Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-08-01 / 31. szám
Mi így látjuk NEM Ml CSINÁLJUK? Szeretnék*hozzászólni a vitához, mert a közölt vélemény ingerültté tett. Igazat is adok neki, meg nem is. Necsak az orvost, a pult mögött állókat ítéljük el, ítéljük meg önmagunkat is! Biztos, hogy a szolgálatot teljesítő orvos a várószobában nem jelenti be, hogy csak azt fogadja, aki szép és hoz valami borravalót vagy pakolt kosarat. Azt kérdezem: ki csinálja mindezt? Nem mi? Azt mondhatom, megszoktuk már, orvost, papot, pult mögött állót, tanárt csak így lehet megközelíteni. Lassan odajutunk, hogy kenyeret is csak az fog enni, aki lefizeti a péket? És ezt mind a buta ember okozza, mert azt hiszi, másképp nem lehet. Egy józan gondolkodású ember nem csinálja ezt! A társadalom nekünk sok mindent adott, s akad is elég bőven mindenből, de ha egyszer nem kapok valamit, elkezdek fűt-fát ígérni, csak legyen, bolond lenne — mondjuk az eladó, ha nem használná ki vagy nem adna „pult alól". . . így vagyunk az orvosokkal is. Nem a* rendelőket kell ellenőrizni, a fejünket kell gondolkodásra használni! Ezelőtt negyven évvel szidtuk, átkoztuk az államot, hogy nem lehet orvoshoz menni csak a gazdagoknak, most nem kér tőlünk egy fillért a gyógyításért senki. Hát hol a hiba? Miért éppen az orvos a legbűnösebb? Vajon mi magunk tiszták vagyunk-e? Hallottam egyszer egy esetet; Felvételire ment a gyerek, a szülei mindenáron orvost akartak faragni belőle. A nyomaték kedvéért vettek egy doboz csokoládét, becsempésztek a tetejére tízezer koronát, és odaadták az egyik tanárnak. Csakhogy a tanár talán száz ilyen dobozt is kapott, de nem szerette a csokoládét, ezért bevitte a legközelebbi üzletbe és más árura cserélte. Bizonyára meglepődött az a vásárló, aki a dobozt felbontva megtalálta a másnak szánt „figyelmességet". A történethez tartozik, hogy a fiút nem vették fel, mert nem felelt meg tudása a követelményeknek, a tanár pedig semmit sem tudott a pénzről, bár ezt kevesen hiszik el. Hát itt is ő volt a hibás? Állítom, hogy nem. Ezért csak önmagunkat ítéljük el és senki mást! Lehet, hogy vannak olyan emberek, akik elvárják a „hálapénzt, csúszópénzt, borravalót", az ilyeneket rendre kéne tanítani. Es ugye az sem mellékes, hogy ez a fajta „ajándékozás" szinte a legélőbb hagyományunk volt, van és lesz míg világ a világ. Ezt akartam elmondani. Tisztelettel: MELEGA KATALIN, Panyidaróc (Panovce) Apró gyerekek bámészkod^ nak a kirakat előtt, tenyerükkel, orrukkal csakhogy be nem nyomják az üveget. — Melyik kellene? — szólítok meg egy kislányt. — Az az oroszlán, — mutat a kirakat sarkába kis beszélgető partnerem, és máris megmagyarázza, miért: — Azt a falra is lehet akasztani, meg párnának is jó. Anyukám maradék anyagokból meg is csinálja. Heuréka I Megvan az utolsó ajándék: nyári olimpiánk befejező részében játékgyárba megyünk! A boltvezető készségesen leemeli az oroszlánt és megnézzük a gyártó vállalat címét: „Moravskó ústredna", Brno. Iparművészeti szövetkezet. A megadott címen készségesen fogadtak bennünket. De mikor elmondtuk, hogy „legszebb gyermekévi ajándéknak" szánjuk képes riportunkat, ráncba futott a mesternő homloka. — Csakhogy játékaink nagyrésze más országok gyermekei kezébe kerül... Megrendelőink: Lengyelország, Szovjetunió, Ausztria az NSZK, Hollandia, Dánia, Franciaország, Olaszország, Kanada. Alig tudunk eleget küldeni... De a mesternő (mint általában az üzem minden dolgozója (gy?rmekszerető ember, máris talál megoldást: — Igaz, hogy ezekből a játékokból kevés kerül a mi boltjainkba, de ha meglessük, hogyan születik Misa, Pierre, az olimpia-mackó, Jupi a bohóc. .., akkor az anyukák, apukák, nagyobb testvérek otthon is készíthetnek hasonlókat, örülünk az ötletnek. Már csak egy akadály van: én nem vállalom a választást, a kalauzolást. Félek, hogy nem sikerül. Mi tagadás, az én játékaim még mások voltak: ilyenkor nyáron rongybabát meg OLVASÓI r A legs
