Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-01-10 / 2. szám
14. — Legalább egyszer nézz rá! — ordította, de félre kellett ugrania Lojzo kivágódó ökle elől, a télikertbe rontott, nadrágzsebéből kiráncigálta a tízezer koronát, s a bankjegyköteggel hadonászni kezdett: — Ezt bezzeg... megnézed! — ordította sírva, míg Lojzo arcát valami csípős fagypír árasztotta el. Minő föltépte a télikert szárnyas ablakát, s anélkül hogy akár egy pillantással is fölmérte volna, hol fog maid földet érni, egy kokszrakás tetejére huppant. Följajdult, de rögtön fölpillantott, így kiáltva: — Ugorj! Ugorj hát, te ökör! Megéri...! Nézd! — Mifto keze a százkoronások véres kötegével, amit az imént még vérző állához szorított, a levegőbe röppent, s két-három ezrest a szélbe szórt, míg könnyekkel és vad, nyers, vérszomjas, acsarkodó kétségbeeséssel átitatott hangján így ordibált: — No, mit állsz? Mit állsz ott...! Szökj már ...! Hisz a te lóvéd ... ! Te mondtad először ...! Te láttad először...! Te mondtad először ... hogy jó volna megkaparintani a műtértől! Megkaparintani, közös kontóra! Közösre...! Nézd...! — Minő a maradék pénzt is szélnek eresztette, s tovább ordított: — Azt hiszed... hogy bosszút... hogy rajtam fogsz bosszút állni?! — Minő az utolsó százast is eleresztette, ezúttal másik kezének ujjai közül, s rekedtté váló, de már-már patetikus, anyjától öröklött hangján, melyben némi bánatos, de azért dühös, sőt fenyegető gúny is Mifto felült a kokszrakás tetejére, összemocskolt arcát tenyerébe szorította, s félig lehunyt szemében valami elháríthatatlan, valami kormányozhatatlan, valami leküzdhetetlen vágy rügyezett, amely valami erőszaktevő sóvárgás képét öltötte, szája remegni kezdett, s akadozó és selyp suttogással rebegte: Gyere... sörre! Kérlek! Rosszul vagyok — Egy vasam sincs — jegyezte meg Lojzo üresen, míg zavaros és véreres szemével a nyírott bukszust bámulta. — Van huszonnyolc koronám — nyögte Mifto, s átlépett néhány bankjegyet. Lojzo vele együtt állt talpra. Mifto lazított a nyakkendőjén, kibújt az egyenruha zakójából, a zakót a pinceablak mélyedésébe csúsztatta, néhányat köpött a zsebkendőjébe, végigtörölte vele az arcát, s végignézett a nadrágján. Átszaladtak a kerten, ki az utcára. Szó nélkül nyitottak be a söntésbe, s egy-egy sört kértek. Lojzo minden szomjúság nélkül kortyolta a folyadékot, s fáradt és keserű részvéttel nézte a bátyját, mintha minden másodperc, amit a szemlélésére pazarol, külön gyötrelmet okozott volna neki. Arca olyan volt, mint azoké, akik nyögéseket préselnek ki fogaik között, noha pillanatnyilag szinte lélegzet nélkül állt ott. Feje előre hajolt vagy még inkább bukott, szeme pedig kerekre tágult, mint egy rémült hallgatóé vagy nézőé, akit valami képtelen igazság vágott mellbe. Arca nem változott, akkor sem, amikor Mifto fizetett, s könnyedén megszorította a könyökét. Lassú, nehéz léptekkel vonszolták magukat. Az utcán sem szóltak, csak néha villant egymásra lopva a szemük, mintha mind a kettő rajta szerette volna kapni a másikat valamin. Túl az utca kanyarulatán, szorosan a házuk előtt, meglátták a mentőkocsit. — Már a mentő is itt van — mondta Lojzo, megrúgta a kocsi kerékgumiiát, s hozzátette: — Vadonatúj. fiaira tekintett. Arca fáradt volt, de továbbra is úr maradt rajta a nyugalom, s kiegyensúlyozott, lassú, tapintatos, békés, de hideg hanghordozással kérdezte: — Mit műveltetek...? Hol jártatok...? Hogy néztek ki... ? — Némán és vontatottan levegőt vett, egy másodpercig visszatartotta s egy hangtalan sóhaj közben tovább puhatolózott: — Miféle pénz ez itt... a kertben ...? Még most is marhulni akartok... ? — Ügy látszik, Murák nem várt válaszra tőlük, mert sarkon fordult, de súgva még hozzátette: — Gyorsan szedjétek össze az egészet. Nem akarok botrányt. A fiúk bekémleltek a kertbe, mely fölolvadt és fölivódott a rátelepedő éjszakában, s a villaajtó felé lestek, de Murák már eltűnt onnan. Egymást nézték, szomorú, keserű, ingerült és elvadult arcukon érlelődött a düh, s néha talán éppen ezért hasonlítottak olyan futóra, aki kezdi fölismerni, hogy minden másodperccel jobban lemarad. Ügyet sem vetettek a bokrokra, csak a koksz körüli pázsit fölött meg a nyírott bukszus mentén hajlongtak, bár sehogysem tettek a szemlélőre olyan benyomást, mint akik nagyon erőltetik a szemüket. Alig egy óra elteltével egy-egy nem nagy, szabálytalan fél legyezőt tartottak félszegen a kezükben, százkoronásokból. Megint egymást nézték, mintha azt várták volna, melyikük nyilvánítja ki először, hogy elég, de nem szóltak, s nyilván a szemük egyezett meg, mert szinte egyszerre, mint valami hangtalan vezényszóra, arccal a ház felé fordultak, s kiléptek. Mifto egy pillanatra megtorpant, mint aki hallott valamit, de tovább indult, s Lojzóval együtt ért a villába. Már a folyosón jártak, mikor Softa is belépett. Jobbjában csillogó borítós francia revüt dajkált, baljával haját igazgatta. — Hol hagytad a kocsit? — kérdezte Lojzo, s újabb kérdést szegezett a mellének: — Miért vágsz rögtön olyan ártatlan pofát? — Ekkor szólalt meg Mifto: — Meghalt a mama. A B6TCTKÖMYM BhLMDhJh JÄN JOHANIDES csengett, azt a vitatható és megnyirbált diadalmámort kölcsönözve csengésének, mely az elkeseredett és legyőzött zsarnokoskodók sajátja, fölrikoltott: — A lóvé! Nézd! A bankjegyek belepték lassan a nyírott bokrokat, a vedlett pázsitot s a lombtalan vén fák tövét, mire Lojzo átdobta magát az ablakon. Nyújtott lábbal zuhant a kokszra, összekapta a fogait, s bátyjára vetette magát, de megbillent, s a kokszhalomra csúszott. Mifto hátrább tudott siklani, de Lojzónak sikerült jobbjával elérnie bátyja jobb lábikráját. Mifto lába épp akkor szabadult a szorításból, mikor Lojzo fölébe magasodott, s bal lábfejére akart taposni, csakhogy Mifto ismét félrepattant, s bár megtántorodott, sikerült elhelyeznie egy gyönge ütést Lojzo állkapcsán, míg annak ökle Mifto alsó toroktájára, a két kulcscsont közti gödörbe irányult. ■Mifto felszökött, s orron találta öccsét. Lojzo olyan hangot hallatott, mintha hideg vízbe esett volna, fölbukott, s cihelódése közben Mifto a szegycsont kardszerű nyúlványát találta el, jóllehet úgy célzott, hogy öccse altestét érte volna az ütés. Lojzo felnyögött, feje hátracsuklott, zuhanása közben elkapta Mifto lábát, magával rántotta, két karja válla köré fonódott, s zokogásban tört ki, hangtalan zokogásban, mely egész testét összevissza rázta, mint egy köhögőroham, de ahogy bal arcát akaratlanul bátyja arcára támasztotta, mozdulatában a lovak kifürkészhetetlen gyöngédsége is benne volt, amikor fejüket egymásén pihentetik. — Figyelj csak: ismered jól ezt az izét, ezt a Linát? — kérdezte Mifto, s csüggedt, szinte ájult, zsibbadt, holt tekintete egy pillanatra kigyúlt, mint a betegé, aki mindenáron föl akar ülni, mert látogatója érkezett. Éppen be akartak lépni a villába, mikor a két fivér tekintete összetalálkozott: egyszerre csak azzal az ősi meglepetéssel meredtek egymásra, azzal a meglepetéssel, amelyikkel először látták meg, fedezték föl és ismerték meg egymást, azzal a meglepetéssel, mint annak idején, évekkel ezelőtt, mikor még csak kezdték irigyelni egymás karácsonyi ajándékait, s azzal a féltő és támadó, de magabiztos, gondos és gőgös résenléttel, ahogyan a kislibáikat vezető ludak vonulnak. — Mit műveltek ti itt... éppen most? — szólt rájuk egy telt, koros férfihang hátulról. Válluk fölött mindketten visszanéztek, s szinte egyszerre nyílt meg az ajkuk. — Apa. A mama meghalt — mondta Lojzo, szájában könnyeinek nyomásával. — Meghalt... a mama — szólt Mifto kimerült, selyp, szomjas hangon. — Dana néni van nálunk... Anyát már öltöztetik — felelte Murák halkan és keményen, olyan hangon, amiből szándékától függetlenül minden érzés hiányzott, s csillogó könnyein át, amelyek még mindig nem gördültek le szemhéja pereméről, MZ Softa ajka fölnyílt, mintha egy sikoly készült volna kiszakadni a torkán, de néma maradt, arca pedig olyan kifejezést öltött, mintha álmából ébresztették volna föl váratlanul, durván és erőszakosan. Feje eközben hátrahanyatlott, két karja az égő folyosói csillár felé nyúlt, s ujjai — ujjai, amiken ugyanakkor éles, borotvaéles, bortvaéles csillogású verejték kezdett gyöngyözni, verejték, mely egy szétvert tükör durvaszemcsés porához volt hasonló —, ujjai apró, de jól kirajzolt, gumószerű ízületeikkel fokozatosan a nyirkos tenyér közepe felé görbültek. Ujjainak reszketése először — futó pillanatra — egy-egy muzsikus ujjainak táncához hasonlított, amit hegedűk húrjain és nyakán lejtenek, de minden ujja mást-mást fejezett ki, ahogy tenyerének izzadt középpontja felé görbült. Az ujjak néma, csak rángó mozgásukkal kifejezett, görcsös zokogásban mindinkább egy kegyetlen erőfeszítés tükröződött, mely a figyelő szeme előtt olyanformán jelent meg, mintha ujjai egy ellenerőt próbáltak volna legyőzni, mely kiegyenesítésükre törekedett. A fiúk a telefonhoz tették a százasokat, míg Lina előrehajolt. Előbb árnyéka ingott meg a linóleumon, aztán maga is elzuhant, Miftótól két, Lojzótól pedig — akinek kinyúlt ugyan a karja, tenyerét azonban talán túlzott szórakozottsága miatt, ökölbe zárta — egy lépésre. Lojzo és Mifto esetlenül fölemelte nővérét, aki bármely pillanatban kicsúszhatott volna a kezükből, míg merevvé vált, mintegy sértődött arcukat tanácstalanul ide-oda forgatták. Nehézkesen és botladozva, mint két részeg, becipelték őt a hallba, s a hintaszékbe helyezték. Mifto sarkon fordult, s szaporán, már-már futólépésben kereket oldott, míg Lojzo nővére sérült homloka fölé hajolt. Kirobogott ő is, bevágta maga után az ajtót, de egy kurta perc múlva sósborszesszel, valamint nagy, kék-vörös színű férfizsebkendővel tért meg, s a szesszel dörzsölni kezdte nővére arcát. (folytatjuk)
