Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-04-25 / 17. szám

DÉNES ZSÓFIA

LAKODALOM

Március első napja reggelén éj után sápadt volt, a virrasztás fáradtsága a festék alatt is meglátszott. Aurórika szorongó szívvel ismerte fel nővére titkolt lelkiállapotát, és a felkészülés órájában igyekezett, hogy apró kedveskedésekkel, gyöngédséggel hangolja derűsebbre.

De a gyöngyös-drágaköves, lakodalmi díszbe öltöztetett menyasszony mosolytalanul szállt fel a bejárat előtt csillogó-villogó hintóba. A zágrábi püspök úr és a horvát bán őkegyelme kétoldalt vették oltalmukba.

A hintóba fogott hat kényes járású ló megindult, utána gördültek hosszú sorban a vendégsereg pazar fényű hintái, zene harsant fel a városháza előtti főtéren, trombiták, fuvolák, sípok és ezüstdobok, és Bártfa szabad királyi város tanácsa ott lovagolt a menyasszony struccbóbitákat lengető hintája mellett. Büszkén emelték magasba Bártfa címerét és zászlóit, hogy a város mindvégig itt csillogtassa hódolatát a lakodalmas menetben.

Szent Egyed székesegyházának hatalmas falai tövében és a főtér házai előtt tarkólló tömeg pedig harsány vivátrivalgásban tört ki.- Édes leányom, Ilona, hajolj az ablakhoz — figyelmeztette Péter úr a mátkát.

És Ilona engedelmesen hajolt először az egyik, majd a másik ablakba, és keszkenőlengetéssel jelezte, hogy köszöni a város szeretetét.

Ekkor indult el Makovicáról Rákóczi fejedelem is fényes lovascsapattal és még nagyobb számú vendégsereggel. Az ifjú fejedelem mellett a bíborpárnákon Szelepcsényi György ú-, az esztergomi érsekprímás őkegyelme ült, kiért a Rákóczi-hintó már korán reggel eljött Makovicáról Bártfára. A vőlegény lakodalmi menete ugyancsak nagy zeneszóval, a Rákóczi-ház címerével és nagy selyemlobogóival haladt.

De az ő menetükben üres díszhintó is gördült, közvetlenül a fejedelem úr hintája után. Ez kincses mívű, aranyozott alkalmatosság volt. Hat almásszürke ló vonta színezüsttel kivert veres bársonyhámban, sörényüket és farkukat pedig kékre festették be, hogy annál szebb képet mutassanak. Ez volt az ifjú fejedelem menyasszonyi ajándéka Zrínyi Ilonának.

Egy óra hosszat tartott az út, majd a két menet, ahogy illett, Bártfa* északi határán találkozott, a kapun

kívül, jóval a sáncokon túl. Onnét azután egyesített útjuk a városi tanácsház elé vezetett, ahol a lakodalmas pár tiszteletére már jó messziről is érzékelhető lakoma készült.

A nagyterem terített asztalánál Ilona kissé bódultán ült, az volt az érzése, álomban nézi végig az egészet. Hogy nem is ő az, aki felé az ifjú vőlegény szorgoskodva hajlik. De azután nagy igyekezettel mosolyra nyílik az ajka, és kapkodva keres néhány áthidaló szót, illőt az örömünnephez. Szeme megkeresi a kis távolságra ülő Aurórikát, aki reggeli megindultságából visszasüllyedt szokott szenvtelenségébe, nézi a fiatal leány zárkózott arcát, távolba merengő szemét, apácás mozdulatát, és ez a hűvösség most jólesik forró homlokának.

Az anyja nem ül itt közöttük — fájlalja —, eszes és nagy tekintélyű Frangepán Kata, kivel annyiszor járt leányélete során idegenben. Veneziában, Bécsben, Klagenfurtban, felejthetetlen szépségű utakon. Gyermeki rajongásának a nagyszerű asszony ma elmondhatatlanul hiányzik. Ez úgy történhetett, hogy Zrínyi Péterné őkegyelme nem akart útra kelni, amikor meghallotta, hogy a vőlegénye anyja, Báthori Zsófia sem lesz jelen az esküvőn. A Frangepánok valamennyire mindig kiskirályoknak érezték magukat az ő Adria-parti hegyi fészkeikben. Kata nagyasszony nem tűrte, hogy egy erdélyi fejedelem özvegye már csak árnyalatnyira is kevesellje őket. Nem, ilyenformán nem indult el. fgy esik, hogy Ilona most itt ült anyja nélkül, orszógraszóló lakodalmán.

Azért bizony pompázó itt minden - Ilona ezt meghagyja —, az aranyátszövésű abroszon, az aranyozott evőkészleten és a metszett kristályokon túl ott áll előtte az a ritka ötvösmívességű színarany, nehéz serleg, amelyet a város polgárai neki nászajándékul adtak, de ő alig érinti ajkával a beléje töltött bort. aminthogy az étkek véget nem érő rendjét is alig-alig illeti.

Végre elindulhatnak, és a hinták nagy igyekezettel még sötétedés előtt berobognak a hídon át a makovicai várudvarra. De mire ők, a násznéo, rendbe hozzák ruházatukat, és eqy kis forró bort szürcsölnek sietve, a kápolna előtti kertes térségen már kigyullad a nagyszámú fáklya, és ők a földre borított veres bórsonyszőnyeqen, esti fényárban vonulnak fel a szertartásra.

A várkápolna azonban kicsinek bizonyul ennyi vendég befogadására. Sokan kinn rekedtek a tárt-nyitott aitószámyak előtt a lépcsőn. Ez a díszes, nagy vendégsereg méq csak emeli az esküvő fényét, mutatia, hoqy fejedelem esküszik, a nagy Rákócziház sarja.

A szertartás után folytatódik a lakomázás, s a díszes asztalokon az ételek és italok újabb pazar qazdaasáaú rendje következik, oly bőkezűen, hoqv a végső fogósoknak már nem is akad oártfogójuk. Annál nagyobb örömmel veszi a vendégsereg, hdgv zene szólal meg. Sietve állnak fel táncra a oárok. s az asztalok csakhamar elárvulnak.

Hegedű és duda szól, cimbalom és furulya. A szépséges ifjú asszonyt, miként illik, legelébb hites ura viszi táncba, hatalmas emberqyűrü közepén éoDen csak őt ketten járják el — udvari szokáshoz híven — a méltósáqte'ies oalotást. Utána a felséges császár követe, az érsekprímás úr kéri táncra a feiedelemnét. Nem riad az vissza — méa kora miatt sem — a megtisztelő menyasszonyi tánctól. Meanézni való módisan lejti ő is az előkelő tánc léoését. csak éooen á oan létére soha nem érinti az ifiú asszonvt. hanem keszkenővéqen táncoltotia.

(folytatiuk)

* Bártfa — Bardejov

vatosan, a kapufélfába fogódzkodva lépte át az utcaajtó küszöbét, mert tavaly itt röpült ki lába alól a föld. Nem volt elég óvatos, pedig szobájában, fázósan az ágy szélén gugyorodva, már pirkadatkor hallotta az ónos eső kopogását az ablakpárkányon, s mire felöltözött és kiment az udvarra, az utcakapu kigyúrt, lejtős környéke olyan síkos volt már, mint egy korcsolyapálya. Ha nem matatott volna a zsebében a pipája után, egyensúlyából kibillenve talán még elkaphatta volna a kapufélfát. „Látja, látja, Géza bácsi, az az örökös pipa”, mondta neki neheztelően, ám változatlanul derűs hangon a hajnali szolgálatot teljesítő doktornő, miközben finom, hosszúujjú kezei gyakorlott mozdulattal a röntgengép alá igazították meztelen, véraláfutásos tomporát.

Azt a meggyfa szárú, rézkupakos cseréppipát, amely váratlan zuhantában messze elrepült a kezéből, sose látta többé, lábadozván néhányszor ugyan kutatott utána a kerítés tövében éktelenkedő gyomkóróban, ám mindhiába, s most is gyorsan elhessegette a mihaszna gondolatot, mert egy év előtti szerencsétlensége emlékeként fölbizsergett tompora és csupasz ágyéka táján a doktornő hűvös kezének érintése, s nyomban annak az előkelő tartású önkéntes nővérnek a gyakorlott tapintása is, aki akkoriban pontosan olyan fiatal lehetett, mint ő, ott, az olasz Alpok tövében, s aki — sérült szanitécről lévén szó — naponta átkötözte kellemetlen combsérülését. Való igaz, hogy kényesebb helyen nem is fúródhatott volna testébe az az ostoba repesz, így a jámbor tekintetű, ám az egészségügyiek egyforma ruházata alól is félreismerhetetlen előkelőséget sugárzó önkéntes nővér hűvös ujjainak minden alkalommal el kell hárítaniuk ernyedt hímvesszőjét a gyorsan a combja köré tekeredő steril kötszer útjából. „Szavamra, szörnyen röstelltem, mert tényleg úrinő féle volt, de a harmadik kötéscserénél, akárhogy is tartóztattam magam, bizony teledagadt a marka”, mesélte aztán többször háborús bajtársainak a faluból, köztük ennek a Jánosnak is, aki megint megelőzte őt, sőt, szemmel láthatólag már a második féldecit kérte a kocsmárostól.

A három pályamunkás a vasútról hangtalanul ivott, aztán elment. A kocsmáros, aki fiatalember létére csaknem teljesen ősz volt már, a sörcsap nyomásszabályozójával bíbelődött. Hogy dús habja legyen a tegnapról megmaradt sörnek. Nézte a fiatal kocsmáros ősz haját és eszébe jutott a sebész a tábori kórházból, ott, az Alpok lábánál, aki egyszer azzal védelmezte kopaszságát, hogy a huncut ember megőszül, oz okos megkopaszodik, a butának meg ki sem lehet tépni a haját; persze akkor is be volt rúgva, mint mindig.

A pult mögötti térség sörösládákkal elhatárolt sötét zugából halk rádiómuzsika szivárgott a söntésbe. Kintről biciklicsörömpölés jelezte, hogy a szövetkezet telepéről megérkeztek az etetők. A reggeli biciklizésben meggémberedett ujjaikat dörzsölve tódultak be a söntésbe. A vasúti pályamunkások után maradt kátrány- és impregnátumillatot nyomban az állattartás átható bűze váltotta fel a szűk helyiségben. Jól ismerte ezt a szagot, mert tíz évvel ezelőtt a szövetkezet bikaborjúi mellől ment nyugdíjba. „Ami azt illeti, igazán fűthetnétek még, Pista”, mondta az egyik etető, a Kis Nagy Gyula veje, s a kopott posztójú biliárdasztal mellett vékony ujjaival gyengéden megtapogatta a radiátor koszos bordáit; a biliárdozó suhancokazon szokták elnyomni megkurtult cigarettáikat.

„Csöndes vagy, Géza”, szólalt meg Pódafai János, miután az etetők is elmentek s egy kissé idegesítővé vált a csönd körülöttük. A szemközti templom fölé emelkedő nap reggeli sugarai éles

szögben zuhogtak a terembe és átvilágították a két öreg lomha fodrokat vető cigaretta- és pipafüstjét. „Mit is mondhatnék", válaszolta szaporán ivó társának, vagy inkább csak magának, mert néhány perce már ismét a nyavalyája foglalkoztatta, pontosabban a feledékenysége. Nem hozta magával, hóna alá szorítva, ahogy szokta, a habszivacs-darabkákkal megtöltött vánkoskáját, amely szerencsétlensége óta elviselhetővé teszi üldögélését a kényelmetlen, kemény székeken, lócákon. E mulasztására gondolván belé is nyilallt a fájdalom agyoncsapott tomporába, ám ültében úgy billent óvatosan seggének ép felére, hogy Pódafai János észre ne vegye feszengését. Nem szerette, ha sajnálták, nem szerette az együttérző, ám némi kárörvendéstől sem mentes tekinteteket, főleg a fiatalabbak részéről. Ez a János ugyan csak öt esztendővel fiatalabb nála, életüket is csupa közös cselekvés és egyforma sorscsapás rokonította, ám ha néha előhozakodott neki a bajával, amaz sosem felejtette el megjegyezni : „Ne csodálkozz rajta, Géza, hiszen ha Kovács Istvánt nem számítjuk, te vagy a legidősebb ember a faluban”. Való igaz, szánalmas öregségében már nemigen akadt társa a faluban, más kérdés viszont, hogy nem is szerette az öregek társaságát; ezek minden szava, minden mozdulata, minden gondolata saját nyomorúságos öregségére figyelmeztette őt.

Az utóbbi néhány évben már csak a fiúval beszélt szívesen, a Görcs Lajos unokájával, aki azt mondta magáról, hogy író lesz. Igaz, még mindig az apja kenyerét eszi, de ha tényleg író akar lenni, akkor bizony szüksége van a sok iskolára. Dolgos, jóköszönő gyerek, akárcsak az apja, de elsősorban azért kell őt többre tartani a hasonszőrű kocsmázó fiataloknál, mert mindenben eligazodik. Akkoriban még az apja is csak szaros gyerek volt, de ő azért tudja, hogy s mint volt Szerbiában, hogyan lettünk mi tulajdonképpen csehszlovákok, vagy például azt, hogy mikor jöttek be a magyarok. Kiigazítja az embert, ha eltéved az emlékezete, olyan pontosan tud mindent, pedig hát neki sem kellene törődnie az ilyesmikkel, lám, a többiek is megvannak anélkül, hogy tudnák. Ez a gyerek, a Rezső fia azonban képes egész délutánokat ótüldögélni vele itt, a kocsmában, és elbeszélgetni a régi időkről. Talán csak azért, mert hát a könyv sem minden, otthon meg nincs aki beszéljen neki ezekről a dolgokról. Ennek a szerencsétlen gyereknek nem is volt öregapja, hiszen a Rezső tizenöt éves korára maga is elárvult, anyai öregapját pedig, a Görcs Lajost, mindenki tudhatja, negyvenhétben kitelepítették. Az a szegény Lajos, a lista élére került, pedig örök életében agrárpárti volt, jól emlékszik rá, mennyire kelletlenül adta oda harmincnyolcban díszkapunak a frissen fölfűrészelt szalufáit. Azt nem tudták neki megbocsátani.

Hazavitte a boltból a szokásos tejet és a negyed kiló kenyeret, néhány nyárfahasábot készített a fáskamra előtti fűrészbakhoz, aztán elindult a lányához. Lassan ment, útközben egy lélekkel sem találkozott. Ezek a délelőtti órák nap mint nap elkedvetlenítették, a néptele« utcák látványát semmivel sem tudta ellensúlyozni. Néhányszor elhatározta, főleg tavasz idején, hogy kibaktat a határba, hiszen idejéből futja, de mindig visszatartotta annak gondolata, hogy manapság már a határ is néptelen, egy-két traktor kószál csak a földeken. így változik a világ.

Lánya nyárikonyhájában ücsörögve még magányosabbnak, még kiszolgáltatottabbnak érezte magát. A piros cseréptetős, ételszagú kis házikó félszegen húzódott meg az utca egyik leghatalmasabb, legdíszesebb háza tövében; itt pipázni is lehetett, ide sáros lábbal is szabad volt belépnie, a másikba jó ha karácsonykor beinvitálták. Nem ezért nem szerette a lányát és a vejét, iparkodásukat, munkaszeretetüket még becsülte is, csakhát a féktelen szerzés kö