tette, és addig nyomogatta, míg a hi­ganyt a vászon apró nyílásain ót kipré­selte. Az arany a vászonba maradt. Ezt az aranyat aranytüzelő kanálba tette, tűz fölé tartotta, és így kiégette a még ben­ne maradt higanyt. Ezután már csak az arany értékesítése volt hátra. Az értékes nemesfém soha nem volt szabad kereskedelem tárgya, az aranyászok is csak a pontosan meg­határozott helyeken adhatták el. Komá­rom vármegye például 1791-ben rendelte el: „Az aranyászok az aranyat és ezüstöt nem mósoknok, hanem egyedül a cs. kir. Bányatisztségeknek adhatják el.“ Később az aranyművesek is kaptak engedélyt aranyvósárlósra. Komáromban, a többi Duna menti helységhez hasonlóan, a legrégibb idők óta mostak aranyat. Erre a célra a dunai sziget orra volt a legalkalmasabb hely. Az aranymosás virágkora a 18. és o 19. század. Erről tanúskodik a Komáromi Tudós Társaság folyóiratánok, a Minde­nes Gyűjtemények 1790. évfolyamában megjelent cikke: .... a Tsalló-közben, Gönyünél, Ko­máromnál és azután Esztergomnál, har­­mintz, negyven embert is lehet eggy rakásban látni, á kik a Duna fövényéből aranyat mosnak ki. Gyakorta olly sze­­rentsések, hogy eggy-eggy forintot meg­keresnek eggy nap, s ritkán esik-meg. hogy legalább annyi aranyt ne mosná­­nak-ki, hogy ki-ki a maga nap-számját meg-keresi. 1776-ban Királyi parantsolat óltol ki-adattatott, miképpen viseljék ma­gokat ... Az arany mosóknak nagy bün­tetés alatt nem szabad azt másnak el­adni, hanem tsak a’ Kamarának, ’s meg van határozva minden latnak illendő óra." A feljegyzések szerint az utolsó arany­mosók a 19. század végéig működtek Komáromban. Ez az időpont egybeesik a Duna szabályozásával, amelynek végre­hajtása után a város területén már nem volt érdemes aranyászni. Az aranymosás történetéhez hozzá­tartoznak azok a kísérletek, amelyek gépek segítségével igyekeztek aranyat nyerni a Duna fövényéből. A két világ­háború között-a csehszlovák állom arany­mosó hajót épített, mellyel el is kezdték az orany kitermelését. Rövid üzemeltetés után azonban röjöttek, hogy ráfizetéssel dolgoznak, ezért beszüntették a nagy reményekkel megindított tevékenységet. Az aranymosók élete nem volt irigy­lésre méltó. A szerény keresetért nagyon meg kellett dolgozni, amellett erősen ki voltak téve az időjárás szeszélyeinek. Ezt bizonyítják az aranyászokkal kapcsolato­san fennmaradt közmondások, népies szólásmódok és rigmusok. Kenyerész, mint az aranyász. Az ara­nyász főleg kenyéren él. Szellemesen jellemzi az egyes mesterségeket az alábbi mondás: Sokat fárad a vadász. Ritkán száraz a halász, Mindig vizes az aranyász. Az aranymosók szegénységéről is valla­nak a közmondások: Ahány oranyász, annyi rongyász. Harminc aranyász, harminc halász és harminc vadász, kilencven koldus. A Szőnyben fennmaradt dal is a sze­génységről mesél, de azt derűs mosollyal adja elő: Halász, vadász, aranyász, Ores zsebben kotorász. Ha szegény is, vígan él, Egész nap csak vizet mér. Komáromból mór közel egy évszázada eltűntek az aranymosók, de a közeli Csollóközaranyoson (Zlatná na Ostrove) még napjainkban is működik egy: Zsem­­'ovics Imre, aki az ősi módozatok szerint, hagyományos eszközökkel űzi ezt a régi, híres mesterséget. (Részlet a szerző Komáromi mester­ségek című könyvéből) MU

Next

/
Thumbnails
Contents