Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-05-16 / 20. szám
STEFAN STRÁ2AY Oregapám Tenyere alatt gyihos lovak is megcsöndesedtek, a szőke bor asztalán megsötétedett, a régi frontról ha mesélt, az öldöklést is megszépítette az emlékezés, szántogatott s fölmérte a föld adományát: pipacsot és hitvány rozsot, nem szívelte a gyermekeket, megtörve a cipót, tenyerébe hullottak a morzsák, rossz ember volt talán? Varga Imre fordítása Könözsi István felvétele ... év végül mégis visszatértem, megtörtént, amiben kalandos útjaimon a világ távoli és idegen részein magam sem hittem már, megpillantottam a szülőföldemet, az otthonomat, ahol megszülettem és felnőttem, s a házamat — a saját házamat is megpillantottam! Sivár és kihalt síkon állt, s éppen olyan volt, mint amikor itthagytam, kívülről legalábbis éppen olyannak látszott, amilyennek megismertem — állt, mint a világítótorony a sötét tenger fölött. Az otthon közelségére elöntött a forróság. Meggyorsítottam lépteimet. Hívott magához, hívott az én szülőházam Nemsokára átlépem a küszöbét, nemsokára otthon leszek — nemsokára, nemsokára! A kutyám a kapunál feküdt. Lehajoltam hozzá és megsimogattam. Nem mozdult. Mintha itt sem lennék. Elnevettem magam. Nagyon öreg már. Azt vártam — úgy képzeltem el bolyongásaim során —, hogy otthonom küszöbén vidám csaholással fog majd köszönteni és örülni nekem, de nagyon öreg már ... Beléptem a kapun. A folyosó bejáratánál öreg, hű szolgám üldögélt. — Visszajöttem — mondtam és lehajoltam hozzá —, visszajöttem, hogy többé már soha ne menjek el innen. De ő csak ült tovább — mindig itt, ezen a helyen pihengetett az egész napi munka után, s én azt vártam, hogy fölugrik és örömében elkiáltja magát, és a hangja mindenkinek hírül adja majd az én váratlan hazaérkezésemet. De nem mozdult. Mintha itt sem lennék. Mintha nem is látna, mintha nem is hallana engem. Megérintett a félelem és a nyugtalanság, sötét szorongás, rossz előérzet kerített hatalmába: mit, vajon mit jelentsen mindez? Egy pillanatig a rémülettől kővé dermedten álltam, megrettenve a kérdéstől, hogy vajon mi is történhetett itt. az én otthonomban és az én otthonommal, de a rákövetkező pillanatban sikerült új erőre kapnom, s a nagy rémületemben futni kezdtem — rohantam a hosszú, végtelenül hosszúnak tűnő folyosón annak szobája felé, akit valamikor én hoztam ide, aki után annyira vágyakoztam, hogy rajongó álmaimban az ö képe elválaszthatatlanul összeforrt az otthonéval, futottam annak szobája felé, aki távollétemben csak engem várt; futottam, rohantam, mint az őrült. Kopogtatás nélkül, erőszakosan rontottam be a szobájába. A pamlagon ült, az egyik szolgálólány a haját fésülte, a másik tükröt tartott elé. Mozdulatlan volt, mintha azóta ülne így, amióta magára hagytam öt. — Itt vagyok! — kiáltottam. — Visszajöttem. Itthon vagyok ismét! — kiáltottam megint. De ö nem mozdult. Nem mozdult, akárcsak a kutyám és a szolgám se. Mintha egyáltalán itt se lennék. Zavartalanul és önfeledten tovább bámult a tükörbe, időnként szót váltott a szolgálólányokkal. Mintha nem is látna, nem is hallana engem. Megdermedtem, mert akkor, abban a pillanatban értettem meg: valóban nem lát és nem hall engem. Odaugrottam az egyik szolgálólányhoz. ahhoz, aki fésülte öt. Megérintettem. Megráztam. Kétségbeesve ráztam. De nem érzékelt semmit, továbbra is szórakozottan matatott a hajban. És akkor, éppen akkor, abban a baljós pillanatban, mindent megértettem, mindent ... Megértettem, hogy nem látnak és nem hallanak és nem érzékelnek engem, mert az ő számukra én már nem létezem. Megértettem, hogy a visszatérésem nem igazi viszszatérés, mert csak nekem van szükségem rájuk, és nem nekik rám. Nekik egyáltalán nem jöttem haza. s ezért az ő számukra én nem létezem és nem is fogok létezni már soha. A felismerés döbbenetes volt. A megdöbbenéstől nagyot kiáltottam, de a kiáltásomat nem hallotta senki. És akkor, a felismerésnek abban a pillanatában kezdődött minden mérhetetlen szenvedésem és szorongásom, ami azóta is tart, s egyre csak fokozódik és fokozódik ... Itt élek a saját házamban, járkálok a folyosóin, beléphetek a szobáiba, itthon vagyok, a saját házamba — de ezerszer is rosszabb igy, mintha nem lennék itthon, mert nem vehetek részt semmiben, ami a házban történik, mivel senki nem lát engem és senki számára nem létezem és — mert muszáj, mert másként nem tehetek — tétlenül kell néznem, ami itt történik. Mindent, mindent látok ... Látnom kell azt is, amivel nem értek egyet, ami megaláz és vérig sért, látnom kell, ahogy belül fokozatosan mindent megimltoztatnak, s közben kínosan nagy gonddal újítják föl a ház külsejét, hogy ugyanolyan maradjon, mint a távozásomkor, látnom kell, hogy belül milyen előnytelenül és értelmetlenül építik át. hogyan dőzsölnek benne méltatlan vendégek, hogyan mocskolnak be istentelen ocsmányságaikkal, látnom kell, mindezt látnom kell és tehetetlen vagyok, nem léphetek közbe soha, még akkor sem, amikor az, akit valaha én hoztam ide és akinek képe a vágyakozás óráiban összeforrt az otthonéval, kihívó szégyentelenséggel kinálgatja ölét minden hitvány vendégnek. Nézni, erőtlenül és tehetetlenül nézni mindent — erre ítéltettem! A saját otthonomban vagyok és mégse vagyok otthon, mert. láthatatlan az én haragom. Miért, kérdezgetem magamtól, miért nem vagyok itt, amikor valójában itt vagyok?! TÖTH LÁSZLÓ fordítása GÉM
