Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-03-14 / 11. szám

-ö

оIt

A Szlovák Szocialista Köztársaság minden szakközépiskolájában tanul magyar nemzetiségű diák. Az 1978/ 79-es tanítási évben 20 547 tanulót vettek föl a szakközépiskolák első évfolyamába, ebből 10 669-et ipari szakközépiskolába. A magyar diákok száma az ipari szakközépiskolákban 665. A szakközépiskolák tanulóinak 52 százalékát az ipari szakközépiskolák elsős diákjai teszik ki. A magyar nemzetiségű szakközépiskolások 37 százaléka jár ipari szakközépiskolába.

A Bratislavai Vegyipari Szakközépiskola magyar tagozatára az 1978/79-es tanítási évben 63-an jelentkeztek, 41 diákot vettek föl, 13-at fellebbezésre (van köztük olyan is, aki minisztériumi ajánlással került be októberben, annak ellenére, hogy anyanyelvéből elégtelenre vizsgázott a fölvételin — ezt tudni pedig minimális követelmény). A magyar tagozat diákjainak létszáma 1977. október 15. a következő képpen alakult: a 4 osztályban összesen 126 diák tanult, ebből 97 volt lány.

I. évfolyam — 30 tanuló — 24 lány II. évfolyam — 31 tanuló — 23 lány

III. évfolyam— 32 tanuló — 28 lány

IV. évfolyam — 33 tanuló — 22 lány

Az iskola magyar tagozata iránti érdeklődés nem csökken. Hogy miért kell mégis várna a második magyar osztály megnyitására — sorozatunk végén illetékeseknél keresünk majd választ. — Népgazdasági érdek, hogy elegendő jó, munkáját értő szakközépkáder dolgozzon az ország minden egyes üzemében. Célunk, hogy ennek feltételeit segítsük meglátni, létrehozni.

Következő állomásunk a Losonci (Lucenec) Építőipari Szakközépiskola

GRENDEL AGOTA

a szülői szigor, ami ellen csendben-mogóban lázadozott.

„Egy délután csinos, jó megjelenésű fiatalember lépett hozzám, kedvesen rám mosolygott és megkérdezte: Hiszel az istenben? Persze, mondtam, de nem csinálok nagy ügyet belőle. . . Aztán bemutatkozott, Abrahám vagyok, s mondta, hogy látogassam meg egyszer őt, о barátjával lakik, nem messze. Olyan különösnek, de egyben vonzónak is találtam a fellépését, a mosolyát, olyan végtelenül barátságosnak, és arra gondoltam, hogy egyszer csakugyan meglátogatom őket..."

így kezdődött Lena pokoljárása.

Mert már másnap fogta magát és elment a megadott címre. A bolthelyiségböl átalakított lakásban Ábrahámon kívül még két fiatalember vette körül gyöngéden, figyelmesen: cirógató hongon mondták neki: „Mi már most szeretünk téged, a testvérkénk vagy." Aztán egyszerű, jámbor dalocskákat énekeltek gitárkísérettel, felolvasták prófétájuk, Mose David (beavatottakként csak Mo-nak becézve) levelét, és búcsúzáskor egy bibliát nyomtak a kezébe, néhány rövidebb megjelölt passzussal - ezeket tanulja meg kívülről, de biztosan, és megint jöjjön el...

Lénát új barátai teljesen lenyűgözték, minden áldott nap elment hozzájuk, tanulta a bibliát, velük imádkozott, sokszor órákon át. Ez néha csupán annyiból állt, hogy „köszönöm Jézus, köszönöm Jézus". Nem is tartott nagyon soká, mire sikerült a tudatába sulykolniuk, hogy ő a boldog kiválasztottak közé tartozik. Új nevet kapott: Rebecca lett. Rövidesen beleegyezett, hogy házasságra lépjen egy Erastus nevű kellemes fiatalemberrel. Abrahám és Erastus megmagyarázta, hogy a frigyet Londonban fogják megkötni, mert Lena-Rebecca még kiskorú, s így szüleinek biztosan kifogása lesz házasságkötése ellen. És Lena - most már teljesen a Mo-tanok bűvöletében — szüleitől pénzt lopott és Londonba repült, ahol haladéktalanul bevezették az egyik népes kolóniába. Lena odaadón fújta az énekeket és a kórussal együtt válaszolt a prédikátor kérdéseire: — Akartok gazdagok lenni? — Nem! — Szeretnének rocksztórok lenni? — Nem! - Isten igaz gyermekei akartok lenni? — liigeeeeen! Elvezették a szállásra, s hagyták aludni. Másnap, első

londoni reggelén Lenónak fél hétkor kellett fölkelnie. A bőséges ima és szűkös reggeli után egyik „bátyjával" elküldték koldulni - Mo-irományokat osztogatni a járókelőknek és adományokat gyűjteni ... pihenés nélkül késő estig.

„Este számonkérték a napi munkát - meséli a fiatal lány — pontosan el kellett számolni, hány Mo-levelet osztottunk szét, mennyi pénzt gyűjtöttünk össze és hány embert sikerült megkörnyékeznünk vagy megtérítenünk."

Három napon keresztül rótta Lena-Rebecca az ájulásig az idegen nagyváros utcáit, nyelvismeret nélkül, hiszen csak egypár szót tudott angolul. Testben-lélekben olyan megkínzottnak érezte magát, hogy azonnal haza akart volna menni. De a kolónia vezetője megtiltotta. Csak hosszas könyörgésére engedett, miután megígérte, hogy Münchenben azonnal házasságra lép kiszemelt „vőlegényével" (Londonban erről szó sem volt, noha ezzel csalták oda). De a müncheni repülőtéren nem Erastus, hanem a szülei várták.

Lena ezután még hónapokig kínzó kétségek között hánykódott. „Én akkor csakugyan hittem, hogy most már örökre elkárhoztam, mert megszegtem az ígéretemet." Az anya: „Éjszakánként órákig üldögélt a szobájában és gyertyafénynél imádkozott. Teljesen megváltozott, egész lénye fel volt kavarva."

Végül is úgy látszott, kilábolt zavaros gondolatvilágából, és egy biztosítótársaságnál talált magának állást.

„Másodszor is egy fiatalember szólított meg: Rajtad van az isten áldása! És mi szeretünk téged!" — emlékezik vissza Lena. - „Abban a pillanatban egy olyan erős érzés vett rajtam erőt, amely le tudta győzni a józan eszemet, és húzott vissza hozzájuk, mint a mágnes . . ."

Este már a markukban tartották. „Tulajdonképpen most is csak egyet és ugyanazt ismételték: hogy Jézus és Mose David fontosabb minden munkánál és pénznél, mert az életem csak így kap értelmet..." De ezúttal felhívta a szüleit, hogy most már örökre az „Isten Gyermekeinél" marod.

München egyik külvárosában, Perlachban volt a kolónia, ahol tizenkét „testvér" élt viselős feleségeikkel és a vezetővel, összezsúfoltam Lena egy ideig München

utcáit járta koldulva, este elszámolt, a szűkén fennmaradt szabad idejében a bibliát tanulta és természetesen a Mo-iromónyokat, és nap mint nap buzgón vadászott fiúkra, fiatalemberekre, hogy megtérítse őket. Közben egyetlen egy napra egy evangélikus lelkésznek sikerült őt hazavinnie, de első munkanapjának estéjén már egy egész csapat „isten gyermeke" várta. Megrázó élményekben volt ismét része:

„Az egyik testvért Ulmba küldték új kolóniát alapítani, egyetlen fillér nélkül küldték útjára. Néhány nap múlva megparancsolták még gyermekágyas feleségének, hogy menjen utána. Borzasztó volt, amikor Deborah a bébivel útnak indult - egyetlen fillér nélkül, a legcsekélyebb poggyász nélkül, cím nélkül — Ulmba. Soha többet nem hallottam róla . .."

Vele is közölték, hogy egy más országba fogják küldeni téríteni, hogy a szülei ne tudják többet elérni és végleg megszabaduljon „pokoli” befolyásuktól. Közben rémmeséket hallgattak esténként a világ széthullásáról, amely 1989-ben veszi majd kezdetét. „Reszkettünk a félelemtől, és hálásak voltunk, hogy mi megmenekülünk . . ."

Egyre gyorsabban sodródott az idegösszeomlás felé, ami aránylag gyorsan bekövetkezett. Annyi erőt még össze tudott magában szedni, hogy titokban fölhívja a szüleit.

A gyógyulás — amíg zavart tudata kitisztult, felbomlófélben levő személyisége helyreállt - nagyon sokáig tartott. Lena a szerencsésebbek közé tartozott...

A guayanai tragédia az egész világon a szektákra irányította a figyelmet. Vajon mivel fenyegetnek még az utóbbi időben egyre népszerűbb szekták? Mi készteti a nyugati világ polgárait — főleg sok fiatalt — arra, hogy a társadalomnak hátat fordítva, különböző vallásos csoportosulásokban keressék a boldogság útját? Hogyan érik el ezek az új vallásalapítók, hogy híveik anyagi javaikat, családjukat, barátaikat, hivatásukat, egész korábbi életüket és még polgári személyazonosságukat is feláldozzák a szekta oltárán? És végül: hova folyik be a fanatikus hívek ezreinek, százezreinek, esetleg millióinak pénze? (folytatjuk)

CE 5