Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-07-11 / 28. szám
CSEHSZLOVÁKIÁI MAGYAR KÖLTÖK ÉS KÉPZŐMŰVÉSZEK A SZERELEMRŐL Legyen anyag- * tartalomnak ssellem, legyen tűs, és égni levegő, legyen kai. és Megesni tenger. 000 • legyen férfi, s eleme: a né. (Téssér Árpád) VERES JÁNOS VERSEI Viola sírása Olajos-fekete csigás fürtökkel hamvas nyakán, fél orcája előtt, ül a sírnál Viola, feje alvó virág, hideg holdsugár szór rá gyémántesőt; ül a sírnál lehajtott fejjel Viola, összekulcsolt két keze jázminfehér, halott édesanyjához sírva beszél: kóborló koldusdiák, tücskök barátja, téged keres most valahol fosztó ködökben, ha ideér, el ne ereszd magadtól! ; ' Senki se védi, senki se várja, de van egy kopott citerája, s a madarak körülszállják, ha az szól. Fürjeket, pávákat varázsol köréd, méze sosem lesz, csak egy kevés kenyere, de egyetlen a földön, akit szeretni tudsz majd, együtt kell élned és halnod vele. Mindent te adtál — Tömött csomókban szikráznak a csillagok, de az eltévedt bárány keservesen béget, reményeim nyája szerteszéledt, Ezüstszin hamu szitál a szívemre, jaj, az én holnapom szomorú, sötét vár — ki aggat virágot kiszáradt fáimra? Jaj, anyám, édesanyám, kié leszek én már? Kezem üres, mégis tüskés akácgallyakat -szorítok mellemre — csak jönne a halálba vivő tutaj, mely engem felvenne! Arany csodájú, de hideg cseppkőbarlang, jaj, a magány! Kié leszek, kié leszek én, édesanyám? örülni csak szeretve, szeretve leheti Lesz-e valaki, aki — ha én nem is szeretem, érzésem málnabokrain édesség nem is terem — melegre tudná szeretni deres szivemet? Rám néz-e majd egy bánatos szempár, mely felismeri bennem húgát a Meseországban sütő napnak? Élnek-e törpék, kik elejtik koporsómat, hogy egyszer feltámadjak? Jaj, ha az Öröm-király felszabadítaná erőim, virág-kezemmel egy hegyet is továbbvinnék talán, de egyedül nem élhetek, valakié akarok lenni — s kié leszek, kié leszek már, édesanyám? A lelkem áramkörébe repülő fehér hattyúk mind feketévé változnak, úgy szállnak tovább, amerre nézek, véresen jajgat a kés-szivű szélben a mályva, a vadnefelejcs, a mécsvirág. Szememből virágeső hullana a földre, lengő hajamból ezüstös zene szikrázna az égre, lábam alatt rózsává változna a tüzes csalán, s jaj, nem enged magától a szakadék széle, mert nem tudom, kié leszek, anyám. Felébrednek a cinegék, csízek, hangjukat tündérek gyűjtik, piros kárpitot szőnek belőle, a dombok fölé kifeszítik, o levelek alól kimásznak a csigák, fényes bogarak, s jaj, énbennem minden kormos marad! — Csillagom, ne sírj, utolsó kicsiny reményed szorítsd magadhoz, mint sebesült bárányt, a segítő sugarak egyszer majd rád is lenéznek, szivedből kihull a tüzes tőr, a szemed csodát lát. A kelő nap korongját figyeld, kitartón figyeld, belőle jön a te párod, ha meglátják, örömükben összeölelkeznek a pitypangok, a szamócavirágok; gyerekszemű, vékony legény lesz, szerencsés örömtől elzavart árva, Aranylánc lettél szivemen, te akartad, hogy így legyen. Jóságod játszva verte szét óráim morzsoló kövét. ünneplő ruhám nem lelem, tüzes pénz villog szememen, lehajtom forró fejemet, lábamnál sárga levelek. Virághitű vagy, szertelen, a haragod is szerelem, az őszt tavasszá szenteled, termővé tetted földemet. Mindent te adtál: fényt, szelet, felhőket, holdas réteket, a fosztó világ összeállt, legyőzted bennem a homályt. S te nem szereztél mást velem, csak általad nyert életem, álmot, mely dér alatt vacog, csillagot vető bánatot. Bocsásd meg sok-sok bűnömet, az átvirrasztott éjeket, ezután hulló könnyeid, a szenvedés vad görcseit. Mély csönd lepi a kerteket, a fák közt hideg ég lebeg, de nézd, a kopár domb fölött a szél madárrá öltözött, az égalj csupa piros toll, a csodamadár feldalol, világgá viszi híredet, égig emeli nevedet. Janiga József linómetszete
