Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-01-10 / 2. szám
ШЕГ7СУ*л/I <7T \ I iV СГУ' У11 / uo««w..i«teh«ntkedh». Z§H П eee “täsass J J J (Tóxscr Árpád) CSEHSZLOVÁKIÁI MAGYAR KÖLTŐK ÉS KÉPZŐMŰVÉSZEK A SZERELEMRŐL DÉNES GYÖRGY VERSEI Egy mosoly leszakadt a szádról Egy mosoly leszakadt a szádról, egy álom elsötétedett, hozzád indultam hallgatag világból, s futottam ezredéveket, feléd sodort az elrendeltetés. Kháron folyóján űzött sejtelem, tenger halál és tenger ölelés kínjából hoztam életem, hogy rád fonódjon, s vad gyönyör hevében a végzetemmel végzeted beteljék, a sejtjeinket gyötrő szenvedésben vörös sziromként lüktessen az elménk, s a boldog percek nyers kábulatában már átadjuk magunk az elmúlásnak, s míg bontjuk kelyhét új élet-virágnak, bennünk recsegve törnek össze ágak, s a vérünkből friss vérfolyók erednek, és benne úszunk öntudatlan, árván, szétkapkodják árnyékát szemednek, kik ringatóztak elsugárzó lángján, s egy forró mosoly leszakad a szádról, és végtelenből végtelenbe árad, egy forró mosoly leszakad a számról, s a halhatatlan csillagok megállnak Kései idill Tüntet a kert: fenn úsznak a lobogói, kárpitozzák az eget csuda kékre, sarjad a vágy, hogy virágját letépje, indulhatunk, kedvesem, meghatódni. Bordánk alatt ficánkol rőt halacskánk, csipás rügyek a bokrokat megülték; mint két gyermek: vidáman, néha csacskán szökelljünk — kedvünket újraszülték. Búcsúzzunk, kedves A dombhajlatok kövesednek bennünk, görbül göcsörtös vadkörtefaág, jaj, mély egek, szederjes látomások, elvérzett álmok s aranykupolák. Hull, hull a dal : lágy eső homokra, nem pezsdül mégsem istenadta zöld, búcsíizzunk, kedves, árok nyílt alattunk, betelt az élet, s elvegyít a föld. Szép volt az éj, a napban forgó hársak, az ördögszekér őszi látomása, szemed könnypárás tükre, téveteg remények messzi lombzúgása. Élet, élet! Megkettőzted bennünk, ami csoda volt s értelem a létben, a fájdalom is örvénylőbb — ne sírj a megsúlyosbult, végső ölelésben. Hajnali vallomás Felkelő nap imbolyog, ragyognak a gyenge fák, veri sorsom életed, életemet a világ. Minden fűszál égig ér, minden élet végtelen, mit kezdenék nélküled, mit kezdenél nélkülem. Bóbiskoló levelek ringatják a harmatot; addig élek, míg te élsz, hogyha meghalsz — meghalok. Szíved világít Nem értem, milyen éj tipor, és milyen álmok rengetege kábít? De érzem, hogy a tántorgó időben a te megbántott, hű szíved világít. S ahogy futok az édes kikelettől a holt emlékek göröngyein át, téged látlak sugaras fehérben, mint egy virágzó almafát. Nagy János: Női akt (fa) N01 7
