Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-05-09 / 19. szám

mór halott volt. Mary füvet ás virógokot dobott ró. „Aztán egyszerre csők fölugrott és erő­sen átölelt. Láttad, milyen ölni. Elég csak egy kicsit megszorítani. Egészen mulat­ságos, — mondta nekem." A tárgyalást itt félbe kellett szakítani, mert a tanú sírógörcsöt kapott. Két esküdt rosszul lett. A tárgyalóteremben senki sem kételkedett benne, hogy Nor­ma az igazat mondta, úgy ahogy történt. Mary pedig — fekete fürtjeivel, ragyo­gó kék szemével nagyon szép gyermek volt — olcsó sárga ruhácskájában csak ült a vádlottak padján, harangozott a lá­bával, mintha ehhez az egészhez semmi köze sem lenne... A pszichiáterek véleménye Normáról: Teljesen Mary befolyása alatt állt, meg tudja különböztetni a jót és a rosszat, de csak korlátozott mértékben, tudja, hogy ölni nem szabad, de aligha tuda­tosíthatta, hogyha valakinek csők szo­rongatják a nyakát, ki lehet oltani az életét is. Normát felmentették. Mary a kihallgatása során igyekezett minden bűnt Norma nyakába varrni: „Én csak azért nem avatkoztam bele semmibe, mert Norma engem is meg akart ölni." Majd bánatosan hozzátette: „Tényleg nem én voltam. Nem lett volna hozzá bátorságom. Még egy madárnak sem tudnám megszorítani a nyakát." Norma védője megkérdezte: „És tudod mi történik, ha valaki megszorítja egy madárnak a nyakát?" „Tudom, uram, meghal." „Honnan tudod?" „Nézem a tévében a krimiket. Ott foly­ton ilyesmit csinálnak . . ." Az orvosszakértő véleménye erről a magabiztos gyermekről: Mary rendkívül intelligens... de egyben erősen abnor­mális, örökletesen terhelt, a rossz kör­nyezet által befolyásolt pszichopata sze­mélyiség. A részvét fogalmát nem ismeri. Az ítélet: kétszeres gyilkosság miatt életfogytiglan. A HATTÉR „Vegyétek el tőlem ezt a dögöt" — mondta a 17 éves fiatalasszony a kór­házban, amikor megszülte első gyerme­két. így kezdődött Mary Flora Bell élete. Az anya - aki már gyermekkorában is „dilis" volt egy kicsit: nem volt hajlandó a családdal étkezni, csak a földön a sa­rokban, 14 éves korától csavargó lett, lopni kezdett s így került először más­állapotba is, — később sem mutatott semmiféle érzelmet gyermeke iránt. Ma­­ryt egyéves korában megmagyarázhatat­lan baleset érte: annyit szedett be nagy­anyjának a szekrény tetején eldugott idegcsillapítójából, hogy az orvosok csak az utolsó pillanatban tudták megmenteni az életét. Az anyja egyszer kidobta a harmadik emeleti ablakukból, de véletle­nül az utcán észrevették és felfogták. Kétszer „odaajándékozta" ismeretlen já­rókelőknek. Négyszer kellett kórházba szállítani, mert mérges növényekből főzött teát ivott. Ebben a környezetben Mary kimond­hatatlanul szenvedhetett, annál is in­kább, mivel a nyomortanya brutális tör­vényei a gyermekek között is uralkodtak. Hatéves volt, amikor egy nagyobb fiú üvegcseréppel el akarta vágni a torkát. Ha nem akart elveszni, meg kellett tanul­nia nagyon hamar, hogy mindenütt az egyetlen jog az ököljog. Az utcán, a pisz­kos udvarok zugaiban úgy megtanult ve­rekedni, mint egy kis vadállat. Mary abnormalitásaira mór az iskolá­ban fel kellett volna figyelni, és azonnal tenni valamit. Amikor csak alkalma nyílt rá, megrugdosta, lábból taposta iskola­­társait. Nem tudott különbséget tenni az igazság és a hazugság között. Állandóan fantasztikus történetekkel traktálta kör­nyezetét. „Feltűnésre vágyott, sőt talán büntetésre is" - mondta róla egyik tanítónője. KI AZ IGAZI BŰNÖS? „Mary Bell esete — Egy gyermek gyil­kol" címmel Gitta Sereny írónő, nagy pszichológiai hozzáértéssel könyvet irt a két gyilkosságról, hátteréről, körülményei­ről. Az összes lehetséges információt be­szerezte a 11 éves gyilkosról, erről a „kis szörnyről", ahogy akkoriban a lapok Maryről írtak. Beszélgetett családjával, szmszédokkal, rendőrökkel és fogolytár­saival. Végül kialakult egy boldogtalan gyerek képe, akinek egész magatartása egyetlen segélyt kérő sikoly volt. Magára akarta irányítani a figyelmet minden áron, hogy a többiek ráébredjenek: se­gítségre van szüksége. Az életrajz min­den sora azt dokumentálja, hogy az a társadalom, amelybe Mary beleszületett, tehetetlen oz ilyen esetek előrejelzésére, továbbá képtelen arra, hogyha már be­következett a katasztrófa, megtalálja a lélektanilag és szociálisan helyes cselek­vés útját, módját. Mary Belinek alapos pszichiátriai ke­zelésre lett volna szüksége, ezt azonban nem kapta meg, holott már több mint 10 éve megfosztották szabadságától. Az írónő feltételezése szerint egyetlen kór­ház orvosai sem akarják vállalni az idő­közben 21. évét betöltött fiatal nő keze­lését, s főleg nem akarják vállalni a fe­lelősséget azért, hogy elbocsássák a kórházból. Mary keveset változott, fogoly­társai félnek tőle, mert a börtönben is állatokat gyilkol, hogy „valamit erezzen", ahogy kifejezte magát. Mary Bell már nem gyógyulhat meg. A társadalom a gyógyulásnak még a le­hetőségét sem adta meg neki, amikor még lehetett volna. Feldolgozta — gé —

Next

/
Thumbnails
Contents