Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-02-14 / 7. szám

Az a másik nő meg, aki vele volt, később elmondta róla ... arról a halottról, hogy azért olyan a tenyere, mert egyszer ... már régen ... szóval még a háború elején valaki jósolt neki a tenyeréből, ő meg az a halott nő állítólag úgy dühbe jött akkor... nem tetszett neki a megjósolt jövendő... úgy kétségbeesett, mármint a megjósolt jövendő miatt, hogy savat szerzett... savat, és kiégette a tenyerét, hogy megszabaduljon attól a bizonyos balvégzettől. Nem tudom, nem faggattam azt a másik nőt, nem akartam többet tudni... a szirénák lefújták a riadót, én meg mindig azt a kezet szorongattam! Később sokáig éreztem olyat, mintha azt a kezet szorongatnám... és odébbálltam. — Murák egy szempillantásra elnémult, újra töltött magának, s folytatta: — Vlindegyre olyan érzésem volt, hogy azt a kezet szorongatom ... május kilencediké ... Regensburg, mentem . .. Salzburg ... a röppentyűk . egész orgonacsokrokat festettek föl az égre ... mindenütt ingyen ittam ... Aztán az első estén ... már itt Pozsonyban, bevettük magunkat a Zuckermandliba ... nem is tudom, egyszeresek táncoltam ... és végig azon járt az eszem, mit fogok csinálni a háború után... s valószínűleg azért kérdeztem meg attól az izé ... illetve a mamátoktól ... mivel foglalkozik ... ő meg ... odakint hirtelen hatalmas zápor kerekedett ... Luca meg ... a mama azt mondja ... hogy ő ... hogy tulajdonképpen táncosnő volt... engem meg éppen szájon akart vágni valaki... én pedig ... részegen ... ahogy voltam ... egyszercsak látom ... hogy az a kéz ... — Murák nem fejezte be, ivott egy kortyot, s előbbi hangján folytatta: — Az... aki ott volt velem ... ugyanolyan balvégzet... nyílegyenes úton hagyta ott a fogát... a zápor után fantasztikusan- Szóval a táncosnő... a keze miatt.. . vetted feleségül a mamát? Azt akarom hallani! — makacskodott Sofia. Te nem érted a férfiakat! — vágott

közbe Lojzo.

Szóval ... azért a kézért?

Hallottad! - vágta rá Minő.

De én . . . tőle magától akarom hallani ...! Én apától akarom hallani.. Szóval annak... annak a nőnek a keze miatt... aki a tenyerét kiégette azzal

a savval... amiatt vetted ... el... a mamát? — hajtogatta Sona rikító, szinte durva makacssággal, s Lina először nézett rá megvetően

— Hogy a kéz miatt-e . .. ? Lehet, hogy igen .. . ! Ugyanis ... az a kéz . .. amelyikről az az izé... el akarta tüntetni azt a balvégzetet... mikor ugyanis az a táncosnő azt mondta . .. hogy táncosnőt vegyek feleségül... — dünnyögte Murák bizonytalanul —, mikor később a mamával táncoltam ... a háború után ... az a müncheni kéz úgy jelent meg nekem, mintha esküre emelkedett volna- Te egy másik ... táncosnőt szerettél volna ... boldoggá tenni — közölte Mino elmélázva, s véletlenül Linóra nézett. Sietett hozzáfűzni: — Ugyanis ... vissza akartad adni... tudom is én ... mondjuk az életet... vagy mit... annak a hogyishívjáknak, aki leradírozta a tenyerét, azt akartad... — Fölsóhajtott:

Érzelgős ügyek.

— Egyszerűen, a fater azt a tenyeret akarta kiradírozni... azt a mamáéhoz hasonló tenyeret — szólt közbe félhangosan Lojzo. A két fivér Sona kezére nézett, s apjuk arcát elöntötte a pír. Elnémultak. Murák lehunyta a szemét. Lehet, pillanatnyilag csak azt akarta, hogy ne lássa fiait, tarkóját a fotel támlájának támasztotta, de még ugyanabban a percben elaludt. Bőre az álom19.

A BCTákÖNYM

DhLMDhJh JOHANIDES

szép éjszaka volt... nos, az, aki azon az izén hagyta ott a fogát... azt jósolta a mamának__ szintén a tenyeréből ... hogy jó partit fog csinálni, hogy mindene meglesz.

Murák körülnézett, s mélyet szippantott a cigarettájából.

— Vagyis te... ezért vetted el a mamát? — vetette oda Sona rosszul palástolt megvetéssel hűvösebbre temperált hangjában, aminek meghitt, már-már engedékeny és pártatlan csengést próbált volna kölcsönözni.

— Nem megmondta? — kérdezte Minő, s úgy vizsgálta nővérét, mint egy frissen érkezett, tartózkodó modorú külföldi, mikor igyekszik megjegyezni a tisztviselőnő arcát, akivel szolgálati kapcsolatban kell maradnia.

tál feszesebbé vált, s az arca ettől olyan beteg gyermekéhez hasonlított, akit egy síróroham közepén nyomott el a buzgóság. Lojzo és Minő egy pillanatig még rajta tartotta a szemét, de csakhamar maguk is elszunnyadtak, bár vonásaikon változatlanul rajta maradt a résenlét, s olyanformán hatottak, mintha lebocsátott szemhéjuk alól két vak leskelődött volna. Lina rejtve figyelte őket, míg egyenesen háttal és emelt fővel el nem merült az álomban. Sona aludt el utoljára, de ajkáról nem illant el a gőgös kegyetlenség grimasza, s szája formája alighanem ebből az okból keltett olyan benyomást, mintha felső ajkának peremével valami keserűt ízlelt s ettől visszahőkölt volna.

ЩУ

Virradt, mikor Dana a hallba lépett.

.!

Azt mondta, mennie kell, kétszer is hangoztatta, hogy maga fogja fölhívni a temetkezési vállalatot, kérte Murákot, engedje meg neki, hogy 6 válassza ki a koporsót, meg arra, is hogy hagyná rá a temetés szervezési gondjait. Murák ellenkezni próbált, de. engedett, s Dana úgy mérte végig, mint aki teljesen tisztába •jött vele, hogy most végre kezében az óhajtott, a várva várt, a kiböjtölt alkalom, s megmutathatja a férfinak, akár a puszta nézésével is, hogy mennyire megveti.

Murák észrevette az asszony szemének kegyetlen, de ingatag fényét, mégsem viszonozta tekintetével.

Danát és Linót a villa kapujáig kísérték. Murák egy csupasz aranyesőbokor alól, Lojzo és Minő háta mögül egy ideig még nézte távolodó alakjukat, míg Sona a körmét rágcsálta, s kerülni igyekezett Lina tekintetét.

Ekkor — mintha váratlanul az aszfaltból vagy a mindent élesebben kirajzoló reggeli fényből vált volna ki, vagy a galagonya szétszivárgó árnyékvonalai közül bukott volna a felszínre, alacsony, vállas, elegáns öregúr toppant Murák elé könnyed mosollyal. Jó reggelt kívánt, s Murák szép lassan rájött, hogy az öreg olyan szemmel nézelődik, mint aki már semmit sem óhajt, hogy szeme a boldog emberé, azé, aki valaha talán meglátott vagy fölfedezett valamit, amit hitelességi próbának vetett alá, s ez örök pecsétet ütött a látására, sosem vénülő örömét védelmezve. Volt a szemében valami különleges, neki magának nyilván támaszt nyújtó, minden élményét tartósító és helyére tevő nyugalom, mely azt látszott mondani, hogy az égerfák csak úgy nőnek, ahogy az égerfák nőnek, hogy a farkasból sohasem lesz bárány, hogy minden emberi „miért"-re csak emberi „azért“ lehet a válasz, s hogy az ember nem úgy él, ahogy élni szeretne, hanem úgy, ahogy élni kénytelen.

— Bocsásson meg, kérem nem ez véletlenül a Fehérkereszt huszonkettő? — kérdezte az elegáns öregúr egy szívélyes, széles, szolgálatkész, már-már alázatos mosoly kíséretében.

■ Az ott, szemben — közölte Minő készséges, száraz, hideg hangon.

— Nem tudják véletlenül... otthon lesznek-e? — puhatolózott tovább az elegáns öregúr, mintegy rendíthetetlen szívélyességgel. - Ugyanis... rosszul tettem föl a kérdést: azt szeretnén, tudni, nem tudják-e véletlenül, mikor szoktak itthon tartózkodni a háziak — firtatta az öreg, s olyan mohón tette még hozzá, ahogy az ember nem várta volna tőle: önbizalmának állhatatos nagyvonalúságával: — Szeretném megvásárolni... Jártam már itt kétszer is, de nem találtam őket idehaza. Föltettem magamban, hogy reggel próbálom elérni a háziakat.

Nem tudom, mikor szoktak otthon lenni. Szemben tessék — felelte Murák

csendesen.

(folytatjuk)

CSINGIZ AJTMATOV szovjet' kirgiz író. 1952 óta jelennek meg elbeszélései orosz és kirgiz nyelven. Irodalmi hírnevét egy kisregény, a később számos nyelvre lefordított Dzsamila szerelme (1958), a huszadik század egyik legszebb szerelmi története alapozta meg. Űttörő munkát végzett, a népi énekmondók, az ún. akinok művészetére közvetlen elődeinek munkásságára támaszkodva lerakta egy írásbeliséggel alig néhány évtizede rendelkező kis nép nemzeti irodalmának alapjait, megteremtve a huszadik századi kirgiz prózát. 1963- ban irodalmi Lenin-díjjal tüntették ki.

kisgyerek rosszabbul lett. Megint lelte a hideg. Hol a 'forróság égette, hol a hideg rázta. Föl akart kelni, odamenni nagyapjához. A lába azonban nem engedelmeskedett, szörnyű fájdalom ömlött el a fejében. Az öregember az ajtó mögött sírt, az udvarban pedig megint őrjöngött a részeg Orozkul, nekikeseredetten jajveszékelt Bekej néni, könyörgött, rimánkodott mindkettőjüknek Güldzsamal és nagyanyó.

A fiú elmenekült előlük a maga kis álomvilágába.

Megint ott termett a gyors folycT partján, a túlsó parton pedig a kavicsosban ugyanazok az itamszarvasok álldogáltak. És ekkor a fiú is rimánkodni kezdett: „Koronás Szarvas Anyánk, hozzál Bekej nénémnek bölcsőt az agancsodon! Nagyon kérlek, hozzál nekik bölcsőt. Hadd legyen gyerekük!“, ő maga meg szaladt a vízben Koronás Szarvas Anya felé. Nem süllyedt el a vízben, de nem is jutott közelebb a túlsó parthoz, úgy tetszett, mintha egyhelyben szaladt volna. És egyre csak könyörgött, rimánkodott Koronás Szarvas Anyához: „Hozzál nekik bölcsőt az agancsodon! Csináld meg a kedvemért, hogy ne sírjon nagyapánk, csináld meg, hogy ne verje Orozkul bácsi Bekej nénémet! Tedd meg, hogy szülessen gyerekük! Mindenkit szeretni fogok, még Orozkul bácsit is szeretni fogom, csak adj neki gyereket! Hozz nekik bölcsőt a koronádon

S úgy sejlett neki, mintha távoli csengettyűszót hallana. Egyre közeledett a hang. Koronás Szarvas Anya száguldott a hegyekben, és hozta agancsán a csecsemőbölcsőt, a csengettyűs nyírfa besiket. Trillázott a bölcsőcsengettyű. Koronás Szarvas Anna nagyon sietett. A csengő egyre közelebb szólt.

De mi az? A csengő trillázó hangjába motorzúgás vegyült. Tehergépkocsi ment valahol. A motorzúgás egyre erősödött, egyre tisztábban hallatszott, a csengettyűszó pedig egyre félénkebben, egyre szaggatottabban tilinkált, majd hamarosan teljesen elveszett a motorzúgásban.

A fiú hallotta, hogy nagy zörgéssel, dübörgéssel nehéz teherautó közeleg