Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-05-09 / 19. szám
mór halott volt. Mary füvet ás virógokot dobott ró. „Aztán egyszerre csők fölugrott és erősen átölelt. Láttad, milyen ölni. Elég csak egy kicsit megszorítani. Egészen mulatságos, — mondta nekem." A tárgyalást itt félbe kellett szakítani, mert a tanú sírógörcsöt kapott. Két esküdt rosszul lett. A tárgyalóteremben senki sem kételkedett benne, hogy Norma az igazat mondta, úgy ahogy történt. Mary pedig — fekete fürtjeivel, ragyogó kék szemével nagyon szép gyermek volt — olcsó sárga ruhácskájában csak ült a vádlottak padján, harangozott a lábával, mintha ehhez az egészhez semmi köze sem lenne... A pszichiáterek véleménye Normáról: Teljesen Mary befolyása alatt állt, meg tudja különböztetni a jót és a rosszat, de csak korlátozott mértékben, tudja, hogy ölni nem szabad, de aligha tudatosíthatta, hogyha valakinek csők szorongatják a nyakát, ki lehet oltani az életét is. Normát felmentették. Mary a kihallgatása során igyekezett minden bűnt Norma nyakába varrni: „Én csak azért nem avatkoztam bele semmibe, mert Norma engem is meg akart ölni." Majd bánatosan hozzátette: „Tényleg nem én voltam. Nem lett volna hozzá bátorságom. Még egy madárnak sem tudnám megszorítani a nyakát." Norma védője megkérdezte: „És tudod mi történik, ha valaki megszorítja egy madárnak a nyakát?" „Tudom, uram, meghal." „Honnan tudod?" „Nézem a tévében a krimiket. Ott folyton ilyesmit csinálnak . . ." Az orvosszakértő véleménye erről a magabiztos gyermekről: Mary rendkívül intelligens... de egyben erősen abnormális, örökletesen terhelt, a rossz környezet által befolyásolt pszichopata személyiség. A részvét fogalmát nem ismeri. Az ítélet: kétszeres gyilkosság miatt életfogytiglan. A HATTÉR „Vegyétek el tőlem ezt a dögöt" — mondta a 17 éves fiatalasszony a kórházban, amikor megszülte első gyermekét. így kezdődött Mary Flora Bell élete. Az anya - aki már gyermekkorában is „dilis" volt egy kicsit: nem volt hajlandó a családdal étkezni, csak a földön a sarokban, 14 éves korától csavargó lett, lopni kezdett s így került először másállapotba is, — később sem mutatott semmiféle érzelmet gyermeke iránt. Maryt egyéves korában megmagyarázhatatlan baleset érte: annyit szedett be nagyanyjának a szekrény tetején eldugott idegcsillapítójából, hogy az orvosok csak az utolsó pillanatban tudták megmenteni az életét. Az anyja egyszer kidobta a harmadik emeleti ablakukból, de véletlenül az utcán észrevették és felfogták. Kétszer „odaajándékozta" ismeretlen járókelőknek. Négyszer kellett kórházba szállítani, mert mérges növényekből főzött teát ivott. Ebben a környezetben Mary kimondhatatlanul szenvedhetett, annál is inkább, mivel a nyomortanya brutális törvényei a gyermekek között is uralkodtak. Hatéves volt, amikor egy nagyobb fiú üvegcseréppel el akarta vágni a torkát. Ha nem akart elveszni, meg kellett tanulnia nagyon hamar, hogy mindenütt az egyetlen jog az ököljog. Az utcán, a piszkos udvarok zugaiban úgy megtanult verekedni, mint egy kis vadállat. Mary abnormalitásaira mór az iskolában fel kellett volna figyelni, és azonnal tenni valamit. Amikor csak alkalma nyílt rá, megrugdosta, lábból taposta iskolatársait. Nem tudott különbséget tenni az igazság és a hazugság között. Állandóan fantasztikus történetekkel traktálta környezetét. „Feltűnésre vágyott, sőt talán büntetésre is" - mondta róla egyik tanítónője. KI AZ IGAZI BŰNÖS? „Mary Bell esete — Egy gyermek gyilkol" címmel Gitta Sereny írónő, nagy pszichológiai hozzáértéssel könyvet irt a két gyilkosságról, hátteréről, körülményeiről. Az összes lehetséges információt beszerezte a 11 éves gyilkosról, erről a „kis szörnyről", ahogy akkoriban a lapok Maryről írtak. Beszélgetett családjával, szmszédokkal, rendőrökkel és fogolytársaival. Végül kialakult egy boldogtalan gyerek képe, akinek egész magatartása egyetlen segélyt kérő sikoly volt. Magára akarta irányítani a figyelmet minden áron, hogy a többiek ráébredjenek: segítségre van szüksége. Az életrajz minden sora azt dokumentálja, hogy az a társadalom, amelybe Mary beleszületett, tehetetlen oz ilyen esetek előrejelzésére, továbbá képtelen arra, hogyha már bekövetkezett a katasztrófa, megtalálja a lélektanilag és szociálisan helyes cselekvés útját, módját. Mary Belinek alapos pszichiátriai kezelésre lett volna szüksége, ezt azonban nem kapta meg, holott már több mint 10 éve megfosztották szabadságától. Az írónő feltételezése szerint egyetlen kórház orvosai sem akarják vállalni az időközben 21. évét betöltött fiatal nő kezelését, s főleg nem akarják vállalni a felelősséget azért, hogy elbocsássák a kórházból. Mary keveset változott, fogolytársai félnek tőle, mert a börtönben is állatokat gyilkol, hogy „valamit erezzen", ahogy kifejezte magát. Mary Bell már nem gyógyulhat meg. A társadalom a gyógyulásnak még a lehetőségét sem adta meg neki, amikor még lehetett volna. Feldolgozta — gé —
