Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-03-21 / 12. szám

Kína Vietnam elleni támadó hadjáratának gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza, közvetlen oka azonban a mai maoista kinai vezetés jelenében, hegemóniára törekvő céljaiban keresendő.

Vietnam földrajzi fekvése hosszú évszázadokon keresztül — de még ma is, megosztott világunkban — meghatározta az ebben a térségben élő népek történelmét. Vietnam az Indokínai-félsziget keleti partvidékén fekszik, határvonal s egyben összekötő kapocs két hatalmas, egymástól eltérő ázsiai kulturális-etnikai terület — a távolkeleti (kínai) és az indiai között. Kína már időszámításunk kezdetén igyekezett ezt a területet fennhatósága alá vonni, hogy így biztosítsa magának a szabad utat az Indiai-óceán felé. Délkelet-Ázsia e partvidékén már akkor igen élénk kereskedelmi élet folyt, nemcsak az indiai, arábiai kereskedők leltek itt jó piacra, hanem a Római Birodalom kereskedelmi gályái is gyakran kikötöttek e partokon. A XIII. században a világhódító mongolok i6 lezúdultak egészen idáig, mert a tenger felől is szerették volna megközelíteni Indiát.

A XIX. században a franciák felismerték Vietnam fontosságát a délkínai területek közelsége miatt és gyarmatosították. Nyolcvan évig voltak urai e területnek. A tulajdonképpeni Vietnam déli része volt. ősi neve Nam-bo, a gyarmaturalom alatt Kokinkína. A két másik provincia — Bacbo az északi terület (akkor Tonújabb harcok vártak, újabb veszélyek fenyegették létét.

Még nem számolták föl a francia gyarmatosítók rablógazdálkodásának legsújtóbb következményét, az éhínséget, amikor egész Észak-Vietnamot pusztító árvizek öntötték el. A vizek leapadása után pusztító aszály vitte el a termést. Ezt követően betörtek az országba Csankajsek seregei, amelyeknek a potsdami egyezmény értelmében az lett volna a feladatuk, hogy lefegyverezték az itt állomásozó japán megszálló katonaságot. A valóságban azonban az történt, hogy Csankajsek katonái „megtisztították a terepet“ ahhoz, hogy az amerikaiak a helybeli reakció segítségével megtörjék a népuralmat. Ugyancsak a japán katonaság lefegyverzése céljából angol katonaság érkezett az országba, akik viszont a francia gyarmatosítók visszaútját egyengették. Bár Franciaország 1946: március 6-án elismerte a Vietnami Demokratikus Köztársaság szuverenitását, mégsem tudott jó jövedelmező gyarmatának elvesztésébe belenyugodni. A franciák számtalan provokációs incidense után 1946. december 19-én Észak-Vietnam egy emberként ragadott fegyvert, s vette fel a harcot a párt és Ho Csi Minh „apó“, a legendás hírű forradalmár, a VDK első államelnökének vezetésével a francia újgyarmatosítók ellen, hazája függetlenségének és egységének védelmére.

Teljes nyolc esztendeig tartott ez a küzdelem, amelyben egy domb és egy erőd neve — Dien-bien-phu — bevonult a világtörténelembe. Itt zajlott le a csaknem három hónapig tartó döntő csata, amely a vietnami néphadsereg számára a végső győzelmet,

a franciák számára a végső, katasztrofális vereséget jelentette. E győzelem után 75 napig tartott a genfi konferencián a diplomaták csatározása Indokína nemzeteinek sorsáról, amely végül is 1954. július 21-én a genfi egyezmény aláírásával ért véget. Indokína a tárgyalóasztal mellett is győzelmet aratott az imperialista gyarmatosító törekvések fölött, a VDK nemzetközi elismerése egyúttal a szocialista közösség és a világ haladó erőinek győzelme is volt.

„A történelemben első ízben győzött egy kicsi és gyenge gyarmat a hatalmat és erős gyarmatosító hatalommal szemben. Dicső győzelme ez a vietnami népnek, de egyúttal a béke erőinek, a demokráciának és a szocialista világrendnek is nagyszerű győzelme“ — ezekkel a szavakkal foglalta össze e nyolcévi küzdelem eredményét Ho Csi Minh elnök.

A genfi értekezlet után a Vietnami Demokratikus Köztársaság — mint a szocialista országok közösségének teljes jogú tagja a munkások és parasztok szövetségére épülő szocialista állam, amelynek vezető ereje a marxista-leninista párt — hozzáláthatott az országépítéshez. Nem csekély feladatokkal kellett megküzdeniük: a rettenetesen elmaradott, háborúk tépázta gazdaság helyrehozása és az ideiglenes kettészakított ország egyesítése, hogy csak a két legfontosabbat említsük. A genfi egyezményt követően három szakaszra lehet felosztani a köztársaság építését: 1954—1957 a gazdaság felújítása, 1958—1960 a gaz-MERÉNYLET A BÉKE

kin) és a középső tartomány Trung- 2 bo (akkor Annám), ún. protektorátusok voltak. Ennek az államjogi megkülönböztetésnek azonban semmilyen jelentősége sem volt, formalitásnál nem volt egyéb. Az egész Vietnam, Laosszal és Kambodzsával együtt egy kormányzó hatáskörébe tartozott. Közvetlenül a második világháború után az Egyesült Államok is fölismerte stratégiai jelentőségét.

Vietnam népe évszázadokon keresztül hősiesen harcolt szabadságáért, nemzeti függetlenségért. Ennek az évezredes szívós küzdelemnek a betetőzése volt 1945-ben az Augusztusi Forradalom, amelyben e sok megpróbáltatást átélt nép a munkásosztály pártjának vezetésével kivívta a szabadságot, a nemzeti függetlenséget és' a demokráciát: 1945. szeptember 2-án kikiáltották a Vietnami Demokratikus Köztársaságot. De a fiatal köztársaságra a békés építőmunka évei helyett

1. A gyarmaturalom alatt Vietnam lakosságának 95 százaléka írástudatlan volt — 1965-ig csaknem mindenki megtanult írni, olvasni. Az első háború utáni évekhez viszonyítva 1975- ben a középiskolás tanulók száma majdnem a négyszeresére emelkedett, a főiskolai hallgatóké a huszonötszőrösére. A kulturális felemelkedés szép eredménye, hogy néhány kisebbségi népcsoport is kialakította saját írását.

2. Az egészségügyi ellátás rendszerének kiépítésében jelentős anyagi segítséget nyújtottak a baráti szocialista országok. Elsősorban a ragályos betegségek járványait fékezték meg, s ezzel alapjaiban javult a lakosság egészsége, rohamosan csökkent a gyermekhalandóság.

I imm