Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-08-01 / 31. szám

Levél jogokról és kötelességekről

Nem tipikus jelenség, sőt még csak nem is gyakori, de az a n°hány eset, aminek szemtanúja v„. tam, mégis arra indít, hogy szövő tegyem. Nem nagy ügy, de mindenképpen közügy, mert sokan látják, sokan csóválják a lejüket, sokakat megbotránkoztat, és lőleg mert illúzió- és tekintélyromboló a fiatalok előtt.

A kellemetlen, arrogáns, megélt korukhoz nem méltón viselkedő öregekről, jobban mondva idősebbekről van szó. Azokról, akik a túl szerényeknek, fölöslegesen visszahúzódóknak, gyámoltalankodóknak az ellenpéldái. Villamosban, autóbuszon, üzletekben találkozom velük. Meglehet, szóvá sem tettem volna, ha a buszban nem mellettem játszódik le az a jelenet, amitől kicsordult a pohár: felszáll a buszra egy hatvan körüli, jóállású asszony, már a lépcsőn parancsolón körülnéz, nyög egypárat, az egyik lábát húzva megáll egy fiatal anya előtt és rászól: álljon föl, mert nekem nagyon fáj a lábam. A fiatalasszony karonülő. kisbabájával fölcihelődik, egyszerre többen is nyúlnak, elsegitik a két sorral odébb levő üres helyre. És nem az volt az egyetlen üres hely! Kettenhárman sem tudták megállni szó nélkül, de az asszony felcsapott állal meredt a levegőbe, mintha nem is hozzá szólnának. Három megállóval arrébb fürgén, mindenkit megelőzve leszállt, s bár pirosat mutatott a lámpa, úgy szaladt át az úttesten, mint a nyúl. Egyik lábát sem húzta.

Ezek után már nem is nagyon ütközöm meg azon a még mindig délceg úriemberen, aki a félig üres villamoson lehorgonyoz egy farmernad rágós legény ke mellett, és kihívóan bámulja. Mikor a fiú nem reagál, az úriember hangosan szívja a foga között a levegőt, és méltatlankodik a mai fiatalok erkölcsei miatt. Végül mégiscsak lép kettőt, elfoglalja az elejétől üres helyet, tovább méltatlankodva körülkörülnézve várja a helyeslő visszhangot. De ebben az esetben senki sem kontrázik neki.

Meg azon a koros, de finom, fiatalos eleganciával öltözött és sminkelt hölgyön, aki beviharzott a patikába, meglobogtatta kezében a receptet és odafordult lefegyverző, negédes mosollyal az öt-hat sorbanállóhoz, hogy „csak megkérdezem van-e, ne álljak hiába“. Volt, de eszébe sem jutott beállni a sorba. Mikor elviharzott, mosolynak már nyoma sem volt az önelégültségtől szinte duzzadó arcon. Micsoda vén csaló, fuj! — dörmögött valaki a hátam mögött.

Mondom, kirívó esetekről van szó, de ennek sem kellene lenni. Hiszen bármennyire is indokoltan élveznek bizonyos megérdemelt előjogokat az idősek, azért az udvarias, feltűnést kerülő viselkedés embertársaikkal, rájuk nézve is kötelező.

BERECK JÓZSEF

NYÁRI

BÚCSÚ JÁRÁS

avagy feljegyzések viselt dolgainkról

Hadd kezdjem szüléinkkel.

Anna-nap búcsújárás napja szülőfalumban, Albáron (Dolny Ser), s mi sem természetesebb, hogy népesedő családunk ilyenkor egybeseregük a szülői házban.

Legutóbb anyánk nevetve fogadott bennünket, hogy mi, gyerekek olyan majom-félék lennénk, merthogy mindhárman „tárói“ házasodtunk: nővérem Pódafán (közelebbről: Csenkeszfán) talált férjet magának, öcsém Balázsién feleséget, jómagam pedig Budaion csavartam el Zsuzsám fejét.

lót mulattunk anyánknak ezen a találó észrevételén, ám itt csak azért irom le mindezt, mert szeretem békésnek, nyugodtnak, trélálkozónak látni öregedő szüleinket. Jó érzés tudni, hogy dolgos életük öregkorukra kiteljesedett, mégpedig tűrhető egészségben és megnyugtató anyagi biztonságban. Mérhetetlen munkaszeretetük, önmagukhoz való hűségük eredménye mindez, s úgy érzem, a kétkezi munka szeretetét, a kitartást, türelmet, béketűrést és a jámborságot belénk, gyerekeikbe is sikerült átDlántálniuk. Igaz, néha nagyon kegyetlen körülmények között, sok-sok idegesítő, reménysorvasztó nélkülözés közepette, egyénien értelmezett nevelési elvek alkalmazásával, ám mindig következetesen.

A mindenekfölötti kemény munka, amelyre a szüléink fogtak bennünket, egyrészt józan, tisztelettudó, mértéktartó, már-már puritán, de fölöttébb erkölcsös egésszé kovácsolta családunkat, másrészt előkészítette törvényszerű széthullását is, merthogy mindegyikünk megtanult a maga lábán állni, a saját fejével gondolkodni.

Ami azonban továbbra is szorosan összetart bennünket, az a dolgos múlt, az alapozó évek egyre erősödő érzelmi visszaigazolódása.

M szülői házból való elkerülésem MX után rövidesen elhatároztam, m " hogy minden gyereknek, aki tőlem a családi és rokoni kapcsolat okán joggal vagy jogtalanul ajándékot vár, könyvet adok az ajándékozások (név-és születésnap, húsvét, Mikulásnap, karátsony stb.) szokásos alkalmaikor,

Mondanom se kelljen, a megajándékozottak (és főleg szüleik) kezdetben bizony nem közfelkiáltással fogadták az ajándékozás ilyetén uniformizálására irányuló szándékomat. Aztán végül is belenyugodtak (főleg a szülők), mondván: iróember, hazabeszél.

Az önző szándékot nem tagadom, de az indítékait sem. Rettenettel tapasztalom ugyanis (bár tévednék!), hogy korunkban a gyerekeket a könyvtől erőszakosan eltántorítani igyekszik a világ száz más csodája. Ezért véleményem szerint az ellenkező előjelű törekvés sem nélkülözhet egy kis önkényes erőszakosságot. Iskolai eszközökkel a gyerekeket ugyan napjainkban is kötelezik némi olvasmányokra, de félelmetes századunk vége ‘elé közeledve hova jutnánk, ha mindenki csak (ha egyáltalán!) Nyilas Misit, Oleg Kosevojt, esetleg Twist Olivért és Copperfield Dávidot ismerné meg?

Annamáriának, alig hároméves kislányomnak van anyukája és apukája, mamája és papája, mamija és papija, hogy az irányában a szülői szeretet hőfokát megközelítő érzéssel viseltető dédikéjét, számtalan nénikéjét és bátyókáját ne is említsem.

Nem sok ez egyszerre egy alig hároméves kisembernek?

A sok nagyszülői és egyéb rokoni gondoskodást látva manapság, akárcsak szűkebb környezetemben is, a jóleső érzésen és némely fenntartó gondolatokon túlmenőleg kissé keserű lesz a szám ize e sorok lejegyzése közben, mert nekem a gyermekéveim sivársága (háború feldúlta világba születtem bele) miatt kétszeresen is óhajtott nagyszülői gondoskodás, gyámolitás, semmi mással nem helyettesíthető — pótolható szeretet nem adatott meg: apai nagyszüleimet az első világháború, említett felmenőimet az anyai ágon — lévén ők valamivel fiatalabb korosztály — pedig a második világégés keservei és következményei sorvasztották idő előtt, sírba.

M pánk — néhányadmagával a

MX faluban — máig tehéntartó ember, így a kaszálás is viszszatérö gondja minden nyárelőn.

Győzte ő ezt a végtelenül kifárasztó, de nemes munkát egyedül is, egészen hatvan éves koráig, ám ekkor a doktornő ráijesztett, hogy magas a vérnyomása satöbbi, ne erőltesse magát. Az egy szál tehénhez és az évenkénti üsző- ill. bikaborjúhoz azonban továbbra is ragaszkodván fölszólított hát bennünket — sógoromat, öcsémet és engem —, nem próbálnánk-e meg, ne jutna olyan sok őrá. Pálinkát vett, kaszákat kerített, rendbehozta, kikalapálta őket, elmagyarázta és megmutatta a kaszálás és a fenés fortélyait, és nekifogtunk. Ebéd alatt már azt mondta titokban anyánknak, hogy nekem van legnagyobb fogalmam hozzá, hiába köpte a mgrkát annyira a sógorom, nekem áll legjobban a kezemben a kasza. Nem tudhatni, miért mondta ezt anyánknak; alkalmasint nagyon is számító szándékkal, vagyis hogy ő meg elmondja nekem. El is mondta, a nyomatékosság kedvéért suttogóra fogott hangján e furcsa nemzedéki üzenetváltásnak, s ezzel tulajdonképpen kötelező érvényűvé vált megtanulnom ezt a mara meglehetősen idejét múlt, de egykori gyakorlói

és értői körében máig megbecsült paraszti munkát. Azóta sok szép órát töltöttem együtt apánkkal a határban, derűs egyetértésben, egymás újfajta megbecsülésében.

S most mégis fájós kézzel irom e sorokat; apósom kertjében, gyomkaszálás közben, a tollat a többihez szorító hüvelykujjamra hullott a kasza. Nem figyelmetlenségemmel vagy netán gyakorlatlanságommal volt baj, rövid nyelű volt az a kasza testmagasságomhoz; fenés közben mindig valami halomra, rönkre, barázdaszélre kellett állítanom, hogy vállmagasságba kerüljön a pengéje. Jobb híján az addig lecsapkodott gyom egy szerény kis kupacára állítottam ezúttal lenéshez, s a pengözengö művelettel alig hogy végeztem, a kasza amúgy is rövid nyele belecsússzam a gyom laza halmába. A kilent kaszapenge s jobb kézfejem találkozása pillanatának érzékletes leírásától itt érthetően eltekintek, de sajnálatos baluljárásom apaifiúi „lereagálása“ talán megérdemel még néhány sort.

Erőteljes barna kézfejemen az orvosi gyámolitás kötszer-bundás nyomát látva, apánk lakonikus rövidséggel ráhibázott: „Kasza?" „Az", mondtam, s kéretlenül nyomban azt is, ahogy a baj megesett. „A kasza bizony nem gyerekjáték, fenés előtt mindig meg kell győződnie az embernek, jó helyre állitotta-e, nem vakondtúrásra-e éppen", mondta még, és sajnálkozó tekintetébe tömény bűntudat lopódzott. Óvatosságra intő kitételét e paraszti munkával kapcsolatos ősi tapasztalatnak ugyanis nem örökítette át rám, amikor először adta kezembe a kaszát.

így lesz vége' a világnak?!

Barátom tette fel nemrégiben a kérdést, hogy én, a huszadik század szülötte mit kívánok átadni cseperedő gyermekemnek, aki tulajdonképpen már a következő század embere lesz.

Nos, látszólag csupa ellentmondásos dolgot. Eltökéltem ugyanis, hogy gyakorta elviszem majd őt gyermekkorom pusztuló tájaira, mindent megmutatok neki, ami még megmutatható. Ismerje meg a fákat, füveket, madarakat és bogarakat, csinálok majd neki fűzfasipot és bodzapuskát, mert nem akarom, hogy felnőttként ne tudja, milyen is az a káka, s milyen ember az, aki még ezen is csomót keres; az első szempillantásra ne tudja megállapítani, búza vagy árpa-e a sarjadó vetés, s egy-egy muhar-, bükköny- vagy repcetábla se hozza különösebb zavarba. Szeretném, ha édesanyja, két nagyanyja, testi és szellemi frisseségét máig megőrző dédnagyanyja révén már fiatalon megtanulná a kétkezi asszonymunkákat, a stoppolástól a kovászos uborka berakásáig, holott tudom, nem a múltnak, a jövőnek kell tanulni, s könnyen lehetséges, hogy őt asszonykorában már csupa automatika, háztartási robotgép, meg hasonló fogja segíteni.

Tulajdonképpen nem vagyok én abban egészen biztos, hogy mindez szükséges, vagy az elsajátításnak ez a módja a megfelelő, de általában maga szerint ítélkezik az ember, s én úgy érzem, egyáltalán nincs káromra, hogy tudom, miként rakja fészkét a nádiveréb és az ökörszem, s a petrencefát sem nézném holmi táplirúdnak.

CE1«]