Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-05-16 / 20. szám
DÉNES ZSÓFIA 6. ... Az ő urát nem bántották a császáriak: Báthori Zsófia könyörgött Lipótnál érte. Báthori Zsófia kedvéért a jezsuita atyák is. Ó, be nagy szavuk van azoknak Lipótnál! A dolog úgy áll, ők ütik le a magyar urak fejét, vagy ők hagyják meg. A gyóntatószék most az igazi ítélőszék. Hanem az öreg fejedelemasszony letett százezer forintot a kamaránál, és ezen az áron Munkács és Ecsed mentesült a megaláztatástól, a német megszállástól. Természetesen Ilona is hozott áldozatot. Előbb csak áldozott, majd harcolt és védekezett. Odaadta a nászajándékát és a szülői házból hozott aranyakat is. Negyvenezer aranyra volt akkor szükség, mikor uráért letették a váltságot, ez nemcsak hogy kimerítette őket, de adósságokba is sodorta. Nehéz napok szakadtak reá, az apját is siratta, és vigasztalan volt afelett, hogy anyját elhurcolták Grazba, ahol ínséget szenvedett. Még a Zrínyi nevet sem használhatta többé. Megváltoztatták nevét „Gnade“ ra, „Kegyelem“-re. Catharina Gnade, így lajstromozták anynyi kitartással, míg szegény asszony megőrült. Őrülten halt meg az egykori horvát bánné, büszke és nagyravágyó nagyasszony, Frangepán Kata — valami klastromfélében, ahol úgy tartották, mint rabot. Három évvel élte túl urát. — Nyugodjék békében — suttog Ilona. Ni, az öregasszony még mindig nem jött át, biztosan elő kell keresni valahonnét, talán a mosóházból, ahol a gyermekeknek mos. Nem is olyan nagy baj, ha késlekedik, ráér a mérgelődéssel, mert a jelentések neki mindig csak károkról, pusztulásokról, kirablásokról számolnak be. Éppen csak a futárok levelei izgatják... Csodálatos dolog — száll vissza mégis gondolata —, amikor Rákóczi Ferenccel ketten maradtak egyedül, a felkelés leveretése és anyagi kimerülésük után, amikor jó sokáig egyetlen barátjuk, rokonuk nem nyitott rájuk ajtót, hogy maguk rossz hírbe ne keveredjenek, és még Báthori Zsófia is gőgösen visszavonult tőlük — haragudott a Zrínyiekre —, akkor ők ketten közeledtek egymáshoz. Valami megoldódott benne Ferenc iránt, a szívében állt most először melléje, mert szerencsétlennek, megbántottnak érezte, és balsorsában lett csak igazán hitvesévé. Elmélyült benne a szeretet. Ekkor született ez a két gyermek. Ez a két drága lény. Jöttek, mert ők ketten egymásra találtak. Talán ezért olyan szépek. És talán azért is szereti őket úgy, merthogy siratni tudja az urát. Talpra ugrik, az öregasszony felváltotta a bölcsőnél. A hímzést kézimunkakosarába dobta, és megy, siet bátor lépéssel, fölemelt fejjel a kancellária épületszárnyába. Most nem puha asszony, nem gyászoló özvegy, nem gyermekét ringató édesanya többé. Nyugodt arcára most az ült ki, ami benne erély, értelem és akaraterő. A magáramaradottság hamar edzette férfiassá olyan helyzetekben, amikor erre kellett teljen erejéből. Egész emberré érett, nemcsak anyja, de apja is annak a két árvának. Hiszen minden és mindenki összefog ellenük, hogy kifossza őket jussukból. A császár abban volt kegyes őiránta, hogy pár nappal ezelőtt írásban megadta neki: gondnoka, törvényes gyámja lehessen a Rákóczi-árváknak. Roppant jószágaiknak most ő az igazgatója. Saját javadalmait is neki kell kezelnié — innét viszik futárjai tiszttartóihoz, kapitányaihoz üzeneteit, leveleit, rendelkezéseit. Mert hát igen, a föld, az örökség, az csak elterül, helyén van. De hogy van-e kéz, amgjy megmunkálja, és van-e fegyver, amely megvédi termését, gyümölcsét a kifosztásokkal, rablásokkal szemben, az más kérdés. Itt mindenki dúlni, rabolni akar, a császári zsoldos, a török portyázó és a zabolátlan magyar úr. És még a bujdosó szegénylegények is ellenséggé váltak a Rákóczi-birtokon, Báthori Zsófia vallási türelmetlensége miatt. Igyekeznie kell, hogy mindezt hol okossággal, hol kegyességgel, néha pedig eréllyel jóvátegye. Ó, az a vakbuzgó, kegyetlen asszony milyen embertelen szigorral sújt le a protestánsokra! Az a késpengeszáj mennyi gonoszát mond az isteni szeretet és irgalom nevében. Kétszeresen nekiszilajodott, amióta a jezsuiták közbenjártak fia életéért. Kéz kezet most. — Add meg sors! — buggyan fel forrón Ilonából a Zrínyi-bizalom a sors iránt. „Jó szerencse, semmi más!“ — volt Miklós bán jelmondata. — Add meg, hogy árva gyermekeimmel ne váljunk kenyértelenné, és ne kelljen Munkácsra kegyelemkenyérre kerülnünk őhozzá! Itt a bécsi levél, Forstall Márk atya írta, néhai édesapja gyóntatója, a család barátja. Megkapta a fejedelemasszony levelét, melyet Váradi László kamarás'úr vitt neki az árvák jogügyében. Való igaz, hogy az árváknak és Ilona nagyasszonynak sok hatalmas irigye van a reájuk maradt töméntelen Rákóczi-vagyon miatt, melyet sóvár szemmel és fondor lélekkel néznek. Az ártatlan csecsemő Ferencnek csak rosszat, átkosat kívánnak. Ilona ijedt mozdulatot tesz. Menten arra gondol, megerősíti az ajtónállókat és kapusdarabontokat. A gyermek közelébe, asszonypalotájába eddig is csak Orsit és az öregasszonyt engedte. Ezek után lesz még csak igazán éber és bizalmatlan. A bécsi udvar — írja tovább a páter — nem győzött fondorkodni, hogy az özvegy fejedelemasszony kezéből kiragadja a nagy jövedelmű gyámságot. De Leopold császár a helyeset cselekedte, amikor augusztus tizenkettedikén mégiscsak kiadatta Zrínyi Ilona nagyasszonynak a gyámelismerést. Természetesen ebben érdemük van a császár közelében élő jezsuitáknak, akik a Rákóczi-árvákat és Báthori Zsófia unokáit a maguk jussában meg akarták segíteni. Reméli Forstall atya, hogy az özvegy fejedelemasszony továbbra is sikerrel védekezik az irigyek ellen. — ... a maguk jussában meg akarták segíteni. .. — ismétli el Ilona, és csendesen továbbfűzi: — Báthori Zsófia nagy juttatásai fejében, és minden további megajándékozás reményében. Egészen bizonyos, hogy nem is csalódnak majd. Ni, megjött Kazinczy Péter uram levele is, a királyi tábla ülnökéé, ki a Rákóczi-ház főügyésze és Ilona bizalmas embere. Eperjésről ír, hová azért ment, hogy a kiskorú II. Rákóczi Ferenc nevében Sáros vármegye gyűlésén a főispáni méltóságot ő gyakorolhassa. A gyűlés elismerte a megbízatást, jelenti örömmel nagyasszonyának. Jó, jó, de megvan ám ennek az örömhírnek is a maga titkos anyagi háttere. Egy kis áldozathozástól sohasem kell visszariadni, ha hatalmon levőktől jó eredményt vár az ember, ahogy azt a harmadik futárlevél teljes nyíltsággal megmutatja. Ez a levél pedig Nyitra püspökétől jött, gróf Pállfy Tamás királyi udvari főkorlátnoktól. A püspök úrnak ugyanis a múlt hetekben nagy tqrszekerekkel boroshordók mentek legjobb évjáratú tokaji borokkal, előrevaló ajándékul. Az ajándékküldés Kazinczy uram tanácsára történt, aminthogy a kormánytanács kamarás uraihoz is ment fejenként sietve hasonló társzekér. Pálffy püspök uram erre válaszol. Köszöni a tokaji prezentet, és igenis buzgalommal eljárt a regéd vár ügyében, hogy a Kriegsrat ne vezényeljen német katonaságot Regéc várába. De ne is romboltassa le. Hagyja meg épségben Ilona gyámságán. A püspök úr eljárt a kormánytanácsnál — írja —, és még Montecuccolihoz, a hadvezérhez is elment személyesen a Rákóczi-ügyben. Ajánlja magát továbbra is a fejedelemasszony kegyeibe. — Okos, eszélyes Kazinczy Péter uram! — tör fel a hála Ilona ajkán. örvendezik, hogy ebben az órában eléggé jól áll ügye. Alig hat hete, hogy meghalt a fejedelem, és ő az árvák érdekében mindezt már elérte. Igaz, hogy mindez, így érzi, csak a harcok legkezdete. Nem baj! Ö résen lesz, van hozzá bátorsága, ereje. De lássa csak, itt fekszik asztalán még három egészen másfajta irat is. Jobbágylevelek: három szupplikáció. Az ő nagy ügyei között bizony csak kicsinyek, azért mégis, így gondolja, fontosak. A hatalmasoktól ő fél, azokat neki kell maga elé hajlítania. Ezek az ő földjein élnek, tőle várnak segítséget, tőle földesuraktól kérnek oltalmat. Ez a kétféleség a kétféle levélben, ez az ország igazi képe. Előre tudja, hogy a jobbágylevelek az ispánok túlkapásait panaszolják. Amit az imént sűrítetten gondolt, azt így fejthetné ki: tapasztalt ő már eleget az alatt a pár év alatt, hogy Sárospatakon él, és belelát uradalmai igazgatásába. Igen, ő ismeri jobbágyai keserves helyzetét. Mostanában a földesúri és egyházi beszolgáltatáson túl mennyi minden nehezedik reájuk. A császári zsoldos katonaság eltartása, portyázó török fosztogatása, a Rákóczi-birtokon szinte csapatokká összeverődött bujdosók követelései és rablásai, mindez keservesen sújtja őket. De még ezenfelül is — és nem utolsósorban — a föléjük rendelt ispánok vagy udvarbírók jogtalan zsarolása saját kedvükre. Amennyi tőle telik, legalább ezeket a kisebb ragadozó madarakat, amelyeket elérhet, lövöldözi le fejük felől, határozottsággal, nem csak azért, mert földesúri jogán túl nem tűri megkárosításukat, hanem azért is, mert kisajtolásuk végleg legyengíti csekély tartalékukat, beszolgáltatóerejüket. Nézi a leveleket: Balog Jánosnénak alázatos könyörgő szupplikációja nagyságodhoz, mint Méltóságos jó Asszonyomhoz — írja a jobbágyasszony kérelmét a hécei írástudó, diák vagy pap. Csak olyan egyszerű jobbágyi szó maradt, tiszta parasztbeszéd, ahogy a kérelmező azt pennába mondta. Alázatosan jelentem Asszonyom kegyelmednek — olvassa Ilona —, hogy tiszt uraimék elvették a két borjas tehenemet, az melyek tejével magunk éltönk, és két árva gyermekemet, az melyeket tartók, avval tápláltam, mivel azonkívül nincs mit egyönk. Melyhez képest alázatosan reminkedem Kegyelmednek, mint Jó Asszonyomnak, hogy tekintvén Isten után azt a két árvát, az melyet tartok, méltóztassék bár csak az egyiket is megadatnia, mely istenes jó akaratjára Isten megáldja, Asszonyom. Kegyelmednek életem fottáig én is alázatosan igyekszem Kegyelmednek szolgálnia. Ilona megkeresi a hécei határ ispánjának levelét — a polcokon itt állnak a levelek rendben —, olvassa, hogy Balog Jánosné hanyagul robotolt, és mée lopott is a télen. A nyáron pedig a majorság körül káros cselekedeteket követett el. Egy pillanatig elgondolkozik. Azután ráírja a levélre földesúri határozatát: Ha elébbi káros rossz cselekedeteidet, s lopástokat jobb magatok viselésével elfedeztétek volna, szinte elfelejtem rossz dolgotokat. De a majorságom körül való rossz gondviseléstek a nyáron igen eszembe juttatta, jól cselekedtek, hogy elvették két teheneteket, mégis egyik tehenedet magadatom, míg meglátom, mint viselitek magatokat. Az iratra külön jelzését teszi, legyen figyelme miként viselkedik a jövőben a jobbágy. Lássa hát a többi szupplikációt. Mindkettő borról szól. Szekérjártó Balázsné özvegy jobbágyasszonytól az uradalmi tisztek elvették Szentmiklóson egyetlen hordó borát, melyet fia esküvőjére vett: ... méltóztassék ugyanazon gondviselőnek meghagyni, hogy éntülem, szegény özvegy árvátul, mely nagyságotok uradalmát tizenöt esztendőtül fogva már özvegységében szolgálja jobbágyul, azt a kevés borocskát el ne vegyék... Ráírja utasítását az ispánnak, járjon utána, így igaz-é a panasz, és ha igen, adassék vissza a bor az özvegynek, hogy az meglegyen néki a lakodalomra. Azt a bort — véli Ilona — amúgy is a tiszttartó szeretné meginni. (folytatjuk)
