Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-06-06 / 23. szám

KEDVES KRISZTINA! A kérdéses gyógyszert a bratislavai allergiakutató központon keresztül le­het megszerezni. Kérelmüket csatolva a kezelő orvos indoklását a következő címre küldjék: Zdravotné stredisko — alergologické oddelenie, Bratislava, Zabotova 23. Itt a kérelmezőt nyilván­tartásba veszik sorszám szerint és postán küldik el a gyógyszert. „GIPSZBEN AZ EMBERISÉG” jeligére Jógaiskola Csehszlovákiában nincs, csak a nagyobb városok sportegyesü­leteiben működnek kisebb körök vagy egy-egy nagyobb kórházban szakorvos foglalkozik jógával, mint a csoport­terápia egy fajtájával. A könyvpiacon időről időre kaphatók szakkönyvek, amelyek útmutatást nyújtanak az ér­deklődőknek (Dr. Vigh Béla: Jóga és tudomány, Dely Károly: Jóga, Dr. Ala­dár Kogler — Joga — telesné cviéenie, dychanie, autogénny tréning, Zdena Bronislawská — Vera Jindfichová: Joga, slnecná cesta ku kráse a zdra­­viu). „SOSEM MONDOK LE RÖLA” jeligére Tizenhét éves lány vagyok és már majdnem egy éve járok egy fiúval. Ismerni már régebben ismerjük egy­mást és kezdetben csak barátság volt köztünk, csak aztán jöttünk rá, hogy ez szerelem. Hiszünk és bízunk egy­másban. Ö nem olyan, mint a többi, komolyabb, és ha hülyéskedünk is, a viccei sohasem durvák, nyersek. Tudom, hogy a legtöbb fiú, ha egy lány mellé szegődik, azonnal elkezd erőszakoskodni, hogy megkapja a lányt. Neki erről az a véleménye, hogy az ilyen fiúk a lányt csak ki­használják és nem becsülik semmire. Ö nem tudna és nem is akar ilyen lenni. Édesanyám is látta, hogy milyen rendes fiú és meg is engedte, hogy járjak vele. Most azonban egyre job­ban békétlenkedik, azt kifogásolja, hogy a fiú fiatalabb nálam. Ez igaz is, de mindössze tizennyolc nappal! Nekünk eddig ez eszünkbe sem jutott. Ugyanabban a hónapban születtünk, és hát tessék mondani, számíthat az egyáltalán, ki előbb, ki utóbb?! Kedves kislány! Ez a pár nap nem is nevezhető korkülönbségnek.— iga­zán egy csöppet sem számít! De meg kell értened édesanyádat: látja, hogy a kapcsolatotok szorosabbá vált, látja, hogy fülig szerelmesek vagytok egy­másba, s ezzel egyenes arányban nö­vekszik az aggodalma is: fél, hogy el­vesztitek a fejeteket, idő előtt szóhoz jut a szexualitás, esetleg teherbe esel és így tovább. Talán röstelli ezt ilyen nyíltan megmondani, talán nem akar­ja megbántani az érzékenységedet, és hát — talált egy kifogást, amivel re­méli, hogy lehűti kissé érzelmeidet. Azt ajánlom, most te vedd kezedbe a kezdeményezést, te mondd el bizal­masan édesanyádnak mindazt, amit a leveledben megírtál nézeteitekről, kap­csolatotokról. Ha valóban minden úgy van, akkor feltehetően a jövőben is megbecsülitek egymást és az egymás iránti felelősségről sem fogtok meg­feledkezni. Mármint a közeljövőben, mert ami a katonaságot illeti, azon egyelőre még kár törni a fejeteket. Szeretettel üdvözöl NEM DIVAT A NAGY CSALÁD? Ez a kérdés foglalkoztat, amióta a hat- és több gyermekes anyák talál­kozóján vettem részt Perbetén (Pri­­beta). Kedves, meghitt ünnepség volt, ritka pillanat az életünkben. Negyvenöt édesanya a négyezer lakosú községből. A legfiatalabb — Ádámka Erzsébet — harminckilenc éves. A többiek negyvenötön felü­liek. Amikor férjhez mentek, ezen a vidéken még „divat" volt a nagy család. Ma már nem az. Ök mond­ták el — kicsit dicsekedve, kicsit restelkedve. Dicsekedve, mert a sok gond mellett számukra a gyerekek jelen­tik az örömöt. Mlinár Rozália sze­mében fény gyullad a gondolattól is, hogy vasárnap délelőtt megáll a ház előtt négy személykocsi, és az unokák ellepik az udvart. S ami­kor délben körülülik az asztalt, amikor evés közben kijelentik; anyu húsleveséért gyalog is eljönnének Újvárból, akkor elfelejti, hogy reg­gel a fáradságtól alig bírt lábra állni, s a derekába most is hasogat a fájás minden lépésnél. Mlinárné nyolc lányt nevelt. Szak­mát adott a kezükbe, s kicsi koruk­tól úgy öltöztette őket, minha csak egyre lett volna gondja. Pedig neki mindenből nyolcat kellett előterem­teni. Hogy erre miből és hogyan tellett? Nem beszél a varrógép mellett töltött éjszakákról, a sok száz kilométer hosszú feldolgozott kötőfonalról, az örökké teli mosó­­teknőről, a megannyi karéj kenyér­ről. A betegágynál átvirrasztott éj­szakákat felejtetik az iskolai ered­mények, a napi bosszúságok, a gondok fölé fátylat borítanak az apró örömök. Nem is lehet egy anyának na­gyobb boldogsága annál, mint hogy egymást szerető, mindenben segítő gyerekeket nevel fel. Tóth Anna szívét is ez a gondolat me­lengeti naponta. Mind a hét gyer­meke Perbetén él. A tizennégy uno­ka egymásnak adja a kilincset. Anna és József napkor annyi a vi­rág, hogy kevés neki a váza . . . S ilyenkor harmincon ülnek asztal mellé. De ennyien mozdulnak, ha segítségről, munkáról van szó. Jóleső, örömet adó érzés bujkál minden elmondott szó mögött. De a háttérben ott húzódik a restelke­­dés is. A lakás pelenkafőzéstől örö­kösen párás levegője, a szomszé­dok kétértelmű megjegyzései, a fi­zetésnap előtti filléreskedés . . . Egyre kevesebb szülő van ma már Perbetén is, aki mindezt vállalja. Kilenc-tízéves gyerekeket szólítok meg; hány testvéred van? Egy­­kettő, hangzik a válasz. De jó len­ne, ha többen lennénk — teszik még hozzá. Lenne kivel otthon is fut­ballozni, birkózni — mondják a fiúk. Egy kislány megjegyzi: de 1. Ádámka Erzsébet 2. Mlinár Rozália 3. Tóth Anna NAGY LÁSZLÓ FELVÉTELEI akkor kevesebb ruhám, játékom lehetne . . . Találtam példát itt is rá: előbb a ház, berendezés, autó, aztán a gyerek. Fiatal házasok, akik már egész másképpen gondolkoznak mint Mlinár Rozália, Tóth Anna vagy Ádámka Erzsébet, aki olyan őszintén mondta; minél több a gye­rek, annál nagyobb a boldogság. A mai fiatalok másban keresik a boldogságot. Sok gyerek helyett pazar berendezés, autó, külföldi nyaralás után vágynak. Az átvir­rasztott éjszakákból elegük van két-három évig. Megváltozott a vi­lág. önzőbbek, számítóbbak let­tünk, mint anyáink voltak. Keveseb­bet tudunk adni magunkból — de kevesebbet is kapunk gyermekeink­től. És ők is kevesebbet odnak­­kapnak egymástól. Vágyaink, életcéljaink mások, 2 mint a régi nemzedékeké volt. Ma már kevés fiatalasszony vállalja hi­vatásként csak az anya szerepét. A szakmából, melyet évekig tanult, s folytatni akar, nem maradhat ki sokáig. Már a két-hároméves kiesés is nehezen pótolható. Kevés a böl­csődei-óvodai férőhely, az alkalma­zásban lévő nagymama nem segít­het, a munkahelyi feladatok igé­nyesek, a szolgáltatások jelenlegi színvonala, a mai rohanó élet csak­nem kizárja a több gyermek válla­lásának lehetőségét. Akarva, akaratlan megfosztjuk magunkat és gyermekeinket azok­tól az örömöktől, melyek csak a nagy családokban születhetnek. A tudat, hogy nem maradsz ma­gadra, mert minden rosszban, jó­ban négy-öt testvér áll mögötted, nem pótolható mással. Sem külföldi úttal, sem autóval, sem barátokkal. 3 Éppen ezért kicsit irigylem a Mlinár és Tóth lányokat, hogy olyan sokan vannak, és szorongó szívvel gondo- I lók gyermekeimre, terített asztalom­ra, mely mellett többen is elfér­nénk. Sajnálom, hogy azt a szép akciót, melyet a perbetei nemzeti bizottság a nemzetközi gyermekév alkalmá­ból a hat- és többgyermekes anyák számára rendezett, néhány év múl­va már nem ismételheti meg. Mert nem lesz kinek. H. ZSEBIK SAROLTA

Next

/
Thumbnails
Contents