Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-07-04 / 27. szám
LÁBNYOMOK L ffiffl®DS0©3 S®O@raD©K][ß)0iraK Klasszikus prózaíróinkkal szerencsénk van. Jókai és Mikszáth vidékünkről indult, Móricz Zsigmond pedig, ha nem is szülötte, sok szállal kötődik ehhez a tájhoz. A legerősebb kötődés első felesége, Holies Janka révén szövődött. Ez az asszony avatta lényeges, ihlető tájjá az író munkáiban saját szülőföldjét: Gömört. Második felesége, Simonyi Mária, érsekújvári (Nővé Zámky), születésű, ö szintén többször elkíséri a két világháború közti időszakban szlovenszkói felolvasókörútjain. Nem véletlen, hogy Janka halála után is kedves tartózkodási helye marad Gömör, pontosabban éppen Rozsnyó (Roznava). Mondhatnánk úgy is: Móricz hazai tájon járt, mikor itt járt, mert úgy érezte ezt Szlovenszkó magyarsága (tán legfőképp a haladó ifjúsági mozgalmak, így elsősorban a Sarló), és úgy érezte maga az író is. Móricz hozzánk tartozásának hagyománya már az író életében megalapozódott. E hagyomány születéséről ír Szalatnai Rezső az „Este a tűz mellett“ című rövidpróza gyűjtemény bevezetőjében, mely Móricz Szlovákiához kötődő írásait tartalmazza. Idézzünk tehát a bevezetőből: „Budapesten anatéma, Pozsonyban (Bratislava) érettségi téma Móricz Zsigmond. (30-as évek) Cikkei, elbeszélései 1938 után is megjelentek o pozsonyi magyar újságokban, jubileumát az Esti Újság külön irodalmi melléklettel ünnepelte, s amikor már Budapesten nem volt napilap, amely írásait közölné, Pozsonyban jelentek meg azok az Író haláláig. Megtörtént, hogy utolsó könyveiről Pozsonyban korábban jelent meg ismertetés, mint Budapesten..." és végül ... „Amikor sokan elhagyják, a szlovákiai magyarok nem mozdultak el tőle. A tiszacsécsei rögöt is Győry Dezső helyezte el Móricz Zsigmond koporsójára." Bizony az előttünk járó nemzedékek gazdag Móricz-hagyományt testáltak ránk, volna mivel okosan sáfárkodnunk. Ugyanakkor Móricz is nagy marokkal merített a vidékünk adta ihletből. Műveiből a táj és az emberek hatását csak hosszúhosszú munkával lehetne kimutatni. (De megérné a fáradságot!) Az „Este a tűz mellett" gyűjteményen kívül Az Isten háta mögött, a Jószerencsét, a Harmatos rózsa ... regények szólnak e tájról, e táj emberéről. „Megnyílt előttünk a szép táj, amely itt a hegyek szépségét az Alföld megkapó képét egyesítette." (Harmatos rózsa) Ez a látvány ismétlődött meg minden alkalommal, amikor az író tájainkra utazott. A turista hetekig tud gyönyörködni benne, s a szépségtől felüdülve megújul. Móricz, a mi Móriczunk azonban mélyebbre látót, amikor megírta a szlovákiai embereket, magyarokat és nem magyarokat. Mert nem csak a „csodálatos magyar ifjúsággal" találkozott nálunk, s nem csak Hviezdoslavval, hanem az árvái és gömöri nyomorral is; 1918 előtt megírja, ahogy az elmagyarosodó tanító magyarul köszön vissza az udvarokból ót anyanyelvükön köszöntő parasztasszonyoknak, a magyar iskolába járó szlovák gyermekeknek... Igen, Móricznak az igazságtalanság fájt 1918 előtt és után, lett légyen az bármelyik oldalon. írói erkölcse a mindenkori világ mérlege, ítélője volt s marad! Móricz-centenáriumot ünnepelünk. Ilyenkor szokás számbavenni az emlékeket, keresni a nagy egyéniségek lábnyomait, az ágyat, házat, kocsmát, asztalt.. . ahol ő ... Ilyenkor beedeckereket írnak, fényképeznek az újságok lapjaira a nagy egyéniségek ürügyén. És valóban, ma is turisztikai szenzáció a betléri kastélyban az az ágy, amelyben állítólag Napóleon aludt. Csakhogy Napóleonnál jóval fiatalabb, éppen százéves Móriczunk nem fér ebbe a kategóriába. Nem gyilkoltatott csatamezókön, nem ágyak és kocsmaasztalok idézik emlékét. Ő csupán gondolkodott, nem rejtette el gondolatait, ítélt és gondolkodtatott. Rozsnyó bővelkedik Móricz emlékekben (nem relikviákban!), hiszen e kedves város gyakori tartózkodási helye volt az írónak. Krajcsi Lászlóné, Éva asszony levéltáros. Csak úgy kapásból rengeteg emléket tud felidézni az archivált, két világháború közti rozsnyói magyar sajtó hasábjairól. — Érdekes és jellegzetes vonás, hogy Móricz Zsigmond sosem levelezett a város hivatalos vezetőivel. Egyetlen levelét a Rozsnyói Hírlapból ismerjük, de ez sem a város vezetőihez, hanem „Rozsnyó magyar társadalmához" van címezve. Ezenkívül más levélről nem tudunk, archívumunkban egyet sem leltünk. „Művelődési egyesületünk elnöke kedves levelet kapott a körünkben járt írótól. Amennyiben a levél városunk társadalmához szól, az elnök kötelességének tartja egészében leközölni ezt. Mélyen tisztelt Barátom! Most, hogy hazatértünk hosszú és fáradságos utunkból megrakodva, mint a méh, sok szép virágporral és mézzel, az emlékek rengeteg rajával, szeretettel emlékezünk mindenről s különösen Rólatok s egész Rozsnyóról való s szíves emlékkel, megkérlek, hogy mindnyájatoknak tolmácsold hű barátságunkat, hálánkat s szeretetünket s maradunk mindig igaz barátként híved Móricz!" (Rozsnyói Hírlap 18. száma 1927. május 1.) A korabeli, baloldalinak még jóindulattal is nehezen mondható rozsnyói polgári lapokban tallózva olyan címeket találunk a Móriczot üdvözlő cikkek élén, mint: „Rozsnyó nagy napja" (Sajó-vidék 1927. ápr. 14.), „Móricz Zsigmond tavaszi tündérketjében" (Rozsnyói Hírlap 1927. ápr. 10). Ennek a cikknek a szerzője Voss László, akinek apját Móricz a nevezetes „Vass fiakkéros" című novellájában örökítette meg. A gombaszögi táborozásra ellátogató Móriczról is ír a Rozsnyói Hírlap (1928. aug. 5.). De az olyan egyszerű címek alatt is, mint „Móricz Zsigmond és felesége Rozsnyón" (Sajó-vidék 1927. ápr. 7.) lelkesedő sorok olvashatók: „ ... Móricz Zsigmond feleségével körútra indul s e körút befejezéseképpen 12-én, kedden este 8 órakor a városháza nagytermében tart előadást. Nagy esemény ez városunkban, Rozsnyó és vidéke erősen készülődik ezen estélyre. .." Mennyi lelkesedés! Pedig Móricz Rozsnyón sem szólt hízelgő szavakkal az úri osztályhoz. Móriczról, ha nem tudatosították is, sejthették, hogy egy nagy társadalmi változás jele, s akik írásait olvasták (vagy hallgatták) — s nálunk többen, mint hazájában - a változás szelét előre megkiáltó Móriczot ünnepelték azokon a szlo-A szerző felvétele 4. Sok családnak kell újra kezdeni 1. A tengerpart.. .. és a Fekete hegy a földren előtt — Mi lett a lakásunkból prilis 15-én. Tíz másodperc híján hét ófa húszat mutatott az óra. És akkor Jugoszláviában, délen, a Fekete-hegy térségében, az Adriába nyúló lejtőkön tombolni kezdett a föld. Fölmorajlott, fölüvöltött, megremegett, mint a sebzett vadállat. Csak néhány másodpercig tartott a földrengés, mégis felmérhetetlen károkat okozott. És pótolhatatlanokat, nemcsak emberéletben, hanem történelmi emlékművekben is, amelyeket eredeti állapotukba már soha többé, soha senki se tud visszaállítani. Mintegy 80 000 ember vált hajléktalanná. Sok község, főleg azok, amelyek a Krivosije, a Srmica sziklái között megbújva megőrizték ősiségüket, már G0J] csak a térképeken van meg, helyükön romhalmaz emlékeztet voltukra. Egy hónap múltán, amikor e tájakon jártam s hallgattam azokat, akik a földrengést átélték, a saját szememmel is meggyőződhettem róla, hogy mit jelent az elemi erők megfékezhetetlen pusztítása, milyen rejtett erő szunnyad Földünk gyomrában. Ott, ahol a szállók épületei álltak, s ahová évente több ezer csehszlovákiai turista is ellátogatott, csak puszta falak meredeztek, egymásba és egymásra omlott emeletekkel. Búd városában láttam az összedőlt Slavia szállót, melyben már akkor a nyaraló idényre készülődtek. Szerencsére, turisták még nem érkeztek. És szerencséje volt annak a 450 gyermeknek is, aki a szálló közelében álló iskolába járt. Az iskola épülete könnyű kártyavárként dőlt össze — de vasárnap volt és szünetelt a tanítás. Bar városának a kikötője volt híres. Kirándulóhajók futottak ki innen, a turistákat romantikus tengeri körutakra vitték, amelyeket az itteni utazási irodák szerveztek. Ebből a kikötőből már holnap, holnapután, lehetséges, hogy még hosszú évek múlva, vagy talán soha nem futnak ki a sétahajók. Az egész móló, az egész kikötő — amelyben az elgörbült sínpáron baljós felkiáltójelnek furcsa módon megmaradt egy hatalmas daru — teljesen elpusztult. Az egyik nagy dokkban, lehet vagy 300 méter hosszú, 100 méter széles, szovjet
