Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-04-25 / 17. szám

zepette eltékozolták a két fiukat. Taníttatásukra nem is gondoltok, így két unokája közül a nagyobbik a katonaságtól egyenesen bányába ment, igaz, a szolgálat egyik évét elengedték neki, s újabban a fiatalabbik is Csehországban keresi a boldogulását. Ismét a fiú jutott az eszébe, a Görcs Lajos unokája, aki azt mondta, hogy író lesz, s tulajdonképpen azért kutatja a múltat, a történelmet, hogy okulást nyerjen belőle. Mert mint mondotta, mindenkinek küldetése van az életben.

„üssek rá tojást", kérdezte a lánya, akiről bizton tudta, hogy nem kívánja az ő halálát, ilyet túlzás lenne mondani róla, noha asszonytársai körében már széltében-hosszában hangoztatja, hogy milyen szép házat kívánnak építeni az övé helyébe, mihelyst meghal. Az idősebb fiuknak, akit így akarnak hazacsalogatni a bányából, s ha cseh asszonyt hoz magával, akkor cseh asszonyt, majd csak lesz valahogy azzal is. „Szórd csak meg porcukorral vagy egy kis töröttfahéjjal”, mondta lányának, aki az ő halála utáni terveikről — lévén egyedüli örökösök — már neki magának is nem egy célzást tett. Igaz, sosem volt semmi kapzsiság, semmi sürgető türelmetlenség o szavaiban, tulajdonképpen jó lánya volt ez a Bözsi mindig, s vejének sem kívánhatott volna dolgosabb, szorgalmasabb embert Gáspárnál, lám meg is van az eredménye szakadatlan gürcölésüknek. Mégis úgy érezte, hogy valami hiányzik az életükből, akárcsak az övéből, valami kimondhatatlan, ám mégis lényeges.

A tészta felét meghagyta, elhárította

szonyra, egész biztos másképp alakult volna az élete. Legényember volt, megtehette volna, hogy nem jön haza, viszsza a paraszti nyomorúságba, a szartúró életbe. Az asszony trafikot akart nyitni, hadiözvegyként az engedélye is megvolt már, ő meg biztosan talált volna munkát a városka hatalmas fűrésztelepén. Illatos faforgácsban élte volna le az életét, nem pedig otromba barmok faránál, örökös kilátástalanságban. Soha nő még nem szabódott neki úgy, mint az a meleg tekintetű, sudár növésű fekete özvegyasszony, aki nemcsak a szerelemben, a jövő elképzelésében is igen határozottnak mutatkozott, de ő, vadszamár, nem hallgatott a szavára.

Az igazságot és az okulást kell keresni a történelemben, jutottak eszébe ismét a fiú szavai, aki biztosan író lesz, mert nem olyan hőböli, mint a többi fiatal. A kocsmában azonban nem találta, ezért csalódottan baktatott haza. A fűrészeiés is nyomban kifárasztotta, de mivel valami lappangó, elhárítandó veszélyt érzett gyötrő fáradtságában, egy gép csökönyösségével fűrészelte és aprította a tüzelőfát tovább. Pedig már tavaszodon, egyre kevesebb fűtésre volt szükség. Estére a fáradtság már valósággal letaglózta, de miután lefeküdt, csak forgolódott az ágyban.

Olaszországra igyekezett gondolni, ahol mint egészségügyi szolgált az első világháborúban, s a nőkre, akiket megkapott. Az Alpok lábánál szerénykedő kis városkát a Vöröskereszt sátrai vették körül. A sebész a sátor előtt feküdt, előtte véres törülköző, szürkés ajkai között cigaretta. A cigarettát sokszor még operáció közben sem vette ki a szájából. Amputáláskor hanyagul feltűrte a kézelőjét, s egy hasas üvegből apró kortyokban francia konyakot ivott. A konyaügy a gyomra ... Semmi szépet nem kaptam tőle egész életemben, Juli, semmi szépet, és még most sem engedte végigálmodni ..."

A sátrak körül sebesültek jajgattak. Messziről úgy hallatszott, mintha énekeltek volna. Néhányon ugyan elcsendesültek a gyakori morfiumtól, mások azonban nyüszítettek tovább. Ott pillantotta meg életében az első kőszáli sast. Magasan az ezüstös sziklák körül körözött. Azóta gyakran gondolt arra a sasra, s olt is mindig addig nézte, míg a szemébe könnyek nem szöktek. Az ezüstös sziklák között fényesen imbolygott a nap.

Nem tudott elszenderedni, egyik oldalról a másikra fordult. Elviselhetetlenül súlyosnak érezte a dunyhát és a csöndet. Szorongással töltötte el a piszkos ablaküveg mögött készülődő pirkadat. Jól ismerte már: sűrűbb, töményebb lesz a sötét, aztán az égbolt minden átmenet nélkül megszürkül, kifakul, és felcsicsereg az első madár. Mindig ettől félt a legjobban. Félt persze a tavasztól is, mert mindenki tudja, hogy az évszakok közül ez a legveszélyesebb az öregekre. Gyerekkora tájaira gondolt, a magasan úszó felhőkre, a fehér pihét vedlő jegenyékre, a laposokban virító vadrepcére és a kanális kiöntéseiben álldogáló méltóságteljes tartásé gémek' re.

Felült az ágyon. Lábával kitapogatta a félcipőit, beléjük csúszott és elindult az ajtó felé. Zajtalanul lépkedett és óvatosan nyitotta ki az ajtót, pedig már régen nem élt az öregasszony, akinek csak a szuszogását szerette, s aki mindig megkérdezte tőle, hová megy. Most

nem bánta volna a kérdést, és azt sem, ha az asszony kineveti félelméért. A sötét konyhán keresztül kiment a ház tornácára. A pirkadat már ott settenkedett az égbolt alján. Valahol egy kutya nyüszített megállás nélkül, s a vén körtefa ágai között felcsiripelt az első madár.

A gyomrát tompa fájdalom húzta öszsze. Agyoncsapott tomporán kívül ez volt a másik nyomorúsága; csaknem tíz éve gyötörték már ezek a görcsök. A doktornő azt mondta neki, hogy az ő korában ezzel már semmit sem lehet csinálni. Tudta, hogy az ő korában már semmivel sem lehet biztosan számítani. Mindent elvesztett, gondolta mérhetetlen szomorúsággal. A bolond sorsnak köszönheti, s a kornak, amelyben élt, hogy mindent elvesztett. Gondolatban néha újra és újra visszatért élete válaszútjaira és újra döntött. Mindig másképpen, mint ahogy valójában élt, s ez kínozta a legjobban. Úgy érezte, hogy fel kellene adnia az egészet, de saját magának sem tudta elfogadhatóan megmagyarázni, hogy miért éppen most gyötrődik annyit az eltékozolt életén, amikor már az út végén áll.

Bő ingét fázósan összébb húzta testén és visszament a szobába. Az ágy szélére ülve szörnyű félelem fogta el: félt az időközben kihűlt ágytól, de főként a tavasztól s attól, hogy még egyszer talán döntenie kell. Lefeküdt. Lázas türelmetlenséggel kutatott az emlékezetében. Szeretett volna visszaemlékezni a háborúra, a nőkre, akiket megkapott, Itáliára és a sasra, amely magasan körözött az ezüstös sziklák körül. A sast később lelőtte egy őrnagy a hadtáptól. Semmi másra nem tudott visszaemlékezni.

**”J02SEF AZ ÖREGEMBER NAPJA

a savanyú levest is, s miközben erőlködve, székbe-asztalba kapaszkodva feltápászkodott, nem kerülte el figyelmét, hogy lánya zavart, tétovaságot leplező óbrázattai topog körülötte. így kísérte ki őt egészen az utcakapuig, ahol aztán megszólalt. „Papa”, mondta lassan, vontatottan, „tegnap Gáspár bentjárt a városban, a geodéziában is volt, holnap kijönne egy mérnök, fölmérné a telket, mert a karókat már hiába keresnénk". Nem nézett a lányára, aki ugyan mindig józanul, megfontoltan, érzelgősségtől mentesen beszélt ezekről a dolgokról, de most egy kicsit akadozott a szava. „Tudjuk, hogy sokáig elélhet még a papa, de a rajzok szempontjából nem árt, ha föl von mérve a telek”. Sűrűn bólogatva nézett végig a néptelen utcán, szándékosan elkerülve lánya tekintetét, mert nem akart helyeselni, nem akarta megkönnyíteni lánya mondandóját. „Hát akkor majd nézzetek oda”, mondta kurtán, mintegy köszöntésképpen, s botjára támaszkodva elindult a néptelen utcán. Sokáig hátán érezte lánya tekintetét, akinek az arcáról időközben teljesen elillant a zavar.

A templom előtt sokáig tétovázott. Nem tudta eldönteni, hazamenjen-e vagy beüljön a kocsmába, egy fröccsre, s talán a fiú is ott lesz. Elmondaná neki, hogyan fuvarozta a zsidó kereskedőket a téli vásárokra, hosszú évekig, mert gyors lovai voltak, főleg a nagyszombatira meg a gútaira, vagy éppen arról a jónövésü szerb özvegyasszonyrál mesélne neki, aki néhány szerelmes éjszaka után arra akarta rábírni őt, hogy ne jöjjön haza, úgyis megváltoznak a határok, széthullott a monarchia. Ha akkor hallgatott volna arra a szép özvegyaszkot és a cigarettát marcona csempészektől vásárolta. Nem volt erőszakos természetű, itt-ott ugyan belecsípett a nővérek seggébe, estére azonban teljesen berúgott, s az éjszakát általában a városka bordélyházában töltötte. Hajnalonként gumikerekű bricskával ment érte mindig a fornadi fiú, o tábori lelkész csicskása.

A szörnyű csend félbeszakította a gondolatait. Megijedt, a szíve hevesebben kezdett kalapálni, o sötét és o csönd valósággal fojtogatta. Amikor még élt a felesége, mindig megnyugtatta a hangos szuszogás a szoba másik sarkából. A végén már gyűlölte azt az öregaszszonyt, de amikor éjjelente szuszogását, hangos horkanásait hallotta, egy kicsit hálás volt neki. Fekete szorongása olyankor felengedett. Gyengeségét természetesen az öregasszony előtt is titkolta. Rágta a méreg, amikor az rajtakapta. Megtudta volna ölni. Szörnyen röstellte előtte, hogy félt a magánytól, a csendtől és a haláltól. Még most is emlékszik felesége minden szavára, amikor egy reggel lopva kihallgatta ahogy Pódafai János feleségének panaszkodott. „Istenem, milyen szép volt, torkomban dobogott a szívem, szédültem a boldogságtól, nem is láttam Szlávik tanító úr arcát, csak a kezét éreztem a derekamon, a hűvös erős kezét, s hollófekete hajának brillantinillatát... Istenem, Juli, te el sem tudod képzelni, milyen szép ember volt ő, még Valentinánál is szebb, azt hittem, menten elájulok, amikor fölkért, nem így néztem óm ki, mindenki minket nézett, s képzeld el, Juli, nem hagyta végigálmodni, nem, az a nyavalyás, egész éjszaka nyögött, forgolódott az ágyban, hogy így a gyomra,