Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-02-21 / 8. szám
NŐI MÉRCE A konferencia munkaelnöksége felvonult a diszcmelvényre. Mialatt helyet foglaltak, végigtanulmányoztam a névsorukat: volt közöttük pedagógus, munkásnő, orvos, fejőnő, növénytermesztésben dolgozó, adminisztrátor, műszaki stb. Ahogy sorban megnéztem őket, hirtelenjében s talán azért, mert nem leltem közöttük ismerős arcra, felvetődött bennem a kérdés: Melyik lehet az orvosnő? Melyik a hivatalnoknő? A fejőnő? A pedagógus? A műszaki? Nem és nem tudtam eltalálni ... A kérdés nyugtalanítón vibrált, követelődzőn ösztökélve, hogy tovább folytassam ezt a kitalálósdit. Igyhát jóformán egyenként mustráltam a hosszú asztalok mellett ülő mind a kétszáz valahány küldöttet, fiatalkákat, fiatalokat, „középsőket", idősebbeket és időseket, korosabbakat és korosokat. E furcsa kicsoda, micsodák közben csapongva cikáztak a gondolatok, erre-arra, ide-oda, egy kicsit visszafele is az időben. Tizenöt-tizenhat évvel ezelőtt egy nőszervezeti konferencián a fejkendők, az olcsó és rosszul szabott konfekciós ruhák, kosztümök - sötétkékek, feketék, sötétbarnák fehér gallérkával, ingblúzzal, és a valamivel jobb, drágább s világosabb színűek, egypár■ élénk, „rémdivatos" kardigán egyértelmű statisztikai kimutatás volt a küldöttek foglalkozás szerinti összetételéről. Ugyanígy a frizurák, kontyok és jólrosszul sikerült „dajerok", az arcok, kezek, mozdulatok, a felszólalások hangvétele, a mondatok darabos kötése, a szavak ize-szine elárulta „ki ő s merre van hazája". És ma? Ugyan ki merne arra vállalkozni, hogy Így első pillantásra, kapásból rámutasson: ez tanítónő, ez gyári munkásnő, ez mezőgazdasági dolgozó, ez orvosnő, ez szakácsnő, ez hivatalnoknő, ez varrónő .. . A fogalmak azonban, melyeknek valósága idáig segített bennünket, s melyeket oly sokszor használunk - mint „életszínvonal", „fejlődés", „hatadás", „közművelődés", „szakképzettség", „ipari felemelkedés" és igy tovább - bizony túl gyakran visszhangtalanul leperegnek rólunk, mintha már néha súlyuk, tartalmuk sem volna. Megszoktuk őket. Szerencsére, olykorolykor azonban az ember napnál is világosabban meglátja a divatszinekben hullámzó diolenekben, a jót szabott tweedekben, az egyszerű és drága angolos jerseykben, a szőkére, bronzosra árnyalt ápolt frizurákban, a diszkrét rúzsokban és a gondosan ápolt kezekben - gazdaságfejlesztésünk, szociálpolitikánk hiteles mutatóját. Láng Éva TANÍTÁSNAK szárnya a jó példa Példának, példaképnek lenni - ez a pedagógus mindennapi feladata. Tudásban, ami a tanítás értékét adja; erkölcsi tartásban, ami nélkül a nevelés hiábavaló cselekvéssé silányul; a közéletben, ahová a tanítványokat is el kell indítani. Csak ilyen pedagógus válhat követhetővé, csak igy lesz követett, számos esetben diákok nemzedékeinek emlékében őrzött. Jó lenne számba venni, hány ilyen pedagógus dolgozik országszerte, s hányán ültek közülük a nőszövetség járási konferenciáin az üléstermek széksoraiban. Közülük hárommal a losonci (Lucenec) járásban találkoztam. Eredményeikkel alig dicsekvök, szervezetük munkájáról szerényen hallgatók. Pedig a szólásra megadott a lehetőség. Hogy mégsem szóltak? Mondták: Nem készültek. A kiejtett mondat hangsúlyából kiérezhető volt а ЫRÉV ÉS VÁM N018 „Ami bejött a réven, elment a vámon." Ezt szokás mondani olyankor, amikor gyér vagy semmi a haszna egy új munkamódszer bevezetésének, újításnak, változtatásnak. Az idézetünk közmondás, nyelvünk közkincse, használhatja szabadon bárki. Használják is, és éppen mert nem biztató a kicsengése, sőt az alig felejtett konzervatizmus terjeszthető általa, főleg a társadalom mozgásának pesszimista figyelői veszik e klasszikussá vált közhelyet leggyakrabban szájukra. Még jósolnak is általa. „Ami bejön a réven, elmegy majd a vámon Г Ilyenkor ez a közmondás amolyan legyintés a jövő felé, a kívülállók, a társadalom mozgását kívülről figyelők legyintenek igy, gondolván, no ti nagyokosok ezt, vagy azt majd megint jól eltoljátok. Általában nem válik be a jóslatuk, de azt sem nagyon bánják, mert hát (kívülállók) nem vesztenek semmit általa, (sőt) ha a társadalom hasznára gazdagodnak életűnk lehetőségei. Azonban ha mégis nekik lesz, ha egy kicsit is igazuk, fűtődnek az „igaz" prófécizmus boldog (földöntúli) tudatában. Nem sorolhatunk zonytalanság. Forrása ismeretlen, tartóssága érthetetlen. Dolgoznak; munkaidő után énekkart vezetnek, olvasómozgalmat szerveznek, társadalmi munkában óvodát, játszóteret, parkot építenek. Több tucat faluban éppen a hozzájuk hasonlók azok, akik mozgatói a nőszervezet, s nem egyszer a falu, a város közéletének. Kell, hogy itt egy pillanatra elidőzzem. A kivételek, akik a közösségért végzett, embert gyarapító munka helyett a zöldségeskertek fóliasátrai alatt palántákat nevelnek, aligha szólhatnának dolgainkról. Ki figyelne rájuk? Ki hinné el nekik, hogy szavaikat nem önző érdek fakasztja? De ők hárman, és a többiek miért hallgattak? Pedig lett volna miről szólni. Maradjak csak a példaként emlegetett tanítónőknél. Közülük kettő magyar-szlovák szakos. A fiatalabbik az idősebbiktől vette át a katedrát és a nőszervezet elnöki tisztét. Társuk alsótagozatosokat tanít. Szervezetüket a legjobbak között emlegetik a járásban, egykori diákjaik között tanárok, orvosok, mérnökök tucatjait találjuk. Anyanyelvűket szerető, ápoló, a közös haza nyelvét jól beszélő tanítványokat. Hivatás, közélet és magánélet harmóniája jogot teremt a szólásra. A nőszövetség járási konferenciája szegényebb volt szavaik nélkül, s igy maradt az elszalasztott lehetőség, hogy azok is értesüljenek iskolájuk, szervezetük eredményeiről, akiknek figyelme eddig elkerülte őket. Ha szólnak, munkájukhoz talán nagyobb támogatást, több segítséget kapnának, s ezt mindenképpen megérdemelnék, dolgozzanak bárhol az országban. Kellene hát a szólás példája, hogy szárnyra kapjon a tanítás. — dusza -most e lutripróféták meghazudtolására példákat, jóslataik a szövetkezetesítéstől a vasút elektrifikálásáig, sőt az űrhajózásig terjedtek és nem váltak be. A közgazdászok gondolkodásában a rév és a vám összefüggései a tervezés kérdései. Minden apró változás iparban, mezőgazdaságban és közszolgáltatásban ezen összefüggés függvénye. Most is majd, a nőszövetség járási konferenciái, a sok szolgáltatást bővítő kérés és javaslat után, számba kell vennie az illetékeseknek a rév és a vám összefüggéseit. Mert ezeket az összefüggéseket mindenki, elsősorban a dolgozó nők mérlegelik leggyakrabban. Mert rév és vám összefüggésének a kérdése az is, hogy a nőket a társadalom mozgásába akarjuk kapcsolni, de a második műszak terheit nem eléggé könnyűjük. Konkrétan: kevés a szolgáltatás és minőségük sem mindig a legjobb. Amíg háztartási kisgépeinktől a cipőig el-elromolgatnak az áruink, elkerülhetetlen a gyors javítószolgálatok megszervezése. Ha a dolgozó nőkkel számolunk társadalmunk további fejlődésében (és számolunk ezzel a jelentős munkaerőtartalékkal), akkor a főzéstől, a bevásárlástól, a mosástól, közlekedéstől, a takarítástól és a gyermekneveléstől a kulturális szolgáltatásokig a minden igényt kielégítő, tökéletes szolgáltatási rendszert kell kialakítanunk. Addig, amíg kevés az óvodai és bölcsődei férőhely, a félkészáru-üzlet és benne kicsi a választék ... (soroljam tovább?) ... addig nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a nők nem szívesen vállalnak felelős beosztást. Rév és vám. A gazdasági összefüggések alapján számolnunk kell majd a leendő fejlett szolgáltatási rendszerben a szolgáltatások árával is. Mert nem mindegy, hogy menynyire terheli meg a családok költségvetését az a korszerű háztartás, amely elsősorban a nagyipari jellegű szolgáltatásokra támaszkodik. Pénzről van szó! S ha az árszabásokban - folytassuk most közmondásokkal -, „átesünk a ló túlsó oldalára", akkor „drágább lesz a leves, mint a hús". Gágyor Péter V 'Cí> '© N 3 >.60ct
