Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-03-14 / 11. szám

rémes! A zokogás szélén van.

4 у Sírni tudna és dühöngeni.

J L. Hiszen rendben lenne az egész, ha ez a szörnyű kölönc az életén ...! Ez a matuzsálemi... Istenem, mennyire gyűlöli magát, és mérges is: egy ilyen vénség, mint 6! Tulajdonképpen semmit sem utál úgy, mint éppen a korát, össze akarja szorítani a száját. Védekezni próbál, komiszul harcolni. Igazán a legborzasztóbb dolog ez, mindentől elmegy a kedve. Mert végeredményben megőrjíti. Ügy van, ebbe bele lehet őrülni... Szűz Máriám, mit akar? Mért nem tudja végre abbahagyni a panaszkodást? Mire jó ez?

Fekszik és a mennyezetet nézi. Pihenni akar. Nyújtózkodni, heverni a díványon. Jóisten, valahogy szörnyű

dolog kiugrani a meleg ágyból! Ez valóságos büntetés... Megáll a tükör előtt. Nem, lehetetlen kibékülnie a sorssal, most már teljesen lehetetlen! Zokogni meg elájulni akar, ha megpillantja magát, nem is tudja, mit. Persze reggel egészen más a helyzet. Reggel mindenki lényegesen csúnyább, mint délután. Tele van kék foltokkal az arca, és lankadtak a szemei a kialvatlanságtól. A ráncai is kiabálnak. Mit csináljon? ötvenhárom éves. őszül is. Ha nem festené a haját, lassan már ki se tehetné a lábát az utcára! Ki kívánhatja tőle azt, hogy kiegyezzen a sorssal? Amikor majdnem minden összeesküdött ellene? Amikor majdnem minden végzetesen és kétségbeejtóen összefügg?

Felcsatolja a karóráját. Ezt a mesés ajándékot névnapjára kapta az urától. Pedig igazán csak megemlítette. Jól emlékszik rá, mellékesen szólt erről neki, ám az ő férje valódi mintaférj, aki úgy imádja a hitvesét, ahogy azt csak a regényekben szokták, és mindent előteremt, mindent kigazdálkodik, ami kell. A kis öreg! Ma már csak úgy vannak egymással, mint két játszópajtás. Ez a valóság.

Mint két levelezgető jó barát. Ahogy múlnak az évek, elhomályosodnak az érzések is. Ügy alakul, vagy mi. Igen, hallotta ezt valahol, és érzi is. Gyászos dolog ez. A megöregedés is, minden.

Meleg vizet készít, forrót, azt szereti. Kipirul tőle az arca, ha megmosdik benne, és egy ideig egészen másképp néz ki, mint rendesen. Főleg, ha távolról nézi magát a tükörben, egész messziről, az ágy végéből. Igen, akkor még nem olyan kétségbeejtő a látvány, nem olyan rémes. Istenem, nem is olyan régen, két-három éve... még mindenkinek negyvenet füllentett, harmincnyolcat esetleg, ha jól kijött a lépés. Ma már ez vicces lenne, igazán vicces. Most látja csak, milyen gyerekes csacsiság az ilyesmi,

TÁRNOK ZOLTÁN

A HITVES

GSR

Varga Lajos illusztrációja

elvégre mégsem a születési év dönti el a női vonzóerőt, millió példa van rá.

Felöltözködik, rendbe szedi magát.

Már előre retteg a délelőttől. Unatkozni fog, türelmetlen és ideges lesz, és utálni fog mindenkit, aki a közelébe kerül. Az idegeire megy. Ez az unatkozás. Ez a kölönc az életén! Meg tudja őrjíteni.

Naponta beül a Hungáriába. Megszokta ezt a helyet: valahogy gyógyszer az unalom ellen. Ideig-óráig felélénkül itt, megváltozik valami körülötte. Ez olyan kellemes! Talán mint egy üdülés a Mátrában. Vagy akár a Balaton mellett. A társaság is színvonalas, hírességek, művészfélék legtöbben ... Az ám, valaha ő is ilyesminek készült, szőnyegmintákat rajzolgatott szabad perceiben. Hogy eltűnt belőle ez az egész! Férjhez ment, megöregedtek mind a ketten. Az ura már hatvan felé jár, mérnök. Muraközi fajta, majdnem annyit robotol, mint egy igásló szegény, képtelen elfáradni. Cipeli haza a különmunkákat, ki se látszik belőlük. Nemsokára azonban nyugdíjba megy, alaposan rászolgált már a pihenésre

Duplát rendel és brióst. Elmélázik, leggyakrabban maga sem tudja, hol jár az esze. Az arcokat fürkészi. Szereti nézni az embereket így, a kávégőzön ál. Gépiesen issza ki az adagját, újabbat rendel. A harmadik duplánál tart. Kortyolgatja, mutatóujjával képzeletbeli vonalakat húz az asztallapra. Mi lehet ez? ... Ügy rémlik, soha nem szerette igazán a férjét. Talán valamikor, egyszer. Ma már vége mindennek, csupán a megszokás kapcsolja őket össze... Mi ez itt? Csak valami összevisszaság. Megfejthetetlen zagyvaság, mert sem gondolat, . sem rendszer nincs benne... Csak a megszokás? És semmi más-?

Valami zavarja. Hova menjen? Valamit akart. Elmehetne már, túl van a szokásos délelőtti adagon. A kozmetikushoz? Hova?

Fizet, szinte menekülve. Szokatlan borravalót ad, néha nagyon is jólesik zavarba hozni a felszolgálót. A brióst otthagyja az asztalon, naponta megfeledkezik róla.

Atkószál a Váci utcán, észre sem vette, hogy már megint ide tévedt. Holdkórosan ténfereg az örökös forgalomban, elbámészkodik egy-egy kirakat előtt.

Unja magát. Nyugtalan. Mit tegyen? Mit?

A délutánt várja.

Hazajön a férje, de az mindig hullafáradt. Szétnéz, a Magyar Nemzetet összehengerítve ejti a dohányzóasztalra, meglazítja a nyakkendőiét. Mindig ugyanazok a mozdulatok. Üristen, szinte előre tudni már. Szódavizet tölt a pohárba, csak ezután teszi le a kalapját. És most a konyhaszekrénybe nyúl majd... Jóságos ég! Előveszi a vacsoraszerűséget. Sajt... Jézus, hiszen minden gondolatát megérzi, minden gondolatát!

A férj is megszólal néha. Kezdi a gyári ügyeket, talán már nem is sikerülne neki másról beszélni. Mennyei atyám, ezeket a dolgokat is hogy tudja már kívülről! De amikor őt ez egyáltalán nem ... amikor 6 ezt nem akarja hallani!

Elfoglaltságot keres. Horgolni próbái. Eltűnt a horgolótű. Megvan. Az ágy végében, tudhatta volna. Már lánykorában is feledékeny volt, másnapra kiment minden a fejéből, soha nem emlékezett semmire. A rádiót kellene bekapcsolni. Jó! öt óra. Tessék, pont öt óra! A híreket mondják, ó, az a szemét műsorszerkesztés! Hogy soha nincs valami kedvére való. Tulajdonképpen soha!