Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-04-11 / 15. szám

A SZLOVÁKIAI NÖSZOVETSÉG OLVASÖMOZGALMANAK IDEI KÖTELEZŐ ÉS AJÁNLOTT OLVASMÁNYAI MÉG MINDIG KORLÁTOZOTT PÉLDANYSZAMBAN KERÜLTEK CSAK AZ OLVASÓKÖRÖKBE. OLVASÖMOZGALMUNK RÉSZTVEVŐINEK AKARUNK ELSŐSORBAN SEGÍTENI, AMIKOR ELKEZDJÜK AZ EGYIK AJÁNLOTT MO FOLYTATÁSOS KÖZLÉSÉT. DE LAPUNK TÖBBI OLVASÓJA IS BIZONYARA SZÍVESEN VELÜNK TART MAJD, HOGY VÉGIGKÍSÉRJE KÜZDELMES ÉLETOTJAN TÖRTÉNELMÜNK EGYIK LEGHÍRESEBB NŐALAKJÁT, ZRÍNYI ILONÁT.

nagy vagyon, nagy birtok ura, hogy Ilona szülei jónak látták a nagy származású ifjú udvarlását. Hogy Ilona eközben boldog? Hogy szerelmes-e? Ki kérdezi?

Nekitámasztja homlokát az ablakfának, kinéz az éjszakába. A tanácsterein felől, mely ezen az órán •az urak ebédlőháza, mi sem hallatszik ide. Az épület másik szárnyán van. A sötétségben alig is különbözteti meg a hegyes tetős, egyemeletes házakat — a jómódú polgárság lakhelyeit —, de délután, mikor megérkeztek, jól látta- festett homlokzatukat. Olyan a főtér ezekkel a házakkal, mint a képeskönyv. Magának a városházának a fala is tarka. Szepességi festőmesterek ember nagyságú figurákat festettek rá, nemcsak kívül, de bévül is az udvar- és teremfalakra. Csupa jelkép: a kereskedelem, bányászat, borászat, igazság, szerencse és hasonlók, a helyi polgárság önérzetének megfelelő elrendezésében. Máskor ezek mennyire szórakoztatták volna Ilonát. Most más gondja és izgalma van.

A sötétben, mélyen, lenn, húr pendül meg. Koboz. Férfihang hangzik fel, szűrten, hangfogósan, a nagy csöndben mégis tisztán kivehetően. Fiatal férfi hangja. Panaszkodik. Német ajkú városban magyar szó. Urak kíséretéből katona lehet. Katona vagy szolga. Jobbágy vagy nemes. Talán valamelyik szép komornalánynak szól.

Mondjad, hogy szeressen,

Engem meg ne vessen Egy hitvány nyalkáért,

Egy rút fertelmesért,

Mert ha egy nyalkáért Megvet, csak egy rosszért,

Kész az koporsóban Vagyok leszállanom ...

Kiegyenesedik. Széles, nagy mozdulatot tesz. Ügy, mintha ölelne. Szerelem. Be jó lehet! Be jó lehet annak, aki szíve mélyéből szeret — még úgy is, ha panaszkodik, őneki, Ilonának, sohasem lesz ez a boldogsága?

Mondjad, hogy szeressen,

Engem meg ne vessen ...

Elszakították őt anyjától, otthonától, mindattól, amit szeretett. Mit adnak cserébe érte?

Szerelmet?

Nem. Kötelességteljesítést. Azt mondják: országérdek, és neki, a Zrínyi lánynak, el kell hallgatnia.

Ezt megtanulta Hona. Nem az esze, a szíve fogta fel a leckét. Vérévé vált, mint minden, ami jóra Miklós bátyja tanította ... És ezért — ezért jött ide engedelmesen Bártfa városába, hogy holnap kezét nyújtsa Rákóczi Ferencnek.

Kész az koporsóban Vagyok leszállanom ...

Milyen nehéz az ő szíve.

Kinn éjfélt kongat az óra. A felváltott éjjeliőr kiáltása felsűvít az éjszakában.

— Abgeleeszt!

Ilona becsukja az ablakot.

— Aurórika, édes húgom, alszik-é?

Az oldalajtó bársonyfüggönyét félrehúzta Ilona. Bekémlel a szomszéd szobába.

— Nem alszom, édés néném.

Milyen szelíd ez a hang — Auróráé. Csupa érzés, csupa megadás. Nos, az övé igazán más. őbenne mindig van egy kis lázadás, harag, saját akarat, akkor is, amikor az eszére hallgat. Hányszor mondta Miklós bán még aprólány korában Oszalyon, a Kulpa mellett — másik otthonukban —, amikor lóra ültette, és maga ott poroszkált mellette:

„Inkább fiú lettél volna, te első, nem lyán. Annak születtél.“

őbenne inkább fiútermészet volna? Vállat vont. Majd elválik. Az élet megmutatja.

— Ha nem alszik, jöjjön be kelmed, húgocskám!

Talpig érő gyolcsingben, aranyhímes török papucsban besurran hozzá húga, Auróra Veronika. Ilona köpenyt borít rá, nehogy megfázzék. Megfogja a vékony, magas gyermeklány kezét. Az feléje emeli arcát, Ilona fél fejjel nálánál is magasabb. Az izzó

parázs meg az ágy mellett virrasztó olajmécses világánál egymásra néznek.

Hona arcán gyöngédség, Aurórikáén aggódás. Mit akarhat tőle a nagy testvér?

Ilona a szélesebb vállú, karcsúbb, teljesebb. Az este lemosta arcáról rózsaillatos meleg vízben a ráírt fehér és rózsás festéket, a szépnek kívánt mátka kötelező hóhamvát, hajnalderengését. Most itt áll az egészséges dinári lány természetes sápadságában, bőrének sárgás gyöngyfényével, merészen ívelt, sötét szemöldökével. Határozott metszésű orra éppoly kifejező, mint érett gyümölcs szája. Legszebb a szeme. Mély és lobogó. Süt belőle, hogy Ilona nem mindennapi ember.

— Baj van, édes néném?

Ilona legyint. Erről beszélnie nem érdemes. Leül az ágy szélére, maga mellé vonja húgát. A vállán nyugtatja kezét.

— Arra kérem, édes szívem — mondja halkan, de határozottan —, ne menjen kelmed vissza Klagenfurtba a méterekhez, maradjon itt, édes húgom, nálam. x

— Itt? — rebben fel Aurórika, és körülnéz.

Ilona pillantásában feddés van.

— Természetesen nem itt, Bártfán, édes húgom, hiszen azt tudhatná. Hanem itt nálam, Felső- Magyarországon. Egyelőre a pataki várban, ahol férjemurammal élni kívánunk. Az én gyönge eszközeimmel mindent megteszek, hogy édes leányhúgom kedvét lelje Patakban. Ha édes szívem azt mondaná: „Az ég szegeletéről szeretném azt a csillagot“ — én, Ilona, megkockáztatnám, hogy lehozzam a kedvére val<M.

Ilona hangja kérő.

Aurórika ijedten hunyja le szemét. Kegyetlen, amit rá felelnie kell. De nem tehet másként. Nem és nem. ígérte, elígérte magát, szálak tartják már, vaskapcsok. Pedig mennyire sajnálja Ilonát. Minden tagjában érzi, hogy ez a drága teremtés itt milyen árván egyedül lesz. Lehunyt szemhéja alól könny serked.

— Nem tehetem — suttogja alig hallhatóan.

— Nem-e? Mert megígérte az apácáknak, hogy visszamegy?

— Azért — leheli Auróra.

— Ügy, mint másik húgom, Petronella, kit Zágrábban nyeltek el a szentanyák?

Aurórika lesütött szemmel ül. Török papucsa hegyével döfködi a szőnyeget.

— Édes néném-szívem, ne haragudjék meg kegyelmed, nemcsak az ígéret viszen engem vissza, de én nem találom meg helyemet ebben a zajos világban. Nem való nekem a harc és nyűgösködés az életért. Nem éri meg.

— Nem-é?! — csattan fel a nagylány szenvedéllyel.

Elhallgat, és kis idő múltán halkabban:

— Értse meg, szívem-húgom, mindegyikünknek el kell végeznie e földön a maga köteles emberdolgát. Csendben élni, csak térdre borulni, csak imára kulcsolni a dologtalan kezet, bizony, ez könnyű mesterség. De elvégezni a legtöbbet, amire képesek vagyunk e világon, hogy becsülettel megálljuk helyünket, melyre a sors állított, hogy ne csalódjon bennünk senki, és felelhessünk azért, amit ránk bíztak — lássa, húgom, ez különb cél. Ezt szolgálta Miklós bátyám. Erre tanított engem is. Kötelességteljesítésre, a másokért vállalt kötelesség teljesítésére — halálig. Szükség van reánk, Zrínyiekre. Nem vagyunk sokan. Ne pártoljon el szívem-húgom tőlünk. Maradjon.

Aurórika arcán végigömlött a könny. Egész testét rázza a zokogás.

— Esedezem ...

összekulcsolja kezét, az ágy előtt térdre hull, a párnába fúrja arcát.

Ilona talpra áll. A kandallóhoz lép, egy ideig szótlanul mered a parázsra. Ami előbb még izzott, az apró fafelületek átkoptak szürkére, halottfeketére. Megszólal:

— Az ügyes Orsolyák és klarisszák! Éhesek és szomjasak kegyelmetekre, mivel sok kincset, marhát, Zrínyi-javadalmat visznek. Bezzeg ők nem fáradtak, nem ernyedtek a harcra. Mögöttük a jezsoviták állnak és a nagy papok szent biztatásukkal. És kegyelmetek, védtelen leányzók, könnyű zsákmány nekik. Asszonyanyám pedig tűri.

Elhallgat. Szava, miközben beszélt, hol gúnyos, hol keserű, hol csak súlyos volt. Aurórika leánysírása végigkísérte.

Ilona kiegyenesedik. Túlesett valamin. Nyugodtan mondja:

— Hát igen. Én majd harcolok.

BETHLEN MIKLÓS

Kora hajnal lett, és a városháza tanácsterme az emeletes homlokzatról még mindig világít a főtérre. Ezen az éjszakán csak ebédlőhöz, de a tölgyfa asztalnál, telt cinkupáik előtt, mégiscsak tanácskoznak ily késő órán is az ottfelejtkezett urak.

A boltívek alatt sűrű és fűtött a levegő. Borszag árad benne. A beszéd is, mely a teremben kavarog, sűrű, fűtött és borgőzös, ahogy az ilyen órán magyar urakhoz illik. Itt összetalálkozott a Délvidék a Felfölddel és a Dunántúl a messze Erdéllyel. Amit pedig pápisták és protestánsok itt szoros egyetértésben egymásnak elmondanak, az kivétel nélkül panasz és háborgás.

Ez a menyegző kiváló alkalom a gondolatok kicserélésére. Úgy érzik, senki sem figyeli őket, senki sem vigyáz reájuk, hacsak az ajtó mellett égő szövétnek alatt álló páncélos faszobor nem. De az is barát, magyar úr, ki ma velük „tartana“ az egyik városalapító Rozgonyi vitézi szobra. Orrát-kezét a letelt két és fél század alatt szú rágta meg, hanem talpfelirata még ép. Az büszkén hangoztatja, hogy Zsigmond, Magyarország királya adott a vitézlő nemesnek e helyt arany és ezüst bányászatára jogot.

— Az igen! — hördült fel kupája mellett Zrínyi Péter. Bővérű, piros arcú, nagy testű, hangos szavú férfi. A vendég urak, akik ismerték néhai Zrínyi Miklóst, a horvát bánt, kevés hasonlatosságot találnak benne bátyjával. Péter úr öklével ittasan veri az asztalt: — Az igen! — bökdös kupájával a szobor felé. — Mert az a Zsigmond, német királyfi létére, magyarul érzett. Igazi magyar király lett, magyarnak vallotta ország-világ előtt magát. De tudott is a mi fajtánknak adni, ajándékozni, hogy javára legyen az országnak. Hanem ez — ez a kis lefittyedt ajkú Habsburg, ez az udvara mögé elbújt tutyimutyi Leopoldus, a negyedik gyerek, akit papnak neveltek, és a jezsuita atyák közül úgy kellett beugrania császárnak ...

— Hasonlóképpen Apafi uramnak Erdélyben a prédikátorok közül — nevet fel elázott ésszel Teleki Mihály, Apafi kanceUárja, az erdélyi fejedelem egyik küldöttje és rokona. Híre van, hogy nem szívleli gazdáját, az sem őt, de szükségük van egymásra. A könyvimádó Apafinak a harcoskötésű, kemény, ravasz és nagyravágyó Telekire. A kancellár jobban fékezi a fejedelemnél a zabolátlan erdélyi főrendeket, jobban járja a kétkulacsos politika tojástáncát: hol a Habsburgokkal, hol a törökkel. — Apafi uram szívesebben ment volna maga is prédikátornak — vallja kéretlenül a kancellár, hogy az éjfél utáni bor megoldotta nyelvét. — De nem engedte ám a török sógor! Annak pontosan ilyen teddide-teddoda helytartó kellett.

— Nem baj! — bólint rá gonoszkodva Vitnyédi István, az ország legvérmesebbnek tartott lutheránus prókátora, Zrínyi Miklós egykori soproni bizalmasa, aki egész este politikáról suttog.

(folytatjuk)

* a szövegben előforduló városok mai nevei: Bártfa — Bardejov Késmárk — Kezmarok