Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-08-01 / 31. szám

Foto: Gyökeres Gy.

lel jutalmazta. A szlovák népdalok előadásáért a tolmácsi (Tlmace), sárói (Sarovce), kozárovcei, cakai asszonyok kaptak elismerést.

De itt nem is a jutalom, elismerés volt a fontos. Az éneklőcsoportok tagjai a maguk szórakoztatására dalolnak, hogy felelevenítsék a régi, csaknem feledésbe merült népdalokat, hogy esténként könnyebben felejtsék a napi gondokat. S napközben a munka is jobban megy a szövetkezetben, a Pletában, a Novochemában, ha az ott dolgozó lányok, asszonyok már előre örülnek a dalos estéknek, nőszervezeti összejöveteleknek.

A dalos, verses találkozó ösztönzője lehet a többi járás és az egész ország szervezeteinek ott is, ahol még csak most fontolgatják az énekkar megalakítását. Zs. S.

1. A nyirógói énekkar

2. Málasi asszonyok

3. Kétyi énekesek

4. A közönség

5. A sárói csoport

Nagy László felvételei

4

pruszlikok csodálatos hímzése, a homlokot, hajat befedő pártája, a férfiak kivarrt lajbija, kemény szárú csizmája, bricsesznadrágja régi ünnepek ízét hozta közénk. Aztán a népdal... A javakorabeliek alkotta kórus népdalcsokra után Lajtos Pali bácsi nyolcvanhárom évesen is zengő hanggal építette a dallamok útját. Itt azonban nemcsak az öregeké a nóta. Nagy Nándi, Pálfy Anetka, Bagdal Jóska — a legifjabb nemzedék képviselői ők — hangjuk ércesen biztos, csobbanó tiszta.

A falu népdalereklyéje, a menyasszonybúcsúztató dallama lassan, vékony szalagként indul Gyüre Jánosné ajkáról, hogy fodrai befonják a tüzet, s a hallgatók szívét. Láng, láng után, népdal népdal után lobban, s a táborozok bizony nehezen állják a versenyt, de tudatunkba véssük a varbóiak kincseit, így válunk gazdagabbá. Késő éjszaka még zeng a népdal. Az Ipoly

csöndesedik, lassú, mélyeket hallgat. Mi érezzük az összetartozás erejét Dél-Szlovákia elszórt falvaiból, kisvárosaiból érkezett diákok és a falusiak között. Érzéseinket Lajtos Pali bácsi önti szóba legtalálóbban: „Ahány ember — annyi nóta!” — Annyi biztos állomás a jövőbe vezető úton.

Mélyen az éjszakában járunk, amikor hazafelé indulnak az emberek. Korán kelnek, legnagyobb részük nem a faluban dolgozik. Az iskolaigazgató, Csőri Mihály marad legtovább, ö az énekkar vezetője is, amellyel lelkesen készülnek minden versenyre. Munkájáról, a beért gyümölcsről beszél, s a felelősségről, amely a pedagógus vállára nehezedik; ettől szép ez a hivatás.

Tüzünk már nem lángol. De tudjuk, a szívósan izzó parázs sokáig őrzi, tartja a fényt, a meleget.

MOLNÁR IMRE