Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-08-01 / 31. szám
Mi történik a Rákóczi-kincstárral? Hetek és hónapok telnek el Munkácson, a nagyasszony nem lép a gyógyulás útjára, halad, egyre halad a sír felé. Orvosságot, ételt, borogatást, megsegítést mindig csak Ilonától fogad el vagy kér. Ilona nappal ott ül karosszéke mellett, mert az orvos nem javallja a betegnek nappalra is az ágyat, éjjel pedig ott alszik, éberen, félvirrasztással a sarokban, a heverőn, napa szobájában. Sohasem hagyja el Báthori Zsófia szobáját, csak ha az ő helyére Juliánka ül le. Akkor nyugodtan, bár akkor is csak kis időre. És ha ő maga van ott, az ő engedelmével Kiss páter és Jadviga nővér is beléphet. Beléphetnek és kegyes beszédeiket elsuttoghatják a nagyasszonynak. Ilona már nem fél tőlük. Látja azt is tisztán, hogy a nagyasszony, elesett állapotában, nem vágyik beszédükre. Inkább nyugtalanság fogja el beléptükre, szeme ilyenkor riadt, és megkönnyebbül, ha a két fekete alak eltávozik szobájából. Mi lehet ennek a titka? Ilona sejti. Hányszor akarhatták ezek rábeszélni a nagyasszonyt írásra, testámentumírásra — végrendelkezésre, talán még meg is fenyegették pokollal, túlvilággal. A nagyasszony pedig, először életében, ellenállt. Báthori Zsófia halálos betegségében — érzi Ilona — csak az unokáira gondolt* felülkerekedett benne háza, családja iránt való gondoskodása és szerelme. Ezt fájlalja ez a gonosz fajzat, és minden szorongása, nehéz érzése mellett ez a felismerés nyugtatja meg Ilonát. A tavasz is elmúlt, beköszöntött a nyár, tüzelőn süt a nap, és a virágok illatától bódítóan fűszeresek a holdvilágos éjszakák. Báthori Zsófia beteg szíve mind rendetlenebbül dobog, és ziháló tüdeje mind nehezebben szedi a lélegzetet. Egy felhőtlen, rózsaillatos éjszakán, megkezdődik a beteg asszony haláltusája. Ilona fogja a kezét, nem veszi le róla tekintetét, és irgalmas szívvel lesi minden szavát, hátha még kíván valamit, ami megkönnyítené utolsó óráit. A gyermekek a szomszéd szobában ülnek, kezük összefonódott, fáradtak és szomorúak. 17. DÉNES ZSÓFIA Ez egyszer nem fekteti le őket anyjuk. Báthori Zsófia haldoklik. Hátha még látni kívánja őket. Ezért a gyermek is hadd hozza meg áldozatát. Hogy önmagára gondoljon, ráér majd egy életen át. Éppen csak Kiss páter és Luptovszka Jadviga nincsenek a haldokló közelében. Ezen az éjjelen nekik nyomuk veszett. Ügy látszik — véli Ilona —, nagyobb gondjuk van, mint hogy a vallás vigaszában részed sítsék a haldoklót, aki vakbuzgó hivük és fejedelmi pártfogójuk volt annyi éven át, és ezenfelül hiszen a kegyes nővér vér szerinti rokona. Miért nem térdepel most a térdeplőn Jadviga, miért nem morzsol imát az ágy lábánál a páter, miért nem sietett utolsó kenettel a haldoklóhoz, miért engedte ezt át Ordódy páternek? Miért nem kegyeskedik ő, a gyóntató, hogy a haldoklók vigaszaival közelítse meg a nagyasszonyt, aki néha még visszanyeri eszméletét? Ilonát e távolmaradás végül is nyugtalanítja. Az ő gyóntatója, az emberséges ember, neki valóban segítő társa, Ordódy páter itt tartózkodik — miként illik - a betegszoba hátterében. — Páter uram — lép nesztelenül a szerzetes pap mellé, kérem kegyelmedet, keresse fel Kiss pátert és Jadviga nővért, mondja meg nekik, a végzetes pillanatok közelednek. Legyenek itt. A páter bólint és halk léptekkel sietve hagyja el a szobát. A főtéren a nagy toronyóra kettőt kongat - csend honol az egész munkácsi várban. Ordódy uram pedig a páter és a nővé/ ajtaján éppenséggel hogy hiába kopogtat. Megszöktek volna? - találgatja Ilona udvari káplánja. Tilos módon? . .. Ezt mégsem meri szerzetestársairól feltételezni. Pedig nyugodtan feltételezhetné. Mert Kiss páter és az apáca — a vér szerinti testvér — Báthori Zsófia haldoklása órájában bitang betörők módjára a Rákóczi-kincstár vaspántos ajtaját feszítették fel. Négyen láttak a munkához, magán a páteren és Jadvigán kívül annak szolgája, ennek novícia szolgálója. Mire Ordódy páter reájuk talál, Zrínyi Ilona zárolópecsétjét, melyet napokkal azelőtt saját kezűen nyomott a tárház ajtajára, leverték, az ajtót sarkaiból kiemelték, és megkezdték a Rákóczi-kincsek begyömöszölését készen tartott zsákokba. A tárház, folyosója végén kis ajtó, azt is felfeszítették, előtte kinn a szabadban hatalmas szekér várakozik, és ez már jóformán megrakottan áll a rablott kincs kihordott zsákjaival. Ordódy páter, amint nesztelenül lopódzik a tárház küszöbére, még látja a kamrában égő hatalmas fáklya fényében, hogyan süllyeszti Kiss páter kövér kezét egyik nyitott vasládába, hogy aranyékszert, drágaköveket, gyöngyfüzéreket, gyémántos boglárokat, ékes mívű csatokat és gombokat emeljen onnét ki, és eresszen zsíros ujjai közül csillogón a zsákba, melynek száját szolgája tartja e művelet céljából tátva. Jadviga nővér ugyanezt cselekszi másik vasláda előtt, de onnét nem ékszert, hanem öreg aranytallérokat emel ki lankadatlanul, és ejt csörögve az eléje tartott, nyitott szájú zsákba. Ordódy páter rémülten kiált fel: — Az ég szerelméért, mit művelnek kegyelmetek?! — hangzik a felháborodás ajkáról. — Elhallgasson óm kegyelmed! — üvölt rá Kiss páter. - Tanácsolom, hogy elhallgasson! — Nem én! - hördül fel Ordódy. - Nem leszek rablótársa kelméteknek. Sarkon fordul, és futva indul vissza a folyosón — ordítani segítségért nyilván nem akar, nehogy kiáltása a haldokló szobájáig felhallatsszák, egy perc még, és eléri majd a nagy csarnokban virrasztó palotaőrséget, de Kiss páter utána veti magát, megragadja, és elkeseredett tusakodásba kezdenek, míg a páter szolgája gazdája megsegítésére ott nem terem. Ketten azután nagy fölényben lefogják a cingár szerzetest, gombócot gyömöszölnek a szájába, hátrakötik jó erősen kezét, bevetik egy közeli kamrába, rázárják az ajtót, a kulcsot pedig Kiss páter elégedetten zsebre vágja. — Most már mehetsz — neveti kövéren —, értesítsd a Zrínyi-fajzatot, hogy kincsesháza üres! üres bizony az, üres. Amikor Báthori Zsófia szíve utolsót dobbant, és Ilona az ágy lábánál a halál előtti alázatában megsemmisülten térdepel — a szekér, a Rákóczi-ház mesés kincseivel megrakott szekér már a várat és a várost is elhagyta, és úttalan utakon, zsivány rejtőzéssel kinn a határban zörög. A négy tettes rajta, viszik a rablott kincset másik vármegyébe, a biztos fedezetű kassai jezsuita rendházba. A kassai rendház főnöke gondterhes arccal hallgatja Kiss páter előadását. A szerzetes eleinte diadalittas szenvedéllyel beszélt, de azután látja, miként komorulnak el a rendfőnök vonósai. Ekkor el-elakadozik szava, egy-egy közbevetett kérdésre dadog, és most már igyekszik, hogy enyhítse, kendőzze, amit cselekedett. A generálnak sehogy sem tetszik a dolog. Zárpecsétet feltörni, éjnek idején kincsesházba betörni, ajtót felfeszíteni, dulakodni, banditajelenetet rendezni - ezzel szemben a haldokló kegyurat — Báthori Zsófia igaz hívünket — halála óráján a vallás vigasza nélkül hagyni, az utolsó szentség feladását elmulasztani, a Rákóczi-kincseket országos skandalum árán elrabolni: ilyen nyílt erőszak csak ritkán tartozik a jezsuita rend, az Úr katonáinak fegyverei közé. Az ilyen gondosan kiképzett és idáig kifogástalan ügyességnek tartott Jézus-harcos ne tudná, hogy csak diplomatikusan, úgyszólván láthatatlanul, a háttérből szabad intézni az efféle kényes dolgot, a nyílt összetűzés megkerülésével kell előnybe jutni, titkosabban, kevésbé olcsó, de annál hathatósabb fegyverekkel kell harcolni? Ez az egész akció, a kincsesház kirablása fortély és ész nélküli mesterkedés — s a jogalapul meglobogtatott, két darab Báthori Zsófia-végrendeletben ezek után nem hisz senki sem. Ö maga, a rendfőnök például egyetlenegy percig sem. Túlságosan jól értesítették kémei, hogy az öreg fejedelemasszony halálos betegségében hányszor hangoztatta tanú előtt, ő nem végrendelkezik senki javára, mivel az ő természetes örökösei az unokái. Igen nagy donációiról az egyház illetve a jezsuita szerzetesrend javára még életében rendelkezett. Hálás leánya volt ő mindenképp anyaszentegyhózának. Az ő esetében írott testamentumnak nincs helye. Ezeket ismételten mondogatta, és maga Zrínyi Ilona is ilyenformán értesült napa szándékáról. A magas termetű, szikár, koros kassai rendfőnök, kit a Bécsben székelő Kollonics kardinális s ennek legfőbb hatalmú jezsuita intézői rendkívüli módon kedvelnek, s akit a papi világ általában úgy ismer, hogy higgadt fölénye sohasem hagyja el, most föl-alá futkos szobájában, és valósággal hadonászik. Vésett vonású, sötét bőrű arca haragos és keserű. — Kiss páter uram - mondja szaggatottan az ablakmélyedésben álldogáló szerzetesnek, .akit fölöttese szavai valósággal leforráznak —, nagyon rosszul végezte a dolgát! Fortély és ész nélkül, alacsonyrendű eszközökkel. Meg kellett volna íratnia a nagyasszonnyal a végrendeletet, valóban megíratni, tanúk előtt úgy, hogy senki se kételkedhessék a testamentum valódiságában. Meg kellett volna íratni, mindenáron. Hogy ez alatt mit értek, azt egy gyóntatónak nem kell magyarázzam. Ellentmondás nélküli fölénybe kellett volna még annak idején a. gyóntatószéken át jutnia. Ebben is engedelmessé hajlítani a nagyasszonyt, mint már annyi más, rendházunknak kevésbé fontos ügyj ben. Esztendőket töltött el kegyelmed ! azzal, hogy teljesíthesse ezt a rábízott feladatot. Nem teljesítette. Mulasztá| sót azzal tetézi, hogy országos skaní dalumba keveri a rendet! Kiss páter halálsápadtan áll a ‘ rendfőnök előtt, szeretne ellentmon! doni, dühösen védekezni, de csak na- I gyokat nyel, mert rendházi fegyelme ' megköti. — Főnök atyám — veti ellen végül is rekedten -, a valódi Báthorij pecsétek mindkét testamentumon rajta vannak, ezt kegyeskedjék meggon- I dőlni. Per esetén sem lehet rábizonyítani a végrendeletekre, hogy nem valódiak. A megboldogult kevés kivétellel már elmúlt ősz óta minden írá- I sát velem íratta, amióta állapota elsúlyosodott. Az egyik végrendelet 1679. december tizenharmadikáról szól, a másik 1680. vagyis ez idei február huszonötödikéről. — Ugyan! — legyintett haragosan a generál. - Mindenki elképzeli, milyen könnyűszerrel juthatott kegyel! med Báthori Zsófia pecsétjéhez... Nem nagy virtus kellett ahhoz, hogy olyan benső ember, mint az udvari kópián és gyóntató, aki mindétig ott ül a nagybeteg szobájában, elcsenje ! kis időre az igazi pecsétnyomót. — Nem volt ez könnyű feladat! — törli homlokát elgyűrt keszkendőjével Kiss páter. — A nagyasszony szobájában fel kellett ehhez törni az íróasztal fiókzárát oly módon, hogy utóbb be is lehessen azt zárni. A megboldogult e művelet alatt néhány lépésnyire karosszékében szendergett. . . — Ugyan, ugyan! - legyint ismét kicsinylően a rendfőnök. — Ügy beszél kegyelmed, mintha az altatóporok segítő erejét egyikünk sem ismerné! Azt csináltak kendtek hónapokon át Jadviga nővérrel ketten abban a szobában, amit akartak! Csak éppen azt nem végezték el, amit el kellett volna végezniük! — Főatyám! — szedi össze magát Kiss páter, hogy az előírt alázatot továbbra se sértse meg —, engedtessék meg nekem ... ha mór nem bonthatom itt helyben fel a két testamentumot, hogy a Rákóczi-pecsétet csakis Bécsben, a császár őfelsége megbízottja törheti fel... — Páter uram, úgy látszik tréfás kedvében van! — ... engedtessék meg. nekem — lövell Kiss páter sötét pillantást a generál felé —, hogy legalább élőszóval tudassam kegyelmeddel a főbb pontokat. Az első szerint őfelségének a császárnak jár tízezer forint, a kassai jezsuitáknak ugyancsak tízezer és a Rákóczi-ház ezüst-, arany-, drágakő j kincse, az, amelyet szekéren idehoztunk, saját rendünk őrizetére addig, amíg II. Rákóczi Ferenc meg nem házasodik. Akkor újabb tízezer forintért kiválthatja értékeit, de ha meghalna, minden a szerzeté marad a nagyasszony leikéért mondott misék fejében. — Óriási! — sóhajt fel a generál, és most ő törli meg izzadt homlokát. Milyen mesés kincs szaladt el az orruk előtt ennek a balkezesnek a sáfárkodása miatt! — Hát csak folytassa kigyelmed ezt a keserves históriát... — A szatmári jezsuitáké tízezer forint és a Barkóczy uradalom, a pataki jezsuitáké a borsi és a szentmiklósi uradalom ezer birkával, ez utóbbi hagyatéktétel Rákóczi Ferenc nagykorúságáig szól, akkor azonban megváltható tízezer forintért, amely pénz ugyancsak misék szolgáltatására rendeltetik. (folytatjuk)
