Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-04-25 / 17. szám
lakást igényelnek. Nem is akármilyent. Kilencvenöt százalékban háromszobásat. Ez az átlagos igény. Függetlenül a családtervezéstől. 2. Utca, házszám: C-blokk, 133. Névtábla: Kovács Gyula. A csengetésre fiatal asszony kukucskál a kémlelőnyíláson, aztán kattan a zár.- Mindig bezárják?- Megszoktuk már. Idegen is jöhet... Bezzeg azelőtt már az udvarról lehetett látni, ha az utca túlsó végén Móri néni elindult, és többnyire azt is tudták az utcabéliek, kihez tart...- Könnyű volt megszokni. A kényelemhez hozzászokik az ember. Két perc alatt a boltba érek. Három gyermekem van, járdán mehetnek az iskolába. Ha belépnek a lakásba, papucsot húznak. 1972. augusztus 29-én költöztünk ide - mondja gondolkodás nélkül a dátumot.- Fontos nap lehetett, hogy ilyen pontosan megjegyezte.- De mennyire. Alig vártuk, hogy beköltözhessünk. Három évig a szülőknél laktunk, két gyermekünk megvolt, a harmadik is megszületett egy hét múlva. Az anyaság érzéséhez ez is hozzátartozott: az új életforma kialakítása.- Mennyiben sikerült?- Nem vagyunk tipikusan lakótelepi emberek. A férjem kőműves, én a három gyermekkel itthon vagyok. Igaz, hogy mindent be tudnék szerezni a család számára itt helyben, de mi még nem tudtunk elszakadni a falutól. Rendszeresen hazajárunk szüléinkhez. Ezért is igyekeztünk egy autóra valót összespórolni. Mi még - hogy is mondjam ezt - gazdálkodunk. Az egyik nagymamánál Csenkén. A kertben zöldséget termesztünk, egész télre megterem. Paprikáért) krumpliért, répáért én nem adok ki egy fillért sem . . . Meg húsra is keveset. Tojást, baromfit kapok a szülőktől, évente hizlalunk egy disznót. Aztán kicsinyenként elhordjuk ide. Az én tányéromra még házi kolbász, szalonna is kerül.- Már nem takarékoskodnak?- Dehogynem, mindig kell valami. Lassan autót akarunk cserélni, bútort is kellene már... Meg utazunk. A Balatonra, tengerpartra, ahová éppen sikerül eljutnunk ... 3. Fiatal mamák beszélgetnek a bejáratnál. Témájukra elég az a néhány perc, amit a rövid út kiszab. Nem invitálják egymást befelé, nem törülnek széket a vendégnek. Mindig sietnek. Panaszkodnak, hogy saját családjukra is alig van idejük.- Furcsa ellentmondás - gondolkozik el Horváth Lászlóné. - Nekünk két gyermekünk van. Férjem Félbe (Tomasov) jár dolgozni. Reggel elkészítem a gyerekeket óvodába, azután rohanok a munkába. Délután, ha bevásároltam, megintcsak sietek haza főzni, elvégezni a napi teendőket. Úgy elmegy a nap, hogy észre sem veszem. A tévé amennyire elveszi a szabad időnket, annyira össze is tartja a családot. Mert legalább az esti tévézésnél együtt vagyunk. Igaz, lassan elmaradnak a barátok. Ezek a lakások furcsa módon összekötnek bennünket, hiszen erről a mi szűk folyosónkról nyolc család otthonába nyílik ajtó. Mégis, a panelfalak valahogy elválasztanak bennünket. Élünk magunknak. Van akinek jó igy, van akinek a kényelmes, „városias" életből nagyon hiányzik valami. Mintha némelyik „csatornán" még nem indult volna meg az élet... Erdei Ferenc közgazdász, szociológus egy évtizeddel ezelőtt igy nyilatkozott a falu jövőjéről: „... 25 év múlva zömében újjáépülnek községeink ... A közforgalmi és magán közlekedési eszközök egyaránt megtöbbszöröződnek, s velük együtt az úthálózat is bővül. Ez azt jelenti, hogy magasabbszintű társadalmi szükségleteit a falusi lakosság jórészt nem helyben, hanem kisebb-nagyobb városi központokban elégíti ki... De ha így változnak a falvak, akkor velünk együtt a városok is! Igen, a mai éles szétválás fokozatosan feloldódik: a város kiterjed szélesebb vidékre, a falvak ... lényegében városrészekké fognak válni." Változások, amelyek lemérhetők: koronában, épületben, autóban, négyzetméterben. Nagymagyaron, Somorján, Dunaszerdahelyen, Nagymegyeren... De vajon miben, mennyit változik ezáltal maga az ember? Példának okáért: a csallóközi ember. 1. Kovácsék „kétlaki" emberek 2. A pihenés órái Szógléknál 3. Horváth Lászlóné: Mit is tennénk fürdő szoba nélkül?
